Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-21 / 25. szám
A sopornyai katolikus templom és plébánia, Mészáros plébános utolsó tevékenységi állomása 1. VI. 21. Mátyusföld mártír papja Nem minden itt élő nép értékeli egyformán a Közép-Kelet- Európában lezajlott Népek Tavaszában zászlóvivő Pozsony szerepét. A bukást megpecsételő aradi tizenháromhoz hasonlóan a 13 pozsonyi vértanúról is vajmi keveset tudunk. Közülük a legkatolikusabbnak nevezett Habsburg-hatalom bosszújának második áldozata Mészáros Dávid katolikus pap volt - a forradalomban való részvétele miatt. Annak ellenére, hogy a katolikus egyházat sérelmek is érték az 1848-as forradalomban, papjaik mégis nagy lelkesedéssel vették ki részüket a szabadságharcból, amire eddig kevesen mutattak rá. A körülbelül 600- ra tehető fegyvert fogó papok és kispapok közül húszán a csatában estekel. A bukást követően 16 katolikus papot ítéltek halálra, közülük ötöt ki is végeztek. Ezek sorában is időrendben Mészáros a második. A Görgey vezényelte fősereg utolsó kezdeményező véres csatáját 1849. június 20-án és 21-én vívta Pered térségében a cári seregekkel erősödött osztrákok ellen. A csata- vesztés és visszavonulás Világossal végződött. Az oroszok ellen is vívott csata emlékére a Vágpatta falu határában állított emlékmű-máig is áll. Ebben az időben a szomszédos So- pornyán volt plébános a későbbi mártír, Mészáros Dávid. A század- fordulón született Vághosszúfalun. Teológiai tanulmányait Nagyszombatban és Esztergomban végezte. Káplán volt Galántán és Jattén. Nagymácsédon már mint plébános tevékenykedett 1827-tól 1844-ig. A forradalom kitörése után szabadon hangoztatta a forradalommal egyező nézeteit. Holott Haynau szigorú felhívása 1849. január 1-jén és július 1 -jén szinte minden felelősséget a klérusra hárított. A papságból szinte bárkit le lehetett tartóztatni, rögtönítélő bíróság elé hurcolni, akárcsak a felelős magyar kormány rendeletéinek kihirdetéséért is. Még a radikális Madarász is elismeri, hogy a katolikus klérus volt leginkább két tűz között. Amikor a vesztes peredi csata után a császáriak elfoglalták Sopor- nyát, Mészáros a szószékről bátran bírálta a fiatal császárt, sőt felhívta hiveit, hogy az ellenséggel szemben tanúsítsanak ellenállást. Ferenc Józsefről azt állította, hogy nem igazi törvényes király, örömét fejezte ki afölött, hogy az ország fele megtisztult az ellenségtől. A hatalom mindenütt leselkedő besúgóinak ez hamar tudomására jutott és letartóztatták. Az ellene felhozott vád szerint tíz forradalmi proklamációt találtak nála a házkutatás folyamán, és prédikáEmlékmú, melyen csak az 1848- as évszám maradt meg bevésve Matusek János felvételei dóiban izgatta a népet, hogy ha nincs más fegyvere, akkor kövekkel dobálja az ellenséget. Miután híre ment Mészáros szorult helyzetének, érdekében gróf Forgách pozsonyi kanonok levélben fordult báró Kempen rendőrminiszterhez, aki naplójában gúnyosan megjegyezte: ,,A mai időkben a törvény papokra nem vonatkozik". Ezért Forgách nem is tudott semmit elérni. Hiába volt minden, Mészáros sorsa megpecsételődött. Nagymácsédon jegyezték fel, hogy amikor a falu népe hírét vette, hogy volt szeretett papjukat a katonai hatóságok letartóztatták és falujukon keresztül fogják Pozsonyba kísérni - nagy tömegben gyülekeztek és mentek elébe. A fenyegetővé vált megmozdulást csak a kísérő katonaság kemény fellépésével lehetett eloszlatni. Pozsonyban a második hete működő vérbíróság az ötvenéves elgyötört paphőst Kempen rendórmi- niszter jóváhagyásával rövid úton golyó általi halálra ítélte. 