Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám

Tovább folyik a brazíliai indiánok irtása Legutóbbi brazíliai utazásom al­kalmával minden ideálomat elveszí­tettem. A dél-amerikai földrész leg­eldugottabb helyein is maffiaszerű szervezeteket találtam. Miért is ne? Hiszen Brazília - eltekintve 100 mil­liárdos adósságától - ásványi kin­csekben, energiában most is gaz­dag ország. Ádáz harc folyik a föld tulajdonlásáért. A trópusi őserdő mélyén nemcsak az emberek pusz­tulnak el, hanem az őserdő is kivész. Áldatlan következményei az egész Föld légköri változásaiban tapasz­talhatók. Az igazság és a jog ugyan az indiánok oldalán áll, de az arany minden törvénynél erősebb. Acrából Roraimába, az egyik bra­zil államból a másikba mentem, messze Északon az egyik aranyláz­ból a másikba, ahol az indiánokon kívül hőség, kígyók és malária várt rám. Roraima, a nemrég még füg­getlen terület, ma a brazil föderáció része. Kormányzójává Juca Romero Filhot, ezt az ambiciózus fiatalem­bert nevezték ki, aki előzőleg a FU­NAI indián nemzeti, a belügyminisz­térium fennhatósága alá tartozó ala­pítvány elnöke volt. Ezek az össze­függések rendkívül fontosak. Az in­dián területeken a termőföld, az ás­ványok a gazdagság, a hatalom megszerzésének a lehetőségét kí­nálták. A határok kijelölése, kellő kiigazítása ebben az áttekinthetetlen dzsungelben az írni-olvasni-számol- ni nem tudó indiánok között a fehér bőrű politikusok számára gyermek- játéknak bizonyult. Az indiánok csak utólag jönnek rá, hogy becsapták őket. Nem értik, hogy a fehérek az aranyat az életnél is többre becsülik. AZ UTOLSÓ ÉLETKÉPES INDIÁN TÖRZS A YANOMAMA A brazíliai közélet felvilágosult ré­sze már néhány éve a yanomama indiánok nemzeti parkjának létreho­zására törekszik. Ez az utolsó telje­sen szabad etnikai csoport, kultúrája minden jellegzetes megnyilvánulá­sával. Az egyes családok állandó rajtaütések, harcok, vég nélküli há­borúzások közepette élnek, s mégis ez az egyetlen törzs Brazíliában, amelynek a népszaporulata növek­szik. A brazíliai Boa Vistában. Rorai­ma fővárosában székelő püspökség az indiánellenes maffia ellenfeleinek fő központja. A püspök úr eleinte bizalmatlan irántam, hiszen egy volt kommunista államból jöttem - no­vember 17-e előtt néhány hónappal -, ennek ellenére elszállásol a szer­zetesek szállásán, a püspökség régi épületében. Az ódon püspöki palota • kis szobája biztonságérzettel tölt el. A fehérek világa idegennek, ellensé­gesnek tűnt. Rögtön megmustráltak. A prelátusi szálláshelyen rajtam kí­vül még két ügyvéd lakott, akik az indiánokat a különböző perekben védték, továbbá két mezőgazdasági mérnök, Ari és Edgar, akik a vene­zuelai határhoz közeli latifundimo- kon dolgoztak. Olykor néhány indián misszionárius is itt töltötte az éj­szakát. Catrimani a yanomamák további indián területe, tele arannyal és aranyásóval. Itt található az olasz szerzetesek ismert missziója, ahon­nan az itteni kormány minden misz- szionáriust elűzött. Évekig tartó küz­delem után néhányan ugyan vissza­térhettek, hogy legalább az indián település legszükségesebb dolgait intézzék. Elhatároztam, hogy meg­látogatom Catrimanit, de erről min­Catrimaniba az egyik emberemet. Út ugyanis nem vezet hozzánk. De az őserdőn keresztül nincs messze, mindössze három napi járás.“ A folyóhoz érünk. ,,Ezek a rohadtak felgyújtották a hidat!