Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
t lók meglátogatják csemetéiket. Szorgalmazza, hogy az étkezési időt kivéve a család az egész napot együtt töltse. - Tudom a látogatás tartozéka az ajándékozás. A baj csupán az, hogy a szülök elhalmozzák a „szegény kicsit“ termérdek édességgel, rágógumival. Szívesebben vennénk és hasznosabb is volna, ha gyümölccsel, apró ajándékkal próbálnák „megédesíteni“ az életüket. Ám mindennél fontosabb az, hogy a gyerekkel levelezzenek. Ha lehet naponta. Ha látnák, micsoda öröm a postaosztás! A kicsik párnájuk alatt tartják a képeslapokat, s bár olvasni nem tudnak, elalvás előtt sorra „olvassák“. S azzal a kis beteggel, akinek nem írnak (például ha gyermek- otthoni neveltről van szó), a személyzet levelez. A beszélgetés alatt szóba került a gyógykezeltetés anyagi vetülete is. A főorvos elmondása szerint jelenleg még tartani tudják a szintet, s a gyerekek nem érzik az üzemeltetési költségek (Méry Gábor felvételei) A kanyargós hegyi úton haladva a tavaszi természet ezernyi színét csodáljuk. Élvezzük a napsütést, a madárcsicsergést, de amíg Stószra érünk, a szokatlanul tiszta, erős levegő hatására fullasztó köhögésroham rázza testünket. Ha meglátnak a fürdő orvosai vagy hazazavarnak, vagy a gyógyintézetben tartanak bennünket is - súgja a kollégám, miközben a gyermekpavilon felé igyekszünk. Aggódásunk feleslegesnek bizonyul, ugyanis az épület zárva van. S hiába kopogunk, csöngetünk, a környéken nincs senki, aki beeresztene bennünket.- A kicsiket hiába keresik - szólt a szomszéd épületben takarító fiatalasz- szony -, délutáni sétára indultak. De telefonálhatok a főorvos úrnak - s megszokott mozdulattal mosta tovább az ablakot. NEM BETEG SENKI- Ugye szokatlan látvány a zárt ajtó? - kiabálja felénk már messziről dr. Juhász György, a stószi fürdő főorvosa, majd. lelkesen közli, ilyenkor a legboldogabb, hiszen ez a jele annak, hogy a 120 kisgyerek közül nem beteg egy sem. S míg bejutunk a szanatóriumba, elmondja, évente 720-730 (3-6 éves korú) gyerekkel foglalkoznak. A kezelés nyolc hétig tart. Esküszik rá, hogy a kis betegek számára a tiszta magaslati levegő a legjobb orvosság. - Az egyre romló környezetünk, de a bölcsődei, óvodai fertőzések is okozzák, hogy nagyon sokan felső légúti megbetegedésben szenvednek. S ha ehhez hozzávesszük az egészségtelen életmódot - kevés mozgás, sportolás a szabadban, sok tévézés - nem is csodálkozhatunk azon, hogy a gyermekszervezet ellenállóképessége csökken. Mondok egy példát. A kisgyerek 24 óra alatt kb. 6000 liter levegőt lélegzik be. Ha egy liter levegőben csak „egyetlen“ káros anyag található, a szervezet nem képes legyőzni az ismétlődő fertőzést. Ezért, mihelyt a kis beteget felvesszük s elhelyezzük, első dolgunk, hogy megtanítsuk helyesen lélegezni és köhögni. Ugyanis a köhögés nem betegség, csupán kísérő jelenség. Alapvető dolog, hogy a gyerek ki tudja fújni az orrát, s míg nővéreink erre megtanítják, sokat vesződnek. A gyerekeket a kúra alatt gyógyszerezzük is,' részt vesznek csoportos, illetve egyé7” ni vízkúrákon, inhalálnak, szau- náznak, de gyógyulásuk szempontjából legfontosabb a torna és az itteni levegő. Hirtelen vidám gyermekzsivaj veri fel a csendet, s mi az ablakból figyeljük a hancúrozó, rohangáló apróságokat. - Hahó, doktor