Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
E gyre több jele van annak, hogy lassan, de biztosan elkezdődik az Egyesült Államokban az elnökválasztási kampány, bár 1992 novemberéig, a Fehér Ház új urának megválasztásáig még csaknem másfél év van hátra. Az igazsághoz tartozik, hogy ez még nem a szó szoros értelmében vett kampány, inkább csak találgatásokról van szó, a sajtó tartja melegen a témát, de ez is hozzátartozik a majdani nagy össznépi (szín)játékhoz. Olyannyira, hogy John Sununu kabinetfőnök is nyilatkozott ez ügyben, s hogy elejét vegye a sok szóbeszédnek, közölte: George Bush elnök csak a jövő év januárjában jelenti be, hogy indul-e a választáson, s értésre adta, ha igen, akkor ismét Dán Quayle lesz az alelnökjelelöltje. Talán mondani sem kell, hogy ez a bejelentés még több spekulációra adott okot. Két évvel az amerikai elnökválasztás előtt Két dologban egyetért az amerikaiak döntő többsége. Az egyik, hogy Bush természetesen indulni fog és újra megválasztják. A másik: alelnöke alkalmatlan erre a posztra. „Úristen, most mi lesz, az elnök beteg és Quayle az alelnöki" - rémüldözött a sajtó május elején, amikor Bushnál szokásos kocogása közben szívelégtelenség lépett fel és arról volt szó, hogy esetleg altatásra is szükség lesz. Mert az alkotmány értelmében erre az időre az alelnöknek kellett volna átvennie az elnöki teendőket. Végül Busht mégsem kellett altatni, de sokan azt mondták, hogy ez nem is orvosi, hanem inkább politikai elöntés volt. Ez az eset is ráébresztette az amerikaiakat, mennyire fontos az alelnök személye, hiszen bármi megtörténhet és kész a katasztrófa, ha a világ szuperhatalmának élére alkalmatlan ember kerülne. Példáért sem kell messzire menni: Kennedy és Nixon után az alelnökeik vették át a stafétabotot. ESÉLYTELEN DEMOKRATÁK Soha nem volt még olyan kicsi a demokraták esélye arra, hogy átvegyék a republikánusoktól a Fehér Ház irányítását, mint most. Bush elnök népszerűsége és tekintélye - nemcsak odahaza, hanem külföldön is - óriási. Az Öböl-háborúban aratott győzelemmel egyrészt súlyos lélektani tehertől, a Vietnam-szind- rómátór szabadította meg az amerikaiakat, másrészt pedig megerősítette Amerikának, mint az egyetlen szuperhatalomnak a státusát a világban. Ugyanezt erősíti Bush zseniális Kreml-politikája is: minél többet tesz a szovjet reformok és Gorbacsov megmentéséért, annál nyilvánvalóbbá válik Amerika fölénye. Ezért állítják még a legóvatosabb szakértők is, hogy a nyolcéves Rea- gan-korszak után most nyolcéves Bush-korszak következik. Hacsak nem történik valami katasztrófa az amerikai gazdaságban. Ennek viszont semmi valószínűsége. Saját pártjából tehát senki sem tudja majd Busht megszorítani, és a demokraták soraiban sincs olyan' markáns egyéniség, aki felvehetné vele a verGeorge Bush senyt. Ezért aki valamit is számít a Demokrata Pártban, az nem jelölteti magát 1992-ben. Az igazi nagyágyúk 1996-ra készülnek. így például a tekintélyes George Mitchell, a szenátus demokrata többségének az elnöke, aki egyébként minden szükséges „elnöki tulajdonsággal" rendelkezik. Egyedül egy volt massa-; chusettsi szenátor, Paul Tsongas jelentette be hivatalosan, hogy jövőre a demokraták színeiben beszáll a ringbe, de ezzel egyelőre csak a