Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
* St ~ Nyolcvannégy nyarán, amikor Sándor Pál filmjében, a Csak egy moziban forgatott, még nem tudott magyarul, de másfél évvel később, amikor Dömölky Jánostól kapott szerepet, már Ottlik Géza régényét, a Hajnali háztetőket olvasta. Denisa Kucerovának hívták Pozsonyban, Dér Denisa lett Budapesten. Túsztörténet, Meteo, Szibériai nyár - fegyveres kamaszok gimnazista foglya az elsőben, titkaival menekülő nő a másodikban, „aranycipellőjét“ kereső csirkegyári munkáslány a harmadikban. Színházban nem játszik, tehetségét, érzékenységét, különös varázsát filmbeli alakításai bizonyítják. „Én nem akarok reggeltől estig színésznő lenni - mondja -, anya vagyok és a gyerekeim mindennél fontosabbak számomra. Még a pályámnál is. “ 0 Ha nem jön a Sándor Pálfilm...- ... olyan nincs. Annak jönnie kellett, ezt a sors akarta. így kellett találkoznom Andrással, a férjemmel, aki az operatőr első asszisztense volt a Csak egy moziban. Igen, én hiszek a sorsszerűségben. Az, hogy Sándor Pál nekem adta a szerepet, nyilván azért történt, hogy megszeressek valakit, -lí ' 0 Gisela Mayt, Jean-Plerre Léaud-ot és Major Tamást, a partnereit mennyire tudta szeretni?-Major Tamást nagyon, Gisela Mayt hasonlóképpen, Truffaut színészét egyáltalán. Major nagyon kedves volt hozzám, akkoriban már pontosan látta, hol rontott, miben vétkezett, mit kellett volna máshogy csinálnia, de ha beszélgettünk, vigyázott, hogy csak a legszebb élményeit adja át. Gisela Mayban szintén az egyszerűséget, a közvetlenséget szerettem, Jean-Pierre pedig éppen azért nem volt az én emberem, mert semmi mást nem mutatott magából, csak az allűrjeit. • A Csak egy mozi után, gondolom, abban reménykedett, hogy jobbnál jobb szerepekre hiv- ják majd és nem hosszú hónapok múltán, hanem a lehető legrövidebb időn belül.- Nem, én nem szoktam siettetni a dolgokat... miért izguljak azon, hogy mi lesz, ha örülhetek annak, ami van? Akinek fontos vagyok, az úgyis megtalál... látott egyszer, megjegyzett és ha azt a figurát valóban nekem kell eljátszanom, akkor az biztos, hogy eljut hozzám. Nyilván én is tudnék tenni valamit azért, s&éí- Miért rajzoljam át? Egyszer egy rendező valami olyat olvasott ki a szememből, hogy én a végzettel kokettálok. Ez sem zavart. » Jó az, ha a színész típussá válik, ha egy meghatározott szerepkörben, például a belső ma- gány vagy a boldogtalanság síkján mozgatják?- Én nem hiszem, hogy típussá váltam. Akármelyik szerepemet veszem is, egyik sem hasonlít a másikra. A Csak egy mozi orvostanhallgatója ízig-vérig mai lány, aki ide-oda csapódik, miközben úgy érzi, előtte a világ. A Nyári keringő megalázott Másenykája: Csehov. Ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. Adriani Alisz a Hajnali háztetőkben veszélyes nő, talán a végzet asszonya. Magához édesgeti a férfit, aztán jéghidegen kidobja. Nagyon szerettem ezt a szerepet, mert a regényt is imádtam, de a fiim sajnos máshogy hatott rám. Mintha elpárolgott volna belőle az élet vize, amely a könyvben ott van. Adriani Alisznak Ottlik Géza sokkal nagyobb teret adott, mint Dömölky János. A könyvben jóval izgalmasabb a nő személyisége, abban kiderül, miért gázol végig a férfiakon, a film ezt egyszerűen elhallgatja. A Túsztörténet gimnazistája megint csak más feladat volt, és más volt a Meteo különös utakon járó külföldi lánya is. Aki ugyan nem sokat beszél, de látni rajta, hogy megélt már egyet s mást. Igen, a legtisztább szavak a szemgödörben vannak és én azokat a szerepeket érzem igazán a magaménak, amelyekben a tekintettel, a gesztusokkal kell beszélni, ahol nem a mondataimra kell figyelni, hanem a szememre, arcomra. • A Szibériai nyár, Dér András költői kisjátékfilmje, amely 1989ben díjat kapott Mannheimben, bizonyára külön fejezet az életében.-Külön fejezet, mert ez volt az első közös filmünk Andrással, amelyre ö is, én is nagyon vártunk. Tizenhét perc az egész történet, pár epizód egy csirkegyárban dolgozó lány életéből, aki hajnalban villamosra ül, szalag mellett dolgozik, műszak után pedig hazazötykölödik. Szürke, egyhangú napjaiba sehogy sem tud változást vinni, álmai, vágyai nem képesek más dimenzióba röpíteni. Minden kép, minden ötlet András fejében született meg, az én részem csupán annyi a filmben, hogy eljátszottam a szerepet. Hogy odaültem a szalag mellé és egy idő után pontosan olyanná váltam, mint azok, akik már évek óta ott dolgoznak. Különben ehhez a figurához is ugyanúgy viszonyultam mint a korábbiakhoz. A forgatás első napjaihogy többet filmezzek, de akkor másképpen kellene élnem, és ez az, amit nem akarok. • Hogy halkan él, az abból is sejthető, ahogy néz, ahogy megszólal, ahogy játszik a filmekben. Tekintetét, hangját, gesztusait a feloldhatatlan szomorúság leg- finomabb árnyalatai színezik.- Ha ilyen kép alakult ki rólam, akkor bizonyára igy hatok az emberekre. ♦ Nem is akarja átrajzolni ezt a képet? Oláh Csaba felvétele KAPUK ELŐTT Dér Denisa a Szibériai nyár után ban még kimondottan örültem neki, de később, amikor teljesen eggyé váltam vele, alig vártam már, hogy készen legyünk és ismét a magam életét élhessem. • Ezek szerint nem akkor kezd izgalmas lenni a dolog, amikor azonosul a szereppel.- Egyáltalán. Ott már egyfolytában vigyáznom kell, nehogy kiessek belőle és ehhez rengeteg energia szükséges. Nekem a forgatás utolsó napjáig éreznem kell, hogy a zsige- reimben a figura, hogy vele alszom, vele ébredek, hogy akármerre megyek, akármit csinálok is, bennem van és bármikor meg tudom mutatni öt. Nincs ebben semmi misztifikáció, sót. Szerintem minden színész így van ezzel. Én nem is tudnék egy- időben két szerepet jól csinálni, számomra az egyszerűen elképzelhetetlen. • A színpad egyáltalán nem vonzza?- Most, hogy megszűnt bennem a félelem, mert elsajátítottam a nyelvet, már vonz. Eddig minden ajánlatot azzal utasítottam vissza, hogy majd később, ha eljön az ideje. Ma úgy érzem, igent mondanék, ha hívnának, csak hát azok, akik ismernek és bíznak bennem, mostanában nem nagyon vannak színpadközeiben. • És ha Pozsonyba hívnák? , - Én azt a kaput sem zártam be, de lehet, hogy el is felejtettek már. Heinrich Mann Ronda tanár úr című kisregényének tévéfilmváltozatában játszottam legutóbb, de annak is több éve már. Ráadásul az egész egy óriási tévedés volt. Nem kellett volna elfogadnom ezt a szerepet. Ha kényes vagyok valamire, akkor az a nyugalom és a biztonság, de ha ez nincs, akkor egyáltalán nem élvezem a munkát. Fröhlich Rózát, a romlás kék angyalát pedig nem a legmegfelelőbb körülmények között játszottam el. Bár az az igazság, Pozsonyban én sohasem éreztem védettnek magam, nekem ott mindig úgy tűnt: iparosok gyártják a filmet ahelyett, hogy igazi alkotóművészek készítenék. • Pesten kivel szeretne dolgozni?- Bereményi Gézával és Gothár Péterrel. 0 S addig, amíg az ó felkérésükre vár, hogy éli az életét?- Nevelem szépen a gyerekeimet, megpróbálok jó lenni, senkit se bántani, és lesem, figyelem az embereket. Hogy mit látok? A nagy rohanás öli, pusztítja az érzelmeket, és ami ugyancsak zavar: görcsben van a világ. Szabó G. László Halálos ítélet egy versért A világirodalom történetében példátlan eset történt 1988-ban. Az indiai származású angol írót, Salman Rushdie-t halálra ítélte Khomeini ajatollah iráni vezető a „Sátáni versek“ című könyvéért, amely szerinte sértő a mohamedán vallásra. Felszólította híveit, hogy öljék meg az írót, sőt még nagy összegű vérdíjat is kitűzött a fejére. Anglia válaszul megszakította diplomáciai kapcsolatait Iránnal, Rushdie pedig a rendőrség segédletével mély illegalitásba vonult. Közben az ajatollah meghalt és úgy tűnt a világ felháborodásának nyomására Irán új vezetői hajlanak valamilyen kompromisszumra amit az is bizonyít, hogy Angliával javultak kapcsolatai. Rushdie eleinte kitartóan védelmezte művét, azonban úgy látszik megunta a kétéves bujkálást, az örökös rettegést. Nemrég beismerte, hogy a Sátáni versek bizonyos része sértheti a mohamedánok vallási érzését, ezért azokat törli művéből és a jövőben nem engedélyezi az eredeti kiadás fordításait. Azt remélte, nyilatkozata után visszatérhet a rendes polgári életbe. A szélsőséges mohamedánok azonban nem mondtak le a bosszúról. Irán jelenlegi vallási vezetője Khameni ajatollah kijelentette, hogy a halálos ítélet visszavonhatatlan, továbbra is érvényes. Közben rejtekhelyén Rushdie megírta újabb művét. A meseszerű „Harún és a tenger története“ novemberben jelent meg Angliában és bestseller lett. Egy pakisztáni filmrendező a múlt évben játékfilmet készített a Rushdie-esetről. Kigondolt történetben a muzulmán titkosszolgálat felfedezi az író rejtekhelyét és a kalandos események végén menekülés közben villám sújtja agyon az írót. Tehát Allah végrehajtotta a vallási vezető ítéletét. Szegény Rushdie hiába ismerte be hibáját. Kálváriája folytatódik. Szinte hihetetlen: halálos ítélet egy versért tíz évvel 2000 előtt. Zsebkönyvtár A japán Sony cég megint kirukkolt egy szenzációs újdonsággal, ami különösen az irodalomkedvelők körében válhat népszerűvé. Igaz, hogy egy szép könyvet csak még szebb könyvvel lehet lepipálni és a művelt emberhez hozzátartozik a kisebb-nagyobb könyvtár is. Azonban a könyvkiadás mai áradatában gyorsan megtelnek a polcok és bizonyos idő után problémák vannak az újabb kötetek elhelyezésével. Bizonyára sokan idegenkednek majd az új leolvasó készüléktől, azonban a felnövő nemzedékeknek már egészen természetes lesz a jelenleg 1,3 kilogramm súlyú és 350 dollárba kerülő Data Discman. A készülék könyvszerúen jeleníti meg az optikai lemezre tárolt köteteket. Egyetlen lemezre 2500 oldalnyi szöveg raktározható. A zsebkönyvtámak óriási sikere van Japánban. Az elmúlt három hónapban harmincezer darabot adtak el belőle. A Sony az idén akar betömi találmányával az amerikai piacra, és azt reméli, hogy jó szolgálatot tehet vele telefonkönyvek, menetrendek és más közérdekű könyvek regisztrálásával is. Ha nekem lenne egy ilyen csodamasinám, elsősorban lexikonok, kézikönyvek, szótárak „raktározására“ használnám. De azzal is megelégednék, ha a szerkesztőség beszerezhetne egy Data Discmant. Egyetlen hétvégén 420 halott Kedvelem a tévékrimiket. A szellemes, nem brutális történeteket jó színészi alakításokkal. Az utóbbi időben azonban mintha a bűnügyi filmek megszaporodtak volna a hazai és a magyar tévé műsorában is. Pedig még nem is működnek a magán tévé- társaságok, amelyek a világon a legtöbb véres gaztettet, horrort sugározzák. Ugyanis sokkal olcsóbbak, mint az eredeti tévéjátékok, színvonalas színházi közvetítések. A napokban lehangoló dolgot olvastam. Az újságírók egy müncheni csoportja végignézte egy hétvégén a Németországban fogható tévéállomásokat. Megdöbbentő megállapításra jutottak. A 27 filmben 420 embert gyilkoltak meg késsel, fegyverrel, dinamit- tal, gránáttal, gázolással stb. Ráadásul az egyre brutálisabb, szadista történeteket délutánonként és a kora esti órákban közvetítik, amikor sok millió gyerek ül a képernyők előtt. Az újságírók ironikusan megjegyezték, hogy szerencsére aktuális sportközvetítések miatt két amerikai háborús film kimaradt a műsorból, így néhány száz halottal kevesebb jutott a képernyőre. Nem hiszem, hogy a brutalitások, bűn- cselekmények ilyen tömege ne járulna hozzá a bűnözés terjedéséhez. Ezek a legrafináltabb betörési, rablási, gyilkolási módszereket részletesen bemutató filmek minden bizonnyal nem a fiatalok erkölcsi nevelését, a keresztényi magatartás népszerűsítését szolgálják. Veszedelmes „ihletők” Napjaink egyik világméretű problémája a kábítószer-élvezet hihetetlenül gyors terjedése. A sajtó gyakran közöl híreket arról, hogy ismert popművészeket öl meg a narkó. A hosszú sorból elegendő emlékeztetni a nagy sztár, Elvis Presley tragédiájára. Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban olvashatunk neves művészek kábítószeres botrányairól. Sajnos, ez nem új dolog. Úgy látszik, hogy a veszedelmes, „ihletőket“, „fantáziakeltőket“ már a múlt híres művészei is szedték. Ma már ismert tény, hogy Edgar Poe amerikai költő és író (1809-1849) és Baudelaire francia költő (1821-1867) rendszeresen ópiumot szívott. Az sem titok, hogy a Nobel-díjas amerikai iró, O’Neill (1888-1953) morfinista volt. De még a hihetetlen munkabírású Balzac is serkentőket szedett. Kávéval kezdte, amelyből naponta literszámra fogyasztott, aztán áttért az ópiumra, ami komolyan aláásta egészségét. Pablo Picasso is beismerte, hogy fiatal korában „megkóstolta“ az ópiumot, azonban nem esett rabságába. Jean Cocteau viszont elkeseredett harcot folytatott a kábítószerekkel. Igen hosszú lenne a névsor, ha az alkoholista művészeket is sorra vennénk. A pszichológusok szerint egyes alkotó művészek úgy gondolják, hogy a kábítószerek hozzásegítik őket szélsőséges tapasztalatokhoz, élményekhez, „ihletet, fantáziát“ adnak az alkotáshoz. Szerencsére a művészek nagy többségének más a véleménye. (SZŰCS)
