Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
n mikor 1947-ben kiszálltam a vonatból Duna- szerdahelyen, hogy autóbuszon folytassam az utat Pozsonyeperjesre, ebbe a Duna menti nem is egészen kis faluba, tele volt a fejem zavaros elképzelésekkel, hogyan lépek majd az osztályba a gyerekek elé, s csak szlovákul mondom majd nekik: „Gyerekek, én vagyok a tanító nénitek, Pozsonyból jöttem, hogy tanítsalak benneteket.“ Mi lesz, ha nem értik meg? Ez teljesen más vidék volt, más emberekkel, mint Veiké Rovné-Ivor, ez a hegyi kis falu, ahol az előző évben tanítottam. A hegyi emberek kemény életét nehéz volt összehasonlítani az itteniekével, akiknek a gazdag föld bőkezűen nyújtotta a sokféle termést. A levegő is más volt, átitatódott a nemrég learatott búza és a gyümölcstől roskadó fák illatával... Szeptember elején, miután az igazgató úr kijelölte az évfolyamot, amelynek osztályfőnöke lettem, bevallom, lámpalázzal léptem be az elemi iskola második osztályába; ezt a rendkívüli körülmények okozták, amelyek között tanítanom kellett. Leültem a katedra mögé, tekintetem végigfutott a kis emberpalántákon, akik riadtan néztek rám (talán én is rájuk), aztán elmosolyodtam, az egyik fekete szemű gyerek visszamosolygott rám, és megkezdődött az ismerkedés. Valahogy spontán módon ilyen mondat tört elő belőlem: „Gyerekek, tudtok szlovákul?“ A fejükkel intették, hogy nem. „No, nem baj, megtanulunk szlovákul is. Vagy így: én megtanítalak benneteket szlovákul és ti engem magyarul. Mert ahány nyelvet tud valaki, annyit ér. “ A gyerekek ügyesek voltak, úgy haladtunk, ahogy azt a tanítás módszertana megkövetelte, az egyszerűtől az összetettig. Sosem felejtem el azt a tanfelügyelőt, aki azt verte a fajünkbe, hogy a tanítónak apolitikusnak, erkölcsileg tisztának, igazságosnak kell lennie, az osztályban ne hangoskodjon, mert az ő idegessége átragad a gyerekekre. Ezek a tanító iránti elvárások rövid időn belül nagyon megváltoztak. Az első helyen a politikának, az ideológiának, az internacionalizmusnak s a kemény ateista nevelésnek kellett lennie - eltérően az élet természetes folyamatától. Mivel az „ahány nyelvet tudsz, annyit érsz“ alapelvet már ezelőtt régen elsajátítottam, kihasználtam a lehetőséget, hogy magyarul beszéljek. Egyes itt élő szlovákok ezért sovinisztának neveztek, szememre hányták, hogy elárulom a saját nemzetem nyelvét. „Nem, nem árulom el, csak többszörösen is ember akarok lenni“ - bizonygattam nekik. ■ Mozgalmas ősz volt, amikor először léptem erre a gazdag ■földre. A természetet még nem tették tönkre, nem rombolt még a technika, a vegyszerek, az emberek közötti kapcsolatok is sokkal természetesebbek voltak a mainál. Egy jómódú magyar gazdacsaládnál találtam szállást. Han- ka Piláriková kolléganőmmel jól megértettük egymást és együtt laktunk. A házuk legszebb szobáját engedték át nekünk, s tisztelettel viseltettek irántunk. Telt az idő, s mi szlovákul tanítottuk a magyar gyerekeket. Jól haladtunk, rövid idő alatt tapasztalhattuk munkánk eredményét. De ahhoz akarok visszatérni, amit mozgalmas ősznek neveztem. 1947-et írtunk, s elkezdődött valamiféle adósságok törlesztése a nemzetiségekkel szemben, ahelyett, hogy a háború utáni békét élvezve teljes erővel munkához láttunk volna. Nem ez történt. Kemény realitások közepette találtuk magunkat, főleg ezen a területen, ahol a magyar kisebbség élt. A „repatriálás“ az idegen szavak szótára szerint „a személyeknek hazájukba való visszatérése“. Gondolkodni kezdtem. A pátria szó hazát, otthont, szülőföldet jelent. De hiszen ezeknek az embereknek a hazájuk, az otthonuk itt van, ahol születtek, ahol éltek, ahol művelték a földet, aratták a termést, tartották az állatokat, s örültek az életnek, itt éltek jóban-rosszban, ahogy jött. A Szlovák Nemzeti Tanács és a Megbízottak Testületé által megkötött egyezmény a csehszlovákiai magyar s a magyarországi szlovák lakosság kölcsönös cseréjéből belegázolt az emberek életébe. Naponta találkoztunk magyar polgártársainkkal, akik a „repatriálásra“ készülődtek. Ez nagyon elkeserítette őket, de ami fontosabb és amit hangsúlyozni akarok, hogy ennek ellenére sem romlottak meg a kapcsolatok közöttünk. Éreztem, hogy mérhetetlen, lelkűk mélyére hatoló szomorúságot élnek át. Ami ezután következett, mindenki számára közismert. A magyar kisebbség egy része „repatriált“, később a kitelepítést megállították. Többször meglátogattuk a tisztelendő urat, tele volt a kertje ízes gyümölccsel, bőkezű vendéglátónak bizonyult velünk, szlovák tanítókkal szemben is, bár mindenki tudta róla, milyen kemény magyar. Egy magyar nemzetiségű fiatalember egyszer meghívott bennünket a Duna-ágra csónakázni. Gondtalanul eveztünk a gyönyörű folyóágban. Esténként szlovák dalokat énekeltünk, közben figyeltük az itteni magyarok életét, szokásait. Kimondottan jó, néha egészen baráti viszonyok alakultak ki köztünk. Ma egyre gyakrabban kérdezem magamtól, hová lett az az összetartás, amely itt annak idején a kitelepítésről szóló egyezmény dacára is uralkodott... Jó áttekintést nyertem a magyar nyelvről, amelynek ismeretét itt tökéletesítettem. A gyerekek, akik kezdetben szinte meg sem tudtak szólalni szlovákul, nemsokára már szlovák verseket szavaltak s folyékonyan beszéltek szlovákul. Elmúlt egy újabb november 17-e, nosztalgikus érzések fognak el. Hallgatózom belső világomban, faggatom saját énemet, s optimizmusom dacára is gyakran a tehetetlenség érzése kerít hatalmába. Alig egy évvel ezelőtt álltunk a téren, hullt a hó, Jakubisko úr a pódiumra lépett, s azt mondta az embereknek: „Látjátok, nem ülök az ágon“, Magda Vásáryová szép, kultivált nyelven szólt, hogy összeszorult a torkom. Sírni szerettem volna a boldogságtól, hiszen az, amit mondott, valami magasztos, emberséges, szép, amire jogunk van, amit a totalitárius rendszer nem tett számunkra lehetővé. Magyarok léptek a pódiumra, s azt kiabáltuk: „Veletek vagyunk!...“ Aztán a romák jöttek, s ők is velünk voltak. Magasba emeltük a kezünket, s együtt énekeltük: „Síúbili sme si lásku...“ Prágába is azt üzentük: „Prágaiak, veletek vagyunk!“ Aztán megérkezett Havel, felment a pódiumra, hideg volt, s így Budaj-sapkát húztak a fejére. Milan Knazko hangja toleranciára szólított fel, kérte, hogy nyissunk utat. Csörgettük kulcsainkat, s kiabáltuk: „Utolsó csengetés...“ Külföldi hazánkfiai érkeztek, s azt kiabáltuk: „Legyetek üdvözölve itthon...“ S mi történt velünk azóta? Hát nem vagyunk mindnyájan ugyanazok, akik akkor voltunk? Ki árulta el, s ki taposta le a gyengéd forradalmat? Kik azok, akik nekünk mindent elrontanak, degradálják mindazt, amit az egész világ csodált, s amivel példát szolgálhattunk volna minden olyan országnak, ahol a totalitás, a gyűlölet, a gonoszság és az erőszak uralkodik? S végül a Stúr által megfogalmazott kérdés merül fel bennem: „Hol van a mi nyomorúságunk?“ Nos, már nem ott, ahol egykor volt; a lelkűnkben van, sokakban közülünk, akik mindenféle sérelmeket eszelnek ki, s nem veszik észre a tolerancia hiányával önmaguknak okozott sérelmeket. Komplexusaik vannak, hiányzik az önbizalom. Ilyenek vagyunk! Még az a szerencse, hogy ez nem a többség. Lujza Sikurová (Národná obroda) 4 Tf omáromi Kacz Jenő, a neves JV magyar festőművész, kedvenc témája a híres komáromi szekeresgazdák megörökítése volt. Érthető a festő ez irányú ihletettsége, hisz ezek a szekeresgazdák nemcsak daliás, jóvágású férfiak voltak, de ünnepi viseletűk is csodaszámba ment, no meg, ahogy a művész predikátuma is bizonyítja, szülötte volt a Duna és Vág közé ékelt, szép hagyományokkal dicsekedhető városnak. Milyen is volt az a méltóságot sugárzó viselet? Kezdem a fekete, csillogóan fényes csizmával, a csizmába sötétkékpászen- tos nadrág volt betűrve, ehhez járt az ezüst pitykékkel, meg az ezüstláncos, díszesen kivert átfogóval ékesített kabátka, a kabát alatt az inget fekete, ezüstbojtos, széles csokomyakkendö takarta. A szekeresgazda fején pedig ott díszelgett a majdmindig legényesen, csáléra vágott, perzsával körülvont kucsma. A csehszlovák parlamentnek, a húszas évektől volt egy komáromi szekeresgazda tagja. Fess, akkurátus, bajszos, derék növésű ember volt. Különösen fényesre pomádézott, hegyes bajsza volt igéző és utolérhetetlen. Főleg Komárom és vidéke módos parasztsága képviseletében koptatta az akkor még Moldva-parti országház padsorait. Nemigen szólalt föl, inkább csak nézte, vagy talán figyelte a régi épület meny- nyezetét. Inkább csak dekor volt Füssy Kálmán Prágában, mert akkoriban még az egyszerű cseh polgár amolyan furcsa bogárnak, valamiféle keleti rusztikum- szerűségnek nézte a magyar embert, olyan furcsaságnak, mint a pesti „pó- gár“ kintornásnak a cseh embert, tuta- josnak a felvidékit, vagy kucsébemek a szerbet, horvátot, szóval a rácot. Mint említettem. Kálmán bácsi küllemre, pláne a pompás, csillogó-villogó szekeresgazda ancúgban, valóban daliás, kackiás jelenség volt. Nemcsak a szép asszonyságok legeltették rajta áhítatosan szemüket, ha a két ülésszak közt a Vencel-térre lesétált, de bizony szemet meresztve, csodálattal lesték őt a virzsiniájukat szopogató, sörhasú fő- és altanácsos urak is, egymásnak suttogva: „no jo, to je ten fesák, to je ale néjakej fajnovej“. A megjegyzés lehetett tisztelet és gúny is: „Ni, itt az a fess, ez ám aztán magasan hordja az orrát“ - így is mondható, meg úgy is értelmezhető: „ez valami finom ember lehet“. Füssy Kálmán elbírta a női szemvillanásokat is, meg a férfi népség megjegyzéseit, - ő nem nézett se jobbra, se balra. Külsőleg, aratta a sikereket, ám a történelmi helyzet felismerésében, a tények megértését illetően, messze kullogott a valóságtól s az életről, a viszonyokról alkotott elképzelései naivak, gyerekesek voltak, s még küldötttársai körében, de a hazai magyar sajtóban is az élcek, gúnyos karikatúrák céltáblájául szolgált a csizmás honatya. Történt pedig, 1932 őszén lehetett,, vagy 1933 tavaszán, komáromi barátommal, ha jól emlékszem. Zombory Gyurkával csatangoltunk Prága városának utcáin, amikor is váratlanul szembetalálkoztunk a nemzetes úrral.- „No, öcséim, — szólt hozzánk, - segíthetnétek nekem. Valamiféle szép nyakkendőt kéne vennem ajándékba“. Szívesen vállalkoztunk, hangoztatva, nagyon is értünk a divatos holmikhoz. így azután hármasban a Phönix-palota „Cravatt-club“ nevét viselő, excluzív nyakkendő üzletbe betértünk. Elöl Kálmán bácsi, mögötte meg mi ketten. Füssy Kálmán a pulthoz érve, zengze- tes, hangos baritonjával, - a híres komáromi Dalárda oszlopos tagja is volt, Szekeresgazda-ifjak 1863-ban- szép hangosan, édes anyanyelvén ráköszönt a divatosan öltözött házi hölgyekre:- Szép jó napot kívánok kedves Mindnyájuknak — szólt a tisztelgés a személyzet meg izgett-mozgott, vigyorgott, röhécselt, szemükben ott fénylett a kérdés, ez a csicsás ruhás bátyóka ugyan mi járatban van és mit is mondhatott? Mi ketten, megértve a helyzetet, siettünk a tolmácsolással és persze, a nagyobb siker érdekében, közöltük azt is, kit is tisztelhetnek a hölgyek a kucsmás emberben, mert Kálmán bácsi az istenért le nem tette volna fejdíszét. A nyakkendők tucatjai kerültek a pultra. Mi rendre közvetítettünk vevő és eladó közt, de úgy látszik sikertelenül, mert egyszercsak a komáromi honatyában eldőlt a borjú és méltatlankodva, a hangosnál is hangosabban adta mindenkinek tudtára dühének okát: „Hát a kirelejzumát, ki a fene látott már ilyet, idecsatoltak bennünket, magyarokat, Prágához s az itteni nép nem és nem akar megtanulni magyarul!“ Ezzel sarkon fordult, otthagyva csapot- papot és kettőnket is. Csak hónapok múlva, Komáromban vágta a képünkbe: „Árulók vagytok!“. Szűnni nem akaró, haragos szóáradata szerint akkor, ott, a Vencel-téri üzletben elégtelenül vizsgáztunk. Követnünk kellett volna őt kivonulása pillanatában... Még ezer szerencse, hogy nem verte nagydobra átkozódását s így az egész ügy csendben, lassan elaludt... Nagy Jenő Egy meg nem értett honatya * 1991. I. 18. Vasárnap * MI LYENEK VOLTUNK, MILYENEK AKARUNK LENNI? Méry Gábor felvétele