1849. július 16-án végezték ki. Követte az első héten kivégzett Mednyánszky őrnagyot, Lipótvár védő parancsnokát. A kivégzés előtt egyházi törvények szerint Heiler, Pozsony városi plébános Mészáros homlokát téglával dörzsölve fosztotta meg papi szentségétől. A kivégzés a Szamárhegyen történt, ahol á századfordulón Kumlik Emil pozsonyi történész hiába kereste Mészáros földi maradványait. Ha itt nem is, az áldozat Sopornyán a plébánia falán megérdemelne egy emléktáblát. Mészáros magatartására vall az is, hogy Lehotzky János vágszerda- helyi oltártestvérét plébániáján rejtegette. Az 57 éves pap még májusban segített a honvédcsapatoknak a Vágón való átkelésben és a császáriak üldözésében. Majd a honvédekkel menekült, és három hétig bujdosott Mészárosnál. Vághosszúfalun a Mészáros nevűekben nem él ugyan hagyomány rokonukról, a falu mártír szülöttjéről. A sopornyai plébánián található nevek alapján Mészáros idejében a falu még vegyes volt. Egykori működési helye a vegyes lakosú környék számára a közös hitért és pozitív elvekért való egymásrautaltság példaképe lehet magyarok és szlovákok számára egyaránt. Régiónk magyarsága számára Mészáros neve legyen a keresztény erkölcsű és kultúrájú közművelődésünk fellendítésének példája. Pozsonyi vértanú lett többek között Rázga Pál szlovák származású evangélikus lelkész éppúgy, mint az utolsó, 1857-ben kivégzett horvát származású ferences, Gasparich Kiüt is. Fővárosunknak a negyvennyolcas forradalom következményeként ugyanúgy tizenhárom vértanúja volt, mint Aradnak. Zilizi Tihamér KRITIKAI GONDOLKODÁS ÉS ERKÖLCS Q Heller Ágnes: - Kelet és Nyugat hatvannyolcban sem volt együtt. Ami akkor Nyugat-Európában megindult, azt mi félreértelmeztük. A magunk fogalmaiban éltünk. Nyugaton a hatvanas években a modernizálás mozgalmai indultak el, és Nyugat keresztülment egy modernizálási folyamaton - az életformák szempontjából. A mai Nyugat-Európa életforma szempontjából sokkal színesebb, sokkal nyitottabb, mint a hatvanas évek előtt volt. Ez igaz az oktatási rendszerre, az érintkezési formákra, igaz a társalgási formákra, tehát mindarra, amit általában életformának szoktunk nevezni. Kelet- Európa akkor sem vett ilyen formában részt, s azóta is kimaradt belőle. Pillanatnyilag a közép-kelet-európai országok beléptek abba a folyamatba, amely közel hozhatja őket, legalábbis a társadalmi és gazdasági struktúra szempontjából a nyugateurópai liberális demokráciákhoz. Megvan a lehetősége arra az egész régiónak, de elsősorban a három közép-európai országnak, hogy kulturálisan ugyanazon a szinten folytassa a diskurzust, mint a mai nyugat-európai országok diáksága és értelmisége. E diskurzus folytatásához nincs szükségünk arra, hogy az életszínvonal nyugati méreteket érjen el. Csak arra van szükségünk, hogy megértsük: problémáink között nagyon sok közös vonás található. Főleg teoretikus, elméleti szinten. (...) Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy különleges színt tudunk hozzáadni. (...) Magyarországon a hatvanas években elkezdődött ugyan egy reformmozgalom a filozófiában, de 1968 körül csupán a gazdasági életben érezhettünk ilyen törekvéseket. Volt egynéhány értelmiségi - elsősorban a Lukács-iskolában, a mi körünkből, akik a marxizmus kritikájával foglalkoztak. Némely értelmiségi azt az illúziót táplálta, hogy az ökonómiai reformok szociális reformokba fognak átfejlődni. Tehát a gazdasági reformok szükségképpen maguk után vonják a társadalmi és politikai reformokat. Az 1968-as szovjet beavatkozás ezeknek a reményeknek tökéletesen véget vetett. Utána már az égvilágon semmit sem reméltünk a kelet-európai fejlődéstől. Ami Csehszlovákiát illeti: a hatvannyolcas fejlődést reformkommunista ébredésnek tekintettük. A reformkommunista ébredésre visszatekintve, ma azt mondhatnánk, hogy a reformkommunizmusnak sem volt célja önmaga felszámolása. De lehetséges volt, ha azt a rendszert nem döntik meg a szovjet