“ Föntről az indiánok tipikus kiáltá­sa hallatszik. Az aranyásók fegyve­reikért nyúlnak. Irtózom az öldöklés­től s az indiánok bosszújától. De szerencsém van, nem kerül sor most ilyesmire. Ez csak egy indián a feleségével, éppen vadásznak. Esteledik. A „kollégák“ halász­nak, s aludni készülnek, a stráfko- csin vagy alatta. Én a közeli tanyára megyek. Betérek egy kapun. Nincs itt senki, csak az állatok. Le akarok valahol feküdni, de hirtelen lódobo­gást hallok. Betoppan a lovas a fele­ségével. Kidobnak, majd a pajtába küldenek. Sötét van, nem tudok el­aludni. Kint horkantanak a lovak, hápognak a kacsák, bőgnek a tehe­nek. Lépteket és hangokat hallok. Értem jöttek. denki igyekezett lebeszélni. A püs­pök sem örül az ötletnek, újabb problémák várnak rá egy bolondos európaival, mármint velem. Nem ad­hat engedélyt a látogatásra, mert ezt a kormány kimondottan megtiltotta. „A lakosság bírálatának állandó ke­reszttüzében vagyok. Mindenki az aranyásóknak, nem az indiánoknak szurkol. Az engedélyt egyedül a FU- NAI adhatja ki, s ön azt biztosan nem kapja meg, mert külföldi, ráadá­sul pedig egy kommunista országból jött; újságíró és néprajzos, ez a le­hető legrosszabb kombináció“. A FUNAI főnöke másnap délelőtt fogadott. Körben a falon az indián területek térképei, berajzolva a catri­mani, a szurumi katolikus misszió, az evangélikus misszió helye, a FU­NAI irányításával működő 16 egész­ségügyi központ, a segélyalap szék­helye stb. Papíron mindez nagyon szép, de a valóság egészen más­hogy fest. Lezseren közlöm, hogy baráti viszonyban vagyok Oliviera úrral, a FUNAI alapítvány elnökével, akivel többször találkoztam, s neki ajánlottam az indiánokról szóló könyvemet, 6 viszont engedélyezte a xingi indián terület meglátogatá­sát, s csak néhány napra akarok Catrimaniba utazni. „Ehhez a központ engedélye szükséges“ - mondja Nero úr. „Az talán fölösleges, holnapután akarok indulni, s néhány nap múlva már vissza is jövök. Mire az enge­dély megérkezne, már itt sem len­nék. S az elnök úr bizonyára enge­délyezné“ - lobogtatom meg a ré­gebbi engedélyemet. „No jó, de csak néhány napra. „Természetesen, legföljebb egy hétre“. Tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen az út eltart egy hétig. A folyosón ismerőssel futok össze. Mosolyog. Persze, hiszen ez Davi Kopenaus, egy yanomama te­lepülés, Demini törzsfőnöke. „Mi újság? Catrimaniba ké­szülök.“ gadra, és szerencsésen térj vissza!“ Ellátnak még mindenféle jó ta­náccsal. Beszerzem a kígyóma­rás és a skorpiók elleni folyékony ellenmérget, felkeresem a Lider dro­géria néger főnökét, hogy szúrja be az injekciót. Nem akar pénzt elfogadni, pedig ebből él. Nagyon ügyesen szúrja be a szérumot, s a legfontosabb, hogy egyszer használatos injekciós tűi vannak. „Megyek, megveszem a menet­jegyet“ - mondom Patríziának. „Az állomás messze van, a város szélén, menj a mi biciklinkkel“. Egy ideig ellenkeztem, de végül is tudtam, hogy sokkal jobb kerékpár­ral menni, mint végiggyalogolni Boa Vistán. A belvárosi utcák aszfaltját rövidesen agyag és homok váltja fel. Boa Vistába nemrég tízezer mene­kült érkezett a venezuelai határ túl­oldaláról, ahonnan a brazíliai arany­ásók űzték el őket. Az arany 90 százaléka ugyanis a feketepiacon keresztül a szomszédos országokba vándorol. Mióta a venezuelai hadse­reg kiűzte őket, s lefoglalta az ara­nyat, elszegényedve tértek vissza, s főleg lopásból, rablásból tartják fenn magukat. Nem hagyom kint a biciklit az állomás előtt, rögtön eltűnne, lakat­tal együtt. Inkább magam mellett tolom egészen a pénztárig. Meg­veszem a jegyet, de alighogy leve­szem a kezem a kormányról, hogy fizessek, a bicikli eltűnt. Ezen na­gyon feldühödök. Eddig Brazíliában szerencsém volt, de ezt már nem MEGHÍVÁS DEMINIBE „Itt ne“ - súgja. Biztosan tudja, miért. „Gyere el hozzám, Demi- nibe!" A lélegzetem is elállt. Demini! Közvetlenül a titokzatos Curupira- hegység tövében! Titkokkal teli hí­rek, özönvíz előtti állatok helye! Erről írt Conan Doyle is. „Elküldöm érted „Oké, Davi!“ „Településünk most már nem nagy. Attól kezdve, hogy a Petrimet- ral Norte országutat és különböző katonai támaszpontokat kezdett a környéken építeni, a fél falu el­pusztult himlőben. A gyerekeket és az asszonyokat elküldtem fel a he­gyekbe.“ Davi átölelt. „Várlak. Ott majd elbeszélgethe­tünk.