Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
A dolog azzal kezdődött, hogy évekkel ezelőtt az üzemi újságunk közölte egyik elbeszélésemet, melyben a negatív hőst Petrovnak hívták. Ivanov elolvasta az elbeszélést, azt hitte, hogy ellene irányul, és megsértődött. Ószintén szólva, elbeszélésem írásakor Ivanov eszembe sem jutott. De Petrov sem. Egyszerűen azt a nevet adtam hősömnek, ami jött. Ugyanúgy hívhatták volna Szidorovnak, vagy Blumenfeldnek, Zagorujkónak, Kopemikusznak vagy Metrevellinek... Az elbeszélést azonban Ivanov olvasta el és megsértődött, mivel Petrov személyében támadást vélt felfedezni a saját személye ellen. Attól kezdve nem írhattam az üzemi lapba, ugyanis Ivanovnak nagy szava volt az üzemben. Egyike volt a vezető beosztású dolgozóknak. Meg kell jegyezni, hogy az, aki egyszer vezető beosztást kap, többé nem lehet elveszett ember. Karrierje a szertornászok gyakorlataihoz hasonló. Néhány gyűrűgyakorlat után átmegy a korlátra, a helyét pedig az foglalja el, aki éppen végzett a gerendán. Tehát akárhogyan is van, mindig versenyben marad. Míg végül is ki nem töri a nyakát. Bár ez nagyon ritkán fordul elő, a védelme ugyanis mindenkor be van biztosítva ... Évekkel később már nem is emlékeztem rá, milyen konfliktusom volt Ivanowal az üzemi lap miatt. íróvá váltam, sok írásom, könyvem jelent meg, s a rádiónak és a tévének is dolgoztam. Elbeszéléseimet esztrád- műsorok keretében is előadták, némelyiket meg is filmesítették. Én pedig azt hittem, hogy mindig sütni fog a nap, kék lesz az ég, és sikereimet, nyugalmamat meg nem zavarhatja semmi. Aztán egyszer csak a lapok nem közölték írásaimat. Mintha elvágtak volna. Nem értettem, mi történt. Nem közölték, és kész. A szerkesztőségekben, melyekben azelőtt szívesen fogadtak, egyszeriben elfordultak tőlem, kerülték a tekintetemet, és visszaadták a kézirataimat.- Értsd meg - mondták suttogva, miközben minden irányban kémleltek. - Nekünk a kézirataid tetszenek... de Ivanov...- Ki az az Ivanov? Miféle Ivanov?- Hát Ivanov, az új főnökünk.- No és?- Kijelentette, hogy az írásaidat csak a halála után közölhetjük.- De hát miért?- Azt nem tudom. De amikor meghallja a nevedet, elkomorodik, és az öklével veri az asztalt. Ebben a pillanatban mindent megértettem. Hiszen ez az én Ivanovom! Bizonyára „tornaszert“ cserélt, s most ö irányítja a város összes sajtótermékét. Eléggé nehezen viseltem a dolgot. Az írásaimat egyáltalán nem közölték. Még amikor lakáscserét ajánló apróhirdetést akartam feladni, azt is kategorikusan visszautasították. Hogy valahogyan bebiztosítsam a megélhetésemet, elbeszéléseimet a rádióban és a tévében olvastam fel, ahol ugyanolyan népszerű voltam, mint azelőtt. Másfél év múlva azonban ismét „tomaszerváltás“ történt s írásaimat ismét közölni kezdték. A rádió és a tévé azonban hallani sem akart rólam. Ivanovot ugyanis oda helyezték át. Ezért minden szerződésemet felbontották, engem töröltek minden egyes műsorból, a kapus pedig be sem engedett a stúdióba.- Tudod, elég, ha a nevedet kiejtjük - magyarázták rádiós és tévés barátaim. - Ivanov rögtön idegrohamot kap, és földhöz vágja a telefont... Háromszor kíséreltük meg, hogy rólad beszéljünk.- No és?- Három telefonkészüléket tört össze, s azt mondta, hogy majd ha ö meghal...-Tőlem élhet száz évig is, de nekem ez a foglalkozásom...- Csak hát, tudod, mi sem akarjuk a munkahelyünket elveszíteni. Természetesnek tűnt, hogy ez sem fog sokáig tartani. Egy év eltelArkagyij Arkanov tével ismét szerepeltem a tévében, szinte minden nap. Ivanov ugyanis jobb „tornaszerre“ került, engem pedig a filmesek kezdtek ignorálni. Amikor aztán Ivanov végigment az összes „tornaszeren“, ismét fellélegezhettem. Az élet napsugarassá, a hangulatom vidámabbá vált, családot alapítottam. Kisbabát vártunk. Amikor jelentkeztek a szülési fájdalmak, bábaasszonyt kellett házhoz hívnom, mivel ekkor Ivanov az összes egészségügyi intézmény igazgatója volt, és nem engedélyezte, hogy a feleségemet felvegyék a szülészetre. Aztán Ivanov az összes gyógyszertár gondnoka lett, s ez csaknem az életembe került. Súlyos influenI iró bedugja mutatóujját a festékbe és, kerekecske gombocska, kész a kép. Az a marha pedig elhitte, nem csalás, nem ámítás, valóban így készül a festmény, nemcsak a TV részére, a valóságban is. Szeretett volna néhány Miró-ké- pet felidézni, de csak a rosszul meszelt fal meredt rá, közepére rajzszöggel odatűzve utolsó kiállításának plakátja lebegett. GRATULÁLOK ÖREGEM. Éz a mondat is valahogy a plakáthoz kunkorodott, meg az is, amit ugyan már nem neki szánt egy kifelé igyekvő harsány pasas, inkább a kiállított képeknek: EGY SZÁL GYUFÁTÓL ÉG AZ EGÉSZ. Két koszos diszpámával megtámasztotta derekát, most már majdnem ült az ágyban. így az asztal is látókörébe került. Vörösréz gyertyatartók között itatós írómappán hevert a tegnapi újság. A nagybetűs címet ki tudta betűzni: MÉG MINDIG NEM KERÜLT KÉZRE A B AD- GASTEIN-I GYILKOS. Egy darabig azon igyekezett, hogy Miróba és az újságcímhez kapcsolódó szavakba kapaszkodjon. Tudta, ha elzsibbad benne ez az erőlködés, felbillen a szoba, zavaros jelenetek bukfenceznek tekintete elé, amelyeket nem lehet egységes történetbe illeszteni. A mozdulatlanság erősíti a figyelmet, ez is eszébe jutott, egyúttal azonban egyre inkább érezte, a mozdulatlanság fáraszt. Először a fal tűnt el. Az asztal körvonala megbillent horizontként még a szeme előtt táncolt. Amikor ez is elsüllyedt, óriásméretű fehér hullák jelentek meg a parkettbe mélyített medence fenekén. Arcukat szakáll borította, mégis mintha női arcokat rejtett volna a szőrzet. Talán azért, mert úgy felpuffadtak a viz alatt? Valameny- nyien meztelenül feküdtek, testükön mégsem lehetett eligazodni, a tetővilágítás fénye ide-oda borzolta őket, s az állandó mozgásban összeolvadt a mellek, tomporok, ágyékok, vállak vonala. A medence fölé meredő sziklák hűvösséget árasztottak, s rosszul kicsavart fürdőtrikója is, zám volt, de a gyógyszerészek megtagadták a gyógyszer kiadását azokra a receptekre, melyekre a nevem volt írva. Mérgeket viszont kínálgat- tak recept nélkül, és minden mennyiségben. Akkoriban Ivanov karrierje már leáldozóban volt. Nyolc hónapon keresztül egyetlen darab fehérneműt vagy ruhát sem fogadtak el tőlem a városi mosodában és ruhatisztítóban. Aztán fél esztendeig egyetlen darab citromot sem vásárolhattam a zöldség- és gyümölcskereskedésekben. Később Ivanov azt gondolhatta: nem szabad így elbánni csupán egyetlen emberrel - s attól fogva az egész városban nem volt citrom. Érthető, hogy Ivanov nem maradt sokáig a zöldség- és gyümölcsboltokban sem. Ezután már csak egész jelentéktelen feladatokat kapott. Két hónapig senki sem akarta megjavítani a cipőmet, aztán egy ideig nem engedtek be