humoristák figyelmét vonta magára. Demokrata jelöltnek akkor lehetne esélye, ha a szövetségesek vesztettek volna az Öböl-háborúban. A demokraták ugyanis elkövettek egy taktikai hibát: annak idején túl korainak tartották vagy ellenezték a hadműveletek megkezdését. És ezt még az sem tudja ellensúlyozni, hogy az Öböl-válság rendezése kapcsán két komoly dolgot is Bush szemére lehet vetni: az egyik a kurd kérdés, a másik Szaddam diktátor hatalmon maradása. ESÉLYES TÁBORNOKOK? Persze, az Öböl-háború reflektor- fénybe állította az amerikai katonákat, s különösen két tábornok népszerűsége nőtt meg ugrásszerűen. Norman Schwarzkopfé, a Sivatagi Vihar főparancsnokáé és főnökéé, Colin Powellé. Mindkettőjük karrierje igazi amerikai sikertörténet. Kezdjük ez utóbbival. Colin Powell, a „fekete tábornok“ fiatal korában - márcsak bőrszíne miatt is - bizonyára álmodni sem mert arról, hogy egyszer ő lesz az USA első számú katonája. Szülei Jamaicából vándoroltak be a húszas években, Bronxban nőtt fel, az alapiskolában semmiben sem tűnt ki. De már ekkor elhatározta, hivatásos katona lesz, hogy elkerülje a szegénységet. Persze, a West Point-i Katonai Akadémiára származása miatt nem vették fel, ezért New Yorkban a tartalékos tiszti iskolát végezte el, hadnagyként. A vietnami háborúban többször kitüntették. Karrierje lassan ívelt felfelé, 1972-ben már alezredesként állt be a nagy fordulat az életében, megnyert egy fontos pályázatot, bekerült a kormányhivatalba. Caspar Weinberger és Frank Carlucci (volt hadügyminiszterek) fedezték fel, ők ketten a Reagan-korszakban kerültek a poNorman Schwarzkopf litikai élet csúcsaira, s magukkal vitték Powellt is. Az utolsó időszakban lett Reagan nemzetbiztonsági tanácsadója, Bush pedig kinevezte a vezérkari főnökök tanácsának elnökévé. Különösen az Öböl-háború után kezdték őt úgy emlegetni, mint aki Quayle helyett igazi alelnök lehetne Bush mellett. Azt mondják róla: katonának álcázott politikus. Más tábornokok kilencvenöt érvet hoztak fel amellett, miért nem kell bevetni az amerikai hadsereget, Powell csak ötöt amellett, hogy miért kell. És Colin Powell Bush általában neki ad igazat. De ami az alelnök személyét illeti, kitart Quayle mellett. Most újabb pletyka is szárnyra kapott. Az mondják, ha Powell nem lehet republikánus alelnök, a demokraták színeiben megpályázhatja az elnöki posztot, bár ő maga sosem mondott ilyet. Talán mert tudja: az amerikaiak még mindig nem készültek fel arra, hogy fekete elnökük legyen. Azért a pletykák keringenek ... Schwarzkopf esete egészen más, neki az apja is tábornok volt. Intelligens, szellemes, van humorérzéke. Hatalmas ember, igazi férfi, a nők bálványa - győztes hadvezér. Nem is lenne az amerikai sajtó amerikai, ha nem írták volna róla azt, hogy titokban az elnökségre pályázik. Barátainak egy csoportja azt állítja róla, hogy igazi republikánus, s ekként kívánja magát Floridában jelöltetni a szenátusba. A demokraták szerint Schwarzkopfot hozzájuk húzza a szive. Schwarzkopf pedig azt mondja, ő nem republikánus és nem is demokrata, hanem független, és soha senkinek sem beszélt arról, hogy bármiféle posztra jelöltetni akarná magát. NEKI MÁR MINDEGY... Néhány évtizede nincs kampány a Kennedy név emlegetése nélkül, így van ez most is. A téma nagyon hálás, a Kennedy-klán mindig gondoskodik arról, hogy a sajtó foglalkozzon vele. Az utolsó nagy Kennedy, Edward mondta magáról nem kis öniróniával, hogy ő a világ legalkalmasabb elnökjelöltje, akiből sohasem lesz elnök. Az igazsághoz tartozik, hogy évekkel ezelőtt saját magát ütötte ki... Döntő szerepet játszott 1963-ban meggyilkolt bátyjának, John Fitzge- raldnak a kampányában. Ugyanebben az évben lett Massachusetts demokrata párti szenátora. 