tankok és a szovjet fegyverek, hogy a reform- kommunista értelmiség öt perc alatt egy egészen másfajta értelmiséggé alakuljon át. Csakhogy bevonult a szovjet hadsereg, s azok a reformkommunisták, akik aztán Nyugatra mentek, vagy akár itthon maradtak, bizonyos fokig megálltak azon a ponton, amelyet 1968-ban képviseltek. Furcsa módon, az a cseh értelmiség, amely aktívan részt vett a hatvannyolcas mozgalomban, továbbra is hatvannyolcban él. Míg az a magyar értelmiségi, elsősorban azok, akiket én jól ismerek, akik részt vettek az 1963-68-as reformmozgalomban, nem álltak meg. Továbbmentek, elkezdtek szamiz- dat irodalmat kiadni, új gondolatokkal találkoztak, s igen gyorsan egy másik szellemi irányzat kezdett kibontakozni, amely azonban nem volt reformkommunista. Gondoljanak Kis Jánosra és körére, akik már megszűntek marxisták lenni. Filozófiai gondolkodásuk rettenetesen távol került attól, amit a reformmarxizmus hatnannyolcban jelentett. Hozzátenném, hogy mi akkor a reformmarxizmust képviseltük, de már annak sem volt semmi köze a reformkommunizmushoz. Bizonyos fokig a magunk köreiben bíráltuk is a csehszlovák reformkommunizmust. Nem a reform miatt, hanem mert úgy éreztük, hogy túlságosan a kommunizmus régi formái között igyekszik megmaradni. Mi marxisták voltunk, s ebben az értelemben kritikánknak volt köze a hatvannyolcas újbaloldali mozgalmakhoz. De az újbaloldali mozgalmakat már a kommunista mozgalmak ellenében fogalmaztuk meg. Tehát az ahhoz való csatlakozásunk a kommunizmussal való szakításunk jegyében történt. Ennyiben volt közöttünk különbség 1963 és 1968 között, vagyis ennyiben különbözött a cseh és a magyar értelmiség. Az utóbbi alatt azokat értem, akik a mi csoportunkhoz tartozóknak számítottak. Voltak magyar értelmiségiek, akik más módon voltak ellenállók, mivel más módon fogalmazták meg álláspontjukat az akkori helyzetről. Hogy ki jön be ma Európába, s kik találkoznak az uralkodó szellemi áramlatokkal? Ennek ma már semmi köze sincs hatvannyolchoz, amely ma már történelem. Pontosan olyan történelem, ahogyan a mi ötvenhatunk is történelem. Szeretjük, nosztalgiával gondolhatunk vissza rá, értékelhetjük, nagyra becsülhetjük, és hősei előtt meghajthatjuk a fejünket. De az a világ már régi világ. Nem létezik, helyette egy új világ létezik és ebben a világban kell a magunk szellemi helyét megtalálni. Nem ajánlom senkinek sem, hogy veterán legyen. Amennyiben a mai világot hatvannyolc szemszögéből értékeljük, fogjuk fel és értelmezzük, s ebből a szempontból fogunk hozzá az elméletalkotáshoz, akkor veteránokká leszünk. (...) Csak biográfiai adat lehet, amit nem akarunk letagadni. Eszembe sem jut, hogy letagadjam, hogy valamikor kritikai marxista voltam, s történetesen részt vettem abban a mozgalomban, amit akkor újbaloldali mozgalomnak neveztek. Ha letagadnám ezt, akkor hazugság lenne, s az ember az életét nem hazugság formájában írja le. (...) A totalitárius társadalmakat úgy hozták létre, hogy valamilyen modellt az íróasztal mellett meg akartak valósítani. Ezek a társadalmak ránk erőszakolták, hogy most úgy csináljuk vissza azt, amit ők csináltak, hogy a visszacsinálás bizonyos fokig hasonló legyen. Tehát nekünk is kell, hogy legyen tervünk, programunk, elképzelésünk a jövőről. Bizonyos fokig örökösei vagyunk annak a totalitárius rendszernek, amelyet a puszta létünkkel, minden elképzelésünkkel tényszerűen tagadunk és tagadni akarunk mind a politikai, mind az ökonómiai gyakorlatban. (...) Mi tehát az új ebben a fejlődésben? Nyugat-Európában erőteljes társadalmi átalakulások kezdődtek meg, s ezek megváltoztatták Nyugat-Európa és bizonyos fokig Amerika arculatát is. Véget vetették az osztálytársadalmaknak, s osztály nélküli társadalmat hoztak létre. Másrészt