a gyermekeimmel az állatkertbe, később nem vásárolhattam örökírót... Az utóbbi időben Ivanov a temetkezési vállalat vezetője. Az egyik ismerős sírásó elmondta nekem, hogy sírhelyet csak Ivanov halála után kaphatok. Nem is vágyom sírhely után... Befejezem ezt az elbeszélést, s nyugtalan vagyok: ne adj' Isten, hogy valamelyik Petrov, Blumenfeld, Szidorenko, Zagorujko, Kopernikusz vagy Metrevelli azt gondolja, hogy ez az írás ellene irányul. Ezért szeretném tisztázni a dolgot. Barátaim! Ez az elbeszélés nem Önökről szól. Nem önökről! Ez az elbeszélés Ivanovról szól! Sági Tóth Tibor fordítása amit ugyan nylonzacskóba csomagolt, de ha ügyetlenül lépett, minduntalan combjához ért. Akkor már elhagyta a sziklafürdőt, magas hegyi úton menetelt, elérte a hidat, amely alatt vízesés zakatolt. Itt csillogtatják hasukat a pisztrángok, hallatszott a híd túlsó korlátja felől. Körülnézett. Nem látott senkit. Köd van, erős köd, állapította meg, és megdörzsölte a szemét. A ködből előbukkanó látvány elszédítette. Magához húzó mélység vette körül. Á híd utolsó fapallóján állt, utána már se út, se korlát, csak szakadék. Meg akart fordulni. Ehhez sem volt elég hely. Félt, ha megmozdul, beletánto- rodik a hirtelenüí talpa alá mozduló faluba, amely éppen egy rétet gyömöszölt maga alá, legelésző tehenekkel és birkákkal. Hátrafelé kell menni. Persze, csak lábfejnyivel. Mindig csak lábfejnyivel, az egyensúly pedig az első kapaszkodó talphoz tapadjon, hátha kimozdul az egyenes irányból. A köd ismét felerősödött. Az erős alpesi levegő tüdejébe hasított, megpóbált orrán keresztül lélegezni. Hamarosan kifulladt. Köhögés szorongatta a torkát. Ha nem tudja visszatartani, lezuhan. Alighogy erre gondolt, dobhártyájába süvített a krákogó, halántékát feszítő erőlködés. Zuhanok, mondta hangosan, közben érezte, szilárd talajon áll. Zuhanok, ismételte még egyszer, mert már tudta, nem ő köhög, hanem a nagyapja. Ugat a halál kutyája, hallatszott a ködön »át, és a hanggal együtt nagyapja arca is orra elé fintorodon. Mindig ezt mondta. Addig óbégatott, míg meghalt. Te voltál a legkedvesebb unokám. Már megint hazudik. Úgy igaz, ahogy itt állok. Te voltál a legkedvesebb ' valamennyi közül, rólad tudtam, úgyse viszed semmire. Mégsem jött el a kiállításra. Oh, hát akkor én már régen... Még azután a nagy hecc után, amikor Pista fogkrémes tubusába fehér olajfestéket csempésztél és terpentinnel kellett fogairól ledörzsölni a gyalázatot... Amíg nagyapját hallgatta, teljesen Keszeli Ferenc versei Partján a képnek Túl a torzított képnek határain, az egybecsődült fények optikai huzatjában, a vízbefojtott kék harangszó mögött - ahol a hajléktalan fákat meggyalázták. Végigokádták valakik az erdőt, táviratot is küldtek valakik. Az élő húsban az enyhén roncsolt bronzok, a járhatatlan úton megfeneklett hóesések, az aprópénzzel feltöltött, széles ostromárok. Túl a torzított képen, a zsinatoló jégverésen is túl, túl a forró kvadrátokon, a kisámfázott nemzőszervek pitiző mutatványain, ahol a hajléktalan fákat, ahol a harangok vízbefojtott vacogását, és a vezényszavaknak zúduló porát. Serceg a kötelező beszédzavar a szájban, amorf igék a nyelv alatt, mint a vadhús Csontváry cédrusán. Á pontos időtlensége Mint a pokolgép. Mint a méretes tér egy trezor belsejében. Mint á bemondott idő a rádióban. Mint a napiparancsban letagadott este. Talpadban a