Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
* 5 1991. V. 31. Hermina útra kelt Berregett az otthoni telefonom.- Itt Horváth Vince lánya, Izabella. Köszönetét akarok mondani, hogy írása alapján egymásra találtunk a békéscsabai Szabó Herminkával. Most nálunk van, nagyon örülünk. Tétovázás nélkül kocsiba ültem, és egy felejthetetlen délutánt töltöttem Vince bácsi házában. Körbeültük a nagyszoba terüljasztalkáját és emlékeztünk jóra-rosszra. A Horváth család tagjai szeretettel rajongták körül az elveszett és most köztük ülő rokont, akiről évtizedekig nem tudtak.-A szabónőm hívta fel a figyelmemet: Bella, olvastad a Vasárnapot? Valamilyen csabai rokonotok emleget benneteket. Aztán elolvastam és elmondtam a szüleimnek meg a testvéreimnek azt, amit az írásból megtudtam. „Hát Hermina ott él és megözvegyült, szegény“, szólt édesapám, én meg nyomban elhatároztam, hogy felveszem a kapcsolatot - meséli Izabella.- Megérkezett a levél - veszi át a szót Hermina. - Hinni sem akartam, hogy a sors ilyen ajándékot tartogat számomra. Kisírtam magam, aztán nyomban felhívtam a lányomat, Editkét a városházán, a munkahelyén. Ő is nagyon boldog volt és csak ismételgette: Anyu, ez nagyszerű. Azonnal válaszoltunk. A levelek jöttek-mentek, persze a kölcsönös meghívások is. Végül Editke beszélt rá, hogy Nagymegyerre utazzak.- A komáromi határátkelő- helyre mentem Herminka elé - folytatta egymásra találásuk történetét Izabella. - Egy órás késéssel befutott a vonat, de unokanővérem nem érkezett meg. Elmondtam a vámosoknak, hogy kit várok, ők biztattak, maradjak, hátha más vonattal jön. Mire befutott a következő szerelvény, elbeszélésemből már mindent tudtak a családomról, a sose látott rokonról. Egyszer csak a tömegben észrevettem a nagy csomagot cipelő hölgyet, elé mentem és vagy öt lépésnyiről rászóltam. „Herminka“. Egymás nyakába borultunk, a meghatódottságtól szólni se tudtunk. A vámosok meg velünk együtt örvendeztek.- Itthon meg latolgattuk, miért késnek - folytatja a két nappal ezelőtt történtek elbeszélését Lenke mama. - Ahányszor csaholt a kutya, Vince bácsival any- nyiszor rohantunk a ház elé. (A rohantunk szó hallatán lélekben mosolygok, mert a két kisöreg csak bot és mankó segítségével jár. De értettem: a lelkűk rohant.) Végre megérkeztek. Aztán csak beszéltünk, beszéltünk. Egymás után befutottak a gyerekeink is, nagyon örültünk egymásnak. Az emlékek áradatában- Gyakran emlegettem szegény áttelepült testvéremet, ám róla és családjáról sem tudtam semmit - idézi fel a múltat a szemmel láthatóan ma is nagy tekintélynek örvendő, sokat próbált 83 éves Vince bácsi. Míg halk szóval, itt-ott remegő hanggal elmondja életének foszlányait, ősz haja homlokába hullik. Herminka szó nélkül feláll, bá- csikájához lép, előbb megsimogatja az arcát, majd helyreigazítja a szófogadatlan tincseket. Bár gyermekei minden bizonnyal már sokszor hallották édesapjuk elbeszélését, felnőtt koruk ellenére úgy lesik minden szavát, mint a kisóvodások Jancsi és Juliska történetét.