véget vetettek az osztálypártok létezésének és másfajta pártokat hoztak létre. Ezek az életformán alapulnak. Tehát az élétfor- ma sokkal nagyobb szerepet játszik ma Nyugat-Európában, mind a társadalmi csoportosulás, mind a párttá alakulás szempontjából. Ami most Közép-Kelet-Európában történik, s ahogy ránézünk arra az útra, amely a totalitarizmus tagadásától az új liberális piacgazdaság megvalósításáig vezet, az bizonyos értelemben egy tiszta tenyészetben létrehozott valami, ami Nyugat-Európában nincs jelen. Az ő fejlődésük organikus volt, és a saját hagyományuk jobban rajta hagyja a bélyegét azon, amit ők csinálnak, mint azon, amit mi csinálunk. A most létrejövő társadalom nem osztálytársadalom. A pártjaink nem osztálypártok, s a legfontosabb erő, ami szétválaszt bennünket, ami e szétválasztásban talán újabb konfliktusokkal fenyegeti Közép-Kelet- Európát, az mind életformákon alapul. Különböző életformák ütköznek, amikor különböző pártok ütköznek egymással. (...) XXX Csak töredékét adom közre annak, amit Heller Ágnes és Fehér Ferenc elmondtak. Elsősorban azokat a gondolatokat emeltem ki, amelyeket mindennapi politizálásunkban gondolati alapként használhatunk. Csak remélni tudom, hogy azok az előrejelzések, amelyeket Fehér Ferenc a régiónkat fenyegető veszélyekről vázolt fel, csupán figyelmeztetők maradnak. Bár, ennek a reménynek az útját állja az egyre tüzesedé délszláv ellentét, de nem sokkal kisebb akadályként látom a szlovákiai alkotmányozás egyoldalú folyamatát sem. Legalább ennyire remélem, hogy a szlovákiai magyar értelmiség felismeri a Heller Ágnes gondolataiban megfogalmazottakat: az Európához való felzárkózás nem egyértelműen csak a gazdaság felzárkóztatását jelenti, hanem a gondolkodás, a szellemi kultúra felzárkózását is. Dusza István utca forgatagában megpillantom hajdani kolléganőmet.- Hová ilyen sebbel-lobbal?- A kórházba. Tegnap vették ki a nővérem vakbelét.- A húgodét? ' Értetlenül bámul rám.- Mondtam, hogy a nővéremét.- A nővéred húgod is, nénéd is lehet.- Ugyan. Az idősebb lánytestvérem a nővérem.- Miért?- fgy szoktuk meg. És mindenki tudja, kiről van szó.- Tehát azért szokták meg az emberek, hogy néném helyett nővért mondjanak, mert a néNővérem vagy néném? ném nagynénijükre emlékezteti őket, a néném ót asszociálja. Pedig az más. A nagynéni az apád vagy anyád nőtestvére.- Igaz. De ezen már nem lehet segíteni. Elköszönök tőle s az jár az eszemben, mire való ez a pongyolaság, pontatlanság. Mért kell ennek a szép és találó szónak kivesznie, amikor az öcsém és a bátyám vígan él tovább. A nénémet nem helyettesíthetem be a nővéremmel, hiszen nem határozza meg pontosan, hogy a húgomról vagy a néném- ről van-e szó. Nálunk, Gömörben idősebb nőtestvérünket (helyesen) né- némnek mondottuk, az ifjabbat húgomnak. Mi sem volt ennél természetesebb. Sok nyelv nem ismeri e pontos megkülönböztetést, a testvérek közötti viszony bevált definícióját. A szlovák sem. Körülírja. A magyar nyelv értelmező szótára megjegyzi, hogy ,,e kissé népi kifejezés" elavulóban van. Nono! Ne fessük az ördögöt a falra. A néném szónak nem szabad elavulnia, hiszen szinte naponként kerül nyelvünkre. Ha elavulna - hiányozna, s akkor miként a szlovákoknak - azt kellene mondanunk a néném helyett, hogy idősebb nőtestvérünk. Tehát körül kellene írnunk. Ne szórjuk hát el gondatlanul nyelvünk örökségeit, közöttük a néném kifejezést sem -des- Nem, nem - vitatkozom vele. - A nővér ugyanazt jelenti mint a fivér a férfiaknál. A nővér nőtestvér, a fivér a fitestvér, férfitestvér kifejezője. A fiútestvéred a bátyád is, öcséd is lehet. A bátyádat bezzeg nem nevezed fi- testvérednek.- Igen, igen - mondja. - Nálunk, Szene környékén azonban az idősebb lánytestvért hívjuk nővéremnek.