1968- ban másik bátyját, Robert Francist is meggyilkolták választási kampánya során. 1980-ban Edward ringbe szállt Carter ellen, úgy tűnt, csak ő lehet a győztes. Ekkor a sajtó megszellőztette egy 1969-es nyári éjszaka ügyét. Edward fiatal szőke szépséggel autózott, a kocsi eléggé rejtélyes körülmények között a tengerbe zuhant. A hölgy meghalt. Kennedy beismerte, hogy nem nyújtott Edward Kennedy neki segítséget. Ezzel örökre elzárta maga előtt a Fehér Házba vezető utat. Ismét cikkezik róluk a sajtó, nemi erőszak miatt emeltek vádat egyik unokaöccse, William Kennedy- Smith ellen. Az ügyhöz az „öregnek“ is köze volt: együtt poharazga- tott egy bárban a saját fiával és az unokaöccsével, majd nyári villájukba meghívtak két, az ismerkedést visz- sza nem utasító hölgyet. Később az egyik hölgy jelentette fel Kennedy- Smithszt, hogy megerőszakolta őt. De ez a botrány már igazán sem nem oszt, se nem szoroz, (malinak) K „Angol Kanadának, bármit is csinál, meg kell értenie, hogy a francia nyelvű tartomány egyszer s mindenkorra eltérő és szabad társadalom, amely képes egyedül is gondoskodni fejlődéséről. “ Robert Bourassa, Québec kormányfője Egyáltalán nem kelet-európai vagy balkáni „privilégium“ a szeparatizmus, s ennek kísérőjelensége, a nacionalizmus. Nemcsak Jugoszláviában inognak a föderáció alapjai, nem csupán Csehszlovákiában folyik a jelenlegi államformát veszélyeztető alkotmányvita, nemzetek, nemzetiségek közötti viaskodás, nyelvtörvényharc, utcai pofozkodás, s szabadtéri politikai zenebona. A bölcsek azt mondják, Európa keleti államainak tanulniuk kell a demokráciát. Szó se róla, lenne mit ellesni másoktól, ám az is bizonyos, hogy például a mai Kanada a tanuláshoz nem szolgál jó példával. Mint maga az állam, csaknem olyan régiek Québec és a többi kilenc kanadai tartomány közötti ellentétek. Az angolok közé „szorított“ francia ajkú québeci lakosság a múltban is többször adott hangot elégedetlenségének, kiválási óhajának. A fel-felcsapó, majd ismét elcsituló szenvedélyek, az időnkénti zavargások még be is illettek a kanadai képbe, annak régi sajátosságait erősítették, akár a piros kabátos lovasrendőrök. Ám a régi kép kifakult, összetartó rámája repedezik: egyre inkább erősödik a québeci szeparatizmus, a szabadságvágy valódi szárnyra kapott. Tulajdonképpen a hajdanában Montrealba látogató de Gaulle tábornok „Éljen a szabad Québec!