“ Szinte bódultán rohanok a püs­pökhöz. Szemmel láthatóan örül, hogy lerázta a felelősséget utazá­somért. „Légy óvatos, fiam, vigyázz ma­hagyom. Átkutatom a szálláshelye­ket a barakkokban, s itt szinte filmbe illő dolgokkal találkozom. „Kit keresel?“ „Alemaot“. Ez itt a szőkék elter­jedt csúfneve, de a németeké is, akiknek itt elég magas az ázsiójuk. „Én vagyok Alemao“ - tápászko- dik fel egy nagy darab, tagbasza­kadt, tetovált mellű, szőke bajuszos ember. Mellette a revolvere és a puskája. „Ez nyilván valami tévedés“ - mondom, s gyorsan kereket oldok, ahogy azt előzetesen többen is ta­nácsolták. Taktikát változtattam. Fi­gyelni kezdtem az utcán a kerékpá­Az aranyásók nem kímélik az őslakókat • A fehérek az aranyat az életnél is többre becsülik • Aranyásók és földesurak maffiája rozókat. A legtöbben lezárták a bi­ciklit. Úgy két óra múlva jött el a bosszú órája. Egy kerékpár rövid ideig gazda nélkül maradt, s én felpattantam rá. Behajtottam a püs­pöki rezidencia kertjébe, s futottam ecsetet és egy fél kiló piros festéket venni, mert nekem egy piros kerék­párt kell visszaadnom, ez pedig kék volt. UTAM CATRIMANIBA Catrimani 250 km-re van Boa Vistától. Viszem az ajándékokat és két napi élelmet. Egyedül. Sehol egy lélek. Kiszárad a szám. Rágom a ke- sudiót. 15 km után elegem van az egészből. Az út, mint arról tájékoz­tattak, csupán lejtő és emelkedő. Le és fel, le és fel. A láthatáron egy elhagyatott tanya. Ebéddel kínálnak. Rovom ismét a kilométereket. Egy kamion elvisz a Sao Jósé tanyára. A civilizáció utolsó nyomai. Esik. Nem megyek tovább, várok valami­lyen járműre. Itt csak az aranyásók járnak, mondja egy bennszülött. Es­tére meg is érkeznek. Felkéredzke- dek a teherautójukra. „Az indiánok állatok“ - mondják s várják a helyeslésemet. „Meg kell őket ritkítani! Hányat lőttél? Én már tizet!“ „Mi hozzuk nekik a haladást és ők itt akadékoskodnak. Mi vagyunk a civilizáció hordozói, ők állatok!“ „Jól benne vagy a pácban! Rög­tön itt lesz annak az asszonynak a férje, akikhez be akartál költözni. Ez nem Rio vagy Sao Paolo, itt elég, ha belépsz a hálószobába, s te ott henteregtél. Ezt senkinek meg nem magyarázod!“ „Micsoda hülyeség ez? Mit csi­náljunk?“ „Azért jöttünk, hogy megment­sünk. Gyere velünk a folyóhoz!“ Mi ez? Kelepce? Kinek higgyek? Itt senki sem fog keresni senkit, főleg a folyóban. Itt az ember egy­szerűen eltűnik. Mégiscsak jobb ez, mint a féltékeny férj. A folyónál már várnak minket. Halat sütnek és pá­linkát isznak. Éjfél után újra elered az eső. Mindenki bebújik valahová. Nemsokára csupa víz vagyok. Sza­kad egész reggelig. Fázok és félek. VISSZAVONULÁS BOA VISTÁBA Reggel egy kissé kellemesebb. Megyünk hidat építeni. Nem állítha­tom, hogy nagyon ügyes lennék. Átússzuk a folyót. Az Acajani folyón egy hídnál vasrács állja utunkat. Itt a belügyminisztérium ellenőrzése vár ránk. Egy szigorú mulatt hivatal­nok hajthatatlan szigorral nem haj­landó engem engedély nélkül tovább engedni. A kollégák elbú­csúznak, sajnálják, hogy nem tart­hatok velük. Egy Chevrolet sofőrje egy óra múlva indul vissza Boa Vis­tába, hajlandó elvinni. Ezalatt még egy Taku nevű in­diánnal akadok össze, két íjat és egy nyílvesszőt kapok tőle ajándékba, de így is megérte: ő az első és utolsó yanomama indiánom. Boa Vistába három, egy-egy órás, a dzsungel kellős közepén végzett motorjavítás után érkezünk meg a Chevrolettel. A püspök széles mosollyal fogad. Másnap Ari és Edgar könnyűszerrel elcsábít egy szurumi útra, északra. Egy volt indián tanya, Miang helyére kalauzolnak el, amelyet felégettek s a földdel tettek egyenlővé, a ma- chushi indiánokat pedig elűzték. Ez Roraima másik arca, itt a legelők birtokbavételéért folyik a harc, s itt a földesurak maffiája uralkodik. (A Kvéty nyomán feldolgozta K. T.) 1991. I. 25.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents