Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
( Peter Trenciansky albániai riportja a Vasárnapnak Gombaszerű bunkerek az egész országban láthatók Tirana főterén pihenő, vitázó, sétáló emberek A Tirana felé vezető főúttól nem messze hasonló látvány fogad nyok hosszú nyelű seprűvel tisztogatták a tenger hordalékát és egyengették a parti homokot. A tenger szépsége elbűvölő, csábító, de a kopott házak visszazökkentenek a valóságba. Milyen szép is lehetne itt minden, ha... A szigorű elszigeteltségben élő rendszer öröksége elmozdíthatatlan bálványként hat. Tirana főterén már nem áll Enver Hodzsa életnagyságot is meghaladó szobra. Épp ottlétünkkor válaszottak elnököt. A szálloda előtt parkoló gépkocsi ablakába vagy tíz siheder fejét bedugva hallgatta a választás eredményét. Ramiz Alia az államfő, az uralkodó kommunista párt fő képviselője. Albániában is bevezették a többpártrendszert, de az emberek nem éppen derűlőátóak.' Valami szépet kerestünk, s ezt a Tiranától északra fekvő Krujában találtuk meg. A főütról le kellett térnünk a hegyekbe. Eltűnt a tömeg, a dombokon felfelé haladva a természet lehellete érződik. Néhány kilométer után szépséges panoráma tárul elénk. A hegyoldalon elszórt házak. Micsoda erőfeszítés kellett felépítésükhöz ezen a sziklás vidéken! A domb tetején: kissé a Dévényünkre emlékeztető történelmi emlékek és Szkander bég múzeuma. A pázsiton szemét sehol, a vendéglő ugyan zárva, de így is csábítóan hat. E kis oázist hatalmas sziklás hegyek övezik. Mintha csak a Tátrában lennénk. Elégedettek vagyunk, s már nem is zavar, hogy a házaló kereskedő fáradhatatlanul kínálja áruját, és kocsinkat a parkolóban ismét nebulók veszik körül. Csupán a gépkocsivezető kezdi türelmét veszteni. TIRANA VALÓSÁGOS HANGYABOLY Albánia fővárosától széles, sétára alkalmas központi területét irigyelhetjük. A kamaszok rádiójukat teljes hangerőre kapcsolva büszkén hallgatják a rockzenét. Az emberek valósággal áramlanak a fasorok között. Mindenfelé szenvedélyesen vitáznak. Ez az albánok doménuma. Lapáttal csak kevés embert láttunk. Az asszonyok tűnnek szorgalmasabbaknak. A kamaszok itt is fenn hordják az orrukat, akár másutt a világon, és a legrégibb foglalkozást űző lányoknak is megvannak a bevált helyeik. A tilalom hosszú évei után ismét világítanak a kis mesitában. Éjszaka a szökőkút nem működik, körötte kóbor kutyák kergetőznek és megjelennek az utcaseprők hosszú nyelvű seprűjükkel. Porszívó helyett ilyennel takarítanak az előkelő szállodában is. Az általános pusztulás Tiranában is észlelhető. A házak és üzletek visszataszítóan hatnak. Figyelemre méltó, hogy sok a kivilágított, messzire illatot árasztó borbélyüzlet, ahová talán a legkisebb félelemmel lépne be az ember. A biztonság érzését kelti a nagykövetségek utcája is. Nem valamiféle előkelő villák ugyan (esetleg csak az ottanias viszonyokhoz mérten), ám a németek 1 - a mienkkel ellentétben - itt is kitűnnek beton és fa kombinációjukkal. Az utcát fegyveres őrök vigyázzák. Illetéktelen oda nem juthat be. Tirana semmivel sem köti le az idegen érdeklődését. Ez valóban általános érvényű megállapítás. Tény az, hogy se elbeszélés, se fénykép nem adhat hű képet egy országról. Albánia a mai Európában annyira sajátos ország, hogy érdemes a sok évi elszigeteltségét okozó, sokáig áthatolhatatlan választófal mögé betekinteni. A látogatót az első pillanattól kezdve különös érzés keríti hatalmába. Az egész országot egy vagy több lövész számára készült bunkerek hálózzák be. Sok helyen beszórták földdel, néhol üresek, de másutt a lőrésekben ágyúcsövek tátonga- nak. Az embernek az a benyomása, hogy a hárommillió albán mindegyikének jut egy ilyen lőrés. Láthatók a ház melletti kertben, a bérházak szomszédságában, a mezőn - mindenütt. .. emlegetik a gyerekek a főváros Tirana Szállója előtt csakúgy, mint a rongyos cigányasszony a vidéki piacon. Az ember elcsodálkozik, hogy egyáltalán tudják, milyen pénzről is van szó, azt viszont már elképzelni is nehéz, mire használnák fel az amerikai valutát. A szállodában is dollárral fizetünk. Banki árfolyama: egy dollár 12 lek, de a bank előtt az ügyeskedők harminc lekért váltják. A lek értéke nehezen állapítható meg. Ahogy a keresetek felől is hiába érdeklődtünk. Állítólag 500 lek a havi átlag, amiért öt, nem éppen vonzó minőségű ing vásárolható. Illíria utódainak nyelve nagy hátrány a környező országokkal szemben, bár űgy-ahogy feltűnően sokan beszélnek idegen nyelveket, főképp angolt. Visszatérve a korábbi témához, a dollár utáni hajsza lényegesen nagyobb, mint beszerzési lehetősége. Taián épp ezért annyira keresett. A szállodai bár üres, a zenészek is szunyókálnak. Érkezésünkkor felélednek, de amikor megtudjuk, hogy egy üveg campari 80 dollár, nyugodtan szundikálhatnak tovább. A dollárelszámolásra a koronát a vámosok tették fel az országból történt távozásunkkor. Útadót kellett fizetnünk. A lek árfolyamának megfelelően három dollárt kértek. A dinárhoz viszonyítva viszont csak a felét. így inkább dinárral fizettünk. A mögöttünk lezáruló határsorompó csikorgása most andalító zenének tűnt... A jugoszláv vámos felettébb csodálkozott, mitől kerekedhetett egyszerre olyan jó kedvünk. A KIKÖTŐT KATONÁK ŐRZIK Szinte hihetetlen, hogy az egész országban ne legyen olyan hely, ahol az ember kellemesen érzi magát. Előbb ügy gondoltuk, hogy majd a tengerpart. Tiranából Durrés kikötőjébe vezet a legjobb - legszélesebb, legjárhatóbb út. Ebből a kikötőből menekültek az albán fiatalok ezrei Olaszországba. Most katonaság őrzi. Teljesen körülzárták és belépés csak külön engedéllyel lehetséges. Minden fa mögött katonák, tartalékban pedig nehézfegyverek, tankok is. A katonák barátságosak, beszédesek. Fiatal parancsnokuk derűlátó. Arról győzöget bennünket, hogy két-három éven belül Albániában mindenből lesz elegendő. Egészen jól beszél oroszul és megmutatta, merre van a városi strand. A strand elhagyatott. A májusi napnak már nyári ereje van. Legalábbis számunkra. A takarító asszoAlbánia prágai nagykövetségén kellemes hangulat uralkodott. A villa halijában rajtam kívül senki sem volt. Kitöltöttem a vízumhoz szükséges nyomtatványokat. Ehhez még két „betétlapot“, egy belépésit és egy kilépésit, természetesen fényképpel. Enélkül nem jutnék el abba az országba, amelynek fővárosa Pozsonytól 1200 kilométerre van. A készséges hivatalnok azzal a kéréssel búcsúzott tőlem, hogy országáról csak a valóságot írjam. Tudta, mit kért tőlem, én viszont naivan megkérdeztem, hogy a határt átlépve Tirana felé találok-e valami étkezésre alkalmas autóscsárdafélét. Kitérően válaszolt, és később a helyszínen megállapíthattam, hogy ettől bárgyúbb kérdést nem is tehettem fel neki. A Tirana felé vezető úton nem ajánlatos megállni, mert nyomban kíváncsiskodók, kolduló gyermekek veszik körül az embert, és félő, hogy az idegen nem jut ki gyűrűjükből. Áutóscsárda viszont sehol, így maradt az éhség... A LEGNAGYOBB SOKK: MINDEN PUSZTULÓFÉLBEN Töröm a fejem, miért hatott ram Albánia annyira lehangolóan. Emlékezetemben felidéztem az orientális Bagdadot, ahol a csatornák nélküli keskeny utcákon a sok szegény nem éppen kellemes látvány. De hát Bagdad arab város, gazdag történelmi múlttal és pompás korszerű épületekkel, elbűvölő színekkel. Albániában a Kelethez hasonló varázsnak semmi nyoma. Az út elhanyagolt városokon, falvakon át vezet. A bérházakról omlik a vakolat, közvetlen közelségükben baromfi kaparász és sertések turkálnak. Az északi országrész egyik legnagyobb városa Shkodra. Gépkocsink a főútvonalon alig harminc kilométeres sebességgel halad. Az úton jókora gödrök, por. A riksák, kerékpárosok, gyalogosok keresztül-kasul közlekednek. Senki nem siet. A bennszülöttek üdvözlésként csókolgatják egymást, egykedvűen ácsorognak, üldögélnek. Még nem szoktuk meg, hogy könyörtelenül dudálni kell, különben a lomha tömeg nem nyit utat. A városi és távolsági autóbuszok láttán valósággal elképedünk. Kitört ablakok, rozsdás, ütött-kopott váz, „százéves sár“. Valóságos csoda, hogy e rozsdatemetőre emlékeztető alkotmányokban a motor még működik, és legalább méterről méterre viszi az egymás hegyen-hátán szorongó utasokat. Olyan érzés vesz rajtunk erőt, hogy az ország most őrli fel utolsó tartalékait. A gépkocsikon nincsenek féklámpák, hiányzanak a visszapillantó tükrök és Tirana éjszakai utcáin a rendőrök motorkerékpárjai se világítanak. Az emberek mintha beletörődtek volna sorsukba. Az idegen figyelmét csupán a lóvontatású riksák kötik le. amelyekre tulajdonosuk az épp hozzáférhető anyagokból sok fantáziával tetőt eszkábált. A jugoszláv halártól mintegy 150 kilométernyire van Tirana. Bár a megengedett sebesség többnyire 40 kilométer és Albániában nagyon kevés a gépkocsi, ezen a nem nagy távolságon is számtalanszor kerültünk kellemetlen helyzetbe. A keskeny főút gidres-gödrös aszfaltján tehenek, gyalogosok, teherautók, sétáló bennszülöttek nehezítik a közlekedést. Az aszfalt siralmas látványt nyújt, holott Albánia kiváló minőségű aszfaltot szállít külföldre is. Az utak mentén ritkaságnak számítanak a közlekedési táblák. Néhány kórházat jelző vöröskeresztes táblát láttunk. Am a községekben vagy városokban nemigen fedezünk fel e célnak megfelelő épületet. Eddigi tapasztalataim alapján nem is tudok elképzelni egy ottani kórházat. GUMI ÉS DOLLÁR Ezek a leggyakoribb szavak. A gumi természetesen rágógumit jelent. A határ közelében ezt követelik erőszakosan a gyerekek, akiknek legkedvesebb időtöltése a gépkocsik leállítása. Sejtelmük sincs arról, milyen erő rejlik a motorban, semmivel se törődve futnak az út közepére abban a hitben, hogy az autó is oly könnyen megáll, akár a lovas fogat. Nem is sejtik, micsoda veszélynek teszik ki magukat. Hogy ne térhessünk ki előlük, egyszerű fortélyt alkalmaznak: teheneket terelnek az útra, s nyomban a gépkocsi mellett teremnek, közelharcot vívnak a rágógumiért és mindenért, ami pogy- gyászunkban az első pillantásra megtetszik nekik. Korra és nemre való tekintet nélkül nagy a hajsza a dollár után. Ezt 1991. V. 31.