bácsi, szia, hogy vagy, mit csinálsz? - záporoznak a kíváncsi kérdések, s a főorvos boldogan válaszol. Tekintetével az ápolónőt keresi, s szinte szavak nélkül kérdez rá a gyerekek állapotára. A megnyugtató válasz hallatán megígéri a csöppségeknek, hogy a vacsora után sétál velük. - De a tányérok üresek legyenek ám! - kiáltja az öltözőbe tóduló kicsik felé nevetve, majd felénk fordulva folytatja: - Ezt az egyet nem gondoltam komolyan. Bevallja, a gyerekek étkezéséből nem csinál ügyet és nem tartja tragédiának azt sem, ha nem eszik meg a vacsorát. - Ügyelünk viszont arra, hogy az uzsonna tejtermék legyen, amit valamennyien jó étvággyal elfogyasztanak. Szerencsére szakácsnőink nemcsak kitűnően főznek, hanem talpig becsületesek is, így a gyerekek nem szenvednek hiányt semmiben sem. Annak ellenére, hogy ma már ez nem mérvadó, nálunk a legrosszabb étvágyú gyerek is meghízik. , Dr. Juhász György főorvos HAJNALI ÉBRESZTŐ Amikor a napirend iránt érdeklődünk, a főorvos elmondja, hogy a hajnali (hat órakor) kelés a legtöbb gyereknek nem gond.- A felnőttek kegyetlennek mondanak bennünket, de mást nem tehetünk. A reggel hőmérő- zéssel kezdődik, ezt követi a mosdatás, a gyógyszerezés a torna, az öltöztetés, majd a reggeli. A 3-6 éves gyerekek önállótlanok, mindenben segítségre szorulnak, s időbe telik, míg ápolónőink mind a 120-at ellátják. Délelőttönként kezeléseken vesznek részt, illetve az intézeti óvodában foglalkoznak velük. Ebéd után lepihennek, s talán a hajnali ébresztőnek köszönhető, hogy mindannyian jó nagyot szundítanak. Már említettem, hogy a levegő a legjobb gyógyszer, ezért amennyit és amikor lehet, a szabadban tartózkodnak. Elgyönyörködünk a megedződött lurkók hancúrozásában, akik eleinte a legkisebb megterhelést sem bírták. A délután már gyorsan telik. Hol játékkal, hol egy kis kultúrával; bábelőadást, illetve filmet nézhetnek meg. A vacsora utáni sétát tisztálkodás követi, az esti meseolvasás és az elmaradhatatlan puszi után csend borul a házra.- A napokban volt harminc éve - emlékezik a főorvos -, hogy a stószi szanatórium orvosa lettem. Az eredményes kezelés mellett, mit gondolnak, mire vagyok a legbüszkébb? - szegezi nekünk hirtelen a kérdést, majd meglepődésünkön jót kacagva, megtudjuk a választ. - Arra, hogy a gyerekrészlegen nincs tévékészülék! Az ide érkező gyerekeknek ez persze sokkot“ jelent, de néhány nap múlva már eszükbe se jut kedvenc otthoni időtöltésük“. Sajnos, a szülők méltatlankodnak és sokan hangot adnak nemtetszésüknek. Ám ebben hajthatatlan vagyok! NAGYON VÁRT LEVELEK Dr. Juhász elmondta még, szívesen veszi, ha a gyógykezelés idejének közepe táján a szüemelkedését. Tény viszont, az 1938-ban emelt gyógyház - habár 6-7 éve újították fel - korszerűsítésre szorul. A „miből“ kérdésünkre nem kaptunk választ.- Doktor bácsi, gyere már - rontott be a dolgozószobába a négyéves Peti, és fittyet hányva a vendégekre, kézen ragadta és magával vitte dr. Juhász György főorvost. A riport írása közben, feljegyzéseimben lapozva figyelmeztető adatra bukkantam. Rákérdezve a gyógykezelés eredményességére a főorvos a következőket mondta: A betegek kb. 25 százaléka a gyógykezelést követően két, és fél évig tünetmentes, 45 százalékuknál ugyan enyhülnek a panaszok, de a baj visszatér és 30 százalékuk esetében állapotuk nem változik. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy a nem specifikus felső légúti megbetegedésekben szenvedő gyerekeket ismételten kellene kezelni. A gond az, hogy Szlovákiában csupán öt intézet alkalmas a gyerekek fogadására, klimatikai gyógykezelésére. Péterfi Szonya lt egy aggastyán ismerősöm, aki azért szeretett a piacra járni, mert a kofák „fiatalúr“-nak szólították. De azt hiszem, ez csak rosszindulatú ráfogás volt. Szerintem azért járt a piacra, azért bújta az üzleteket, mert szórakoztatta a dolog. Bár kinek szórakozás, kinek munka és bosszan- kodás a piacra, illetve üzletbe járás. A központi vásárcsarnok és környéke is csak azt szórakoztatja, aki felül tud emelkedni a kis emberi gyarlóságokon. Defiajh, milyen kevés az ilyen ember. Jómagam is morgolódom, amikor oldalba taszítanak, vagy a lábamra hágnak. Jobb híján az embereket figyelem, illetve az asszonyokat, akik úgy izeghek-mozognak, mintha káposztát taposnának. Megállapítom, hogy nincs színesebb, szórakoztatóbb színház, mint a piac. Zsivaj, veszekedés, tolakodás. Kikiáltók riszálják magukat, pénzsó vár kofák kínálják árujukat, hazárdjátékosok csábítják a balekokat, részegek dülöngélnek. Az egyik standnál nagy tumultus támad. Olcsó csirkét hoztak valahonnan, kilóját régi áron, 31 koronáért adják. Hát ezért a nagy lökdösődés. Egy terebélyes asszonyságnak jókora batyu virít a hátán, falusi kofának vélem, aki eladván áruját, csirkét vásárol hét végére. (Vagy talán eladja egy házzal odébb, mint házi vágást?) Nyújtogatja a nyakát, mint a szemet kapott liba, leereszti a batyuját s a falhoz támasztja, s most már szabadon veti bele magát a soka- dalomba. Már ott kotor a csirkék között. Az asszonyok mérgesen rásipognak, de ő rájuk se hederít.- Asszonyom, tud maga táncolni? — kérdezi egy javakorabeli férfi az előtte totyogó kövér nőtől.- Valaha tudtam, de ma már nehezen menne - válaszolja készségesen.- Akkor azért táncol folyton a tyúkszememen — jegyzi meg a férfi epésen. A kövér nő összehúzza szemöldökét és morózusra igazítja arcát. A sor jobban nő, mint fogy. Az újonnan jövők közül minden második a pulthoz lép, szaglászik, tapogatja a csirkéket.- Friss a csirke?- Nem, már oszlófélben van - kiáltja egy sovány, gyomorbajos asszony.- Mi az? Már kérdezni sem szabad?- Ne turkáljunk annyit, egyforma a csirke - mondja az elárusító, de nem hisznek neki. Tovább tolakodnak, lökdösődnek, válogatnak.- Nagyon aprók ezek a csibék. A kartondobozokban biztosan szebbek akadnak.- Van itt éppen elég - utasítja rendre az árus. — Nekem a dobozból kell. Azok kövérebbek. \ — Az árus dühös, de azért kibont egy új dobozt, s belőle a csirkét jókora műanyag- kosárba hajigálja. Az asszonyok zsákmányéhesen rárohannak. Veszekedés. — Hallja. Ezt én választottam. — Egy fityiszt! — Szemtelen, arcátlan! Akadjon a torkán! Megint az elárusító kiabál. — Hé! Mért ragadja el a más pénzét? maga már elrakta a visszajáró pénzt. — Azt hittem, hogy... hogy... — dadogja egy őszbe csavarodó hajú asszony. — Azt hitte, hogy a másét is fölmarkolhatja? Ismerem az ilyeneket. Az asszony gyorsan odébbáll. Helyére mások tolakodnak. Újabb csődület, veszekedés. Csak dél felé ritkul meg a nép. Vége az ingyenmulatságnak. Dénes György 1991. VI. 28. A legjobb gyógyszer a levegő