átcsempészett szögek, véredben a menekülő rozsda, kezedben az érintések hideg zúzmarája. Acsorogsz avas esztendők között, nem tudod: tél van-e, nyár-e, ősz netán. Csak a tavaszban nem vagy biztos s a derékig köréd omló zavarok arányában — minek is folytatnád a betemetett mondatot? megfeledkezett a hídról és a szakadékról. A híd és a szakadék is megfeledkezett róla. Már egészen más tájon járt, sütött a nap és ebben a ragyogásban természetesnek tűnt, hogy egyedül van, nyaralók bádogtetejére és a fölébük nyúlt fenyők koronáira bámult. Itt semmi sem történik, sugallták a házak és a fenyők, helyesebben itt mindig történik valami, és ez már olyan, mitha... Tovább ezen se töprengett, megnyugtatta, hogy nem kell a gondolageti, vagy egy dorongot. A dorong vége kilátszott szoknyája alól. Félelmetes és alamuszi volt ez az árnyék, szeretett volna szabadulni tőié. A dorong azonban magától lendült a levegőbe és ide-oda sújtott. Kezdetben mindenesetre igy volt, aztán az ő összeránduló markához forrt a bot. Egy cinegetermetű öregasszony feküdt előtte szétroncsolt fejjel. Olyan, mint egy széttaposott veréb, mint egy... Elindult a bádogtetejű nyaralók és a magasban bólonös monda vette észre í tartott. Védr a rózsaszíni ség a nyak mégis az égi kém dacára vagy. Szorít ga Tamást^ lyen szép is i itt vannak, apácskám, b tem máskér (avagy hogyan készül a szemeteskocsik zörejéből valamint az ei melléktermékéből elegendően progresszív valamelyest mégis nosztalgii tok után szaladni. Később anélkül, hogy visszakívánkozott volna, többször is a csonka híd utolsó pallóján találta magát. Köhögött és kalimpálva zuhant a mélybe. Mit csinálsz? kiáltott utána nagyapja. Sétálok. Helyes, helyes, visszhangzott fentről egy fekete keménykalap mögül, amit az öreg lengetett. A zuhanás és a napsütés gyorsan váltakozott, és a hely- változtatást helyettesítő fénycsíkokban további képeken is látta saját magát. Egy rosszul megvilágított kávéház sarokasztalánál ült. Az úszómester rúdjához kötözve kalimpált a levegőben, az istállóban bebújt a tehenek közé és mohón habzsolta az elébe dobott szénát. Nem ez a mozgás és összevisszaság nyugtalanította, hanem egy mögötte sántiká- ló árnyék. Nagy kendőbe volt csavarva az árnyék feje, arcát a kendő eltakarta. Talán feketehimlőit reitegató fenyők felé, pedig ez azzal a kockázattal járt, hogy lekési a vonatot. Ha lekési, menekülési tervének befellegzett, mégis néhány percig ellenkező irányba haladt, mert sehogy se tudott megfordulni. A vízesést, nehogy az úszómester botjára akadjon, ezúttal kikerülte. Jegyet nem váltott, anélkül kapaszkodott fel a gyorsra. A kalauznak átnyújtotta nagyapja fekete kemény kalapját és az betessékelte az étkezőkocsiba. Annak ellenére, hogy már nem szolgálunk fel ebédet, magyarázta a kalauz, miközben megmutatta az asztalát. Körülnézett az étkezőkocsiban, de nem ismert senkit az utasok közül. ITT SEMMI SEM TÖRTÉNIK HELYESEBBEN MINDIG TÖRTÉNIK VALAMI. Bádogtetejű nyaralók és föléjük szerelt fenyők néztek be a kocsi ablakán. Lehúzta a függönyt, hogy ne kelljen ezzel a külöszebb ének, lód, ám hí akart, hogy a lány azonb rolta, hogy 1 elfogja a köl ment, hála i Fájdalmat ok másom? Hid ő lelke rajta, kel mért végi a vízbe. A ví: játsszál. Oh, hogy tudtad ténymackódc fáj a szíverr fáj, fáj...^B tudott mond Most a név is Mahler? S: a lány és kif szélén vasta csurgott vég