“ megfontoltnak nem mondható kiáltásával robbantotta ki a modernkori perpatvart, ébresztette fel a szunnyadó szenvedélyeket. A québeciek mintha hirtelen rádöbbentek volna nemzeti öntudatukra, egyszeriben készek voltak meghátrálhatatlanul harcolni Jacques Cartier, a francia conquistador földjének szabadságáért és saját jogaikért. Kezdetben a küzdelem a francia nyelvre, a kultúra sajátos létének, a tartomány másságának elismerésére korlátozódott. Persze, ez is mesz- szemenő fogalom. Kanada kétnyelvű ország, de Québec 1977-ben önálló törvényt hozott azzal, hogy ott kizárólag a francia az egyetlen hivatalos nyelv. Később, figyelmen kívül hagyva a szövetségi legfelsőbb bíróság jogos ellenvetését, kiegészítette a törvényt, s ennek eredményeképErősödik a québeci szeparatizmus pen a tartományban eltűntek az angol nyelvű feliratok. Québec valóban megerősítette másságát. Ennek ellenére Brian Mulroney szövetségi kormányfő, rámutatva az egység megőrzésének, s az alaptörvény elfogadásának szükségességére, rá tudta venni a szeparatista Québeckel torzsalkodó tartományok vezetőit arra, hogy gesztust tegyenek Toronto felé. A Meech-tó mellé összehívott kormányfők megállapodást, ún. alkotmányos megállapodást kötöttek, amellyel rábólintottak Québec különleges státusára. Már-már úgy tűnt, sikerült áthidalni az alkotmányválságot. Csakhogy a dokumentum ratifikálásának időpontjáig két tartományban, Manitobában és New Found- landban miniszterelnökét cseréltek, és az újak tavaly júniusban megtagadták törvényerőre emelni a Meech- tavi egyezményt, mondván, ez alkotmányon kívüli, Kanada és az angol ajkúak számára veszélyes hatalmat ad a frankofón tartománynak. Ilyen alapon más területek, csoportok, kisebbségek is hivatkozhatnának sajátos helyzetükre, másságukra, hasonló előjogokat követelhetnének az indiánok vagy akár az olasz és az ázsiai bevándorlók. Nos, ez a vétó volt a québeci szeparatizmus új hajtóereje, s kezdete a kanadai politikai megrázkódtatások korszakának. „Angol Kanadának, bármit is csinál, meg kell értenie, hogy a francia nyelvű tartomány egyszer s mindenkorra eltérő és szabad társadalom, amely képes egyedül is gondoskodni fejlődéséről“ - jegyezte meg nagy haragjában Robert Bourassa, Québec kormányfője. Ám, ha még oly csalódott is, nézheti-e tétlenül a nacionalista hullámverést, amely saját hívei, a liberálisok körében is magasra csapott, amely megosztotta pártját? Nem teszi. Bourassa nem az elszakadás szószólója, de ragaszkodik a föderáción belüli kompetenciák bővítéséhez, a széles korú politikai autonómia gondolatához. Egyfajta ultimátum elé állította Kanadát: ha a jövő évig nem sikerül tárgyalások útján megegyezni Ottawával, akkor Québecben népszavazást tartanak a tartomány jövőjéről. Vajon hová vezet majd ez az egy év? A megbékéléshez, vagy a végleges szakításhoz? Toronto enged-e makacsságából, hajlandó lesz-e némi kompromisz- szumra, Ottawa pedig elég erős lesz-e ahhoz, hogy összetartsa a széthulló tartományokat? A bökkenő az, hogy a konfliktusban ma már nem is az angol és a francia lakosság közötti ellentétek jelentik a mélypontot, hanem a türelemvesztés, az a tény, hogy a maguk ügyeivel bajlódó angol tartományok hajlamosak a sorsra bízni a föderáció jövőjét. Ha nem kell az együttélés, hát menjen Québec. Persze, a politikai és gazdasági tényezőket összevetve nem ilyen egyszerű a dolog,- s jól tudja ezt Mulroney is, aki a szövetségi kormányban nagyarányú változtatásokat hajtott végre Joe Clarkot, az ország eddigi diplomáciai vezetőjét az alkotmányos ügyekért felelős miniszternek nevezte ki. Ez a lépés a jószándék, s egyben talán a remény jele. „ Urbán Gabriella