- Sok mindenen átestem, sok-sok mindenen. Ez se nem Vince édesapa és Lenke édesanya aranylakodalma - a fényképezéskor még nem volt minden gyerek és unoka az asztalnál. tudja, nemcsak az q sorsa volt keserű, hanem másoké is, nagy családjáé is. Mégis vidám a csevegés Vince bácsi és Lenke néni gyermekei: a legidősebb, Erika és Ibolya hjúga óvónő, a sok finomságot asztalra készítő Izabella a vasútnál dolgozik, akár Herminka valaha. Erika Nárcisz nevű leánya és a Horváth-szülők Zoltán fia megteremtik a szép vasárnapi délután kellő hangulatát. Viccelődnek, élcelödnek, előveszik a fényképeket. Szó esik azokról, akik nem tudtak eljönni; a hiányzó férjekről, feleségekről, gyerekekről, a kanadai rokonról és gyönyörű lányáról, meg sok minden másról. Én meg arra gondolok, hány ilyen szétválasztott család élhet még ma is Csehszlovákiában és Magyarországon? Hányán tudnának örülni az egymásra lelés- nek? Hányán szeretnék összekötni életük elszakadt fonalát? EGYMÁSRA LELTEK A múlt év őszén Békéscsabán járva ismerkedtem meg özvegy Hajdú Lajosnéval (született Szabó Hermina), akit 1947-ben, tizenhat éves korában szüleivel és két fiútestvérével telepítettek ki a csehszlovákiai Kamocsáról Magyarországra. Hazaérkezésem után megírtam hányatott életét, összegyűjtöttem keserű sorsa morzsáit. Akkor Hermina asszony elmondta, fájó szívvel gondol szülőföldjére, de nem szívesen jár haza feltépni a múlt sebeit, bár úgy tudja, Nagymegyeren él még egy Horváth Vince nevű nagybácsija, édesanyja testvére. dicsőség, se nem szégyen A családnak egy szem fia voltam, előttem ugyan születtek fiúk, de meghaltak, aztán volt négy leánytestvérem. A rokonság úgy akarta, hogy a székes- fehérvári líceumban tanuljak, de apám marasztalt. Neki fogadtam szót. Itthon volt egy káplán, hozzá jártunk négyen két és fél évig tanulni, Komáromba meg vizsgázni. Aztán évek múltán, akkor már a bányában dolgoztam, a vonaton hazajövet megismerkedtem egy asszonnyal, kisült, hogy plébánosunk keresztanyja. Elmondta, hogy kár azért a fiúért, mert soha nem akart pap lenni, csak az anyja kívánságára lett az. A plébános nekem már annak előtte elmondta, hogy nem szereti hivatását, csak kötelességből teljesíti. Nagy szívfájdalma volt, hogy nem nősülhetett, nem lehettek gyermekei. Kárbaveszettnek vélte életét. Ám nekem jellemformálásban, tudásban sokat adott. Vince bácsi mély lélegzetet vesz, elhallgat. Ezt Erika és Ibolya lánya arra használja ki, hogy Herminkát lebeszélje a hazautazásról. Marasztalják, otthonukba hívják, programokat ajánlatnak. Közben elkészül a kávé. Valamennyien vidáman csevegnek, süteménnyel kínálgatnak, de amikor Vince bácsi ismét megszólal, síri csend támad.-Amikor államosítottak, mindenünket elkoboztak. A nagy vagyonúnkból semmi sem maradt. Mint nagygazdát elvittek, bebörtönöztek. Szegény feleségem itt maradt a négy lánykával és a két fiammal. Még hallgatni is borzasztó, ahogy a 83 éves öregúr elmondja, miként bántak velük a börtönA Vasárnap cikke nyomán ben, ahol reggelire keserű „fekete levest“, délben meg este szárított avas borsóból főzeléket kaptak, a fél liternyi lében négyöt szemnyi borsóval. Este hatvannégyüket beterelték egy helyiség sarkába, ahol pléhdobozok szolgáltak vécéül. Reggel valamennyiüket sorba állították és a „rendcsinálók“, „a szabad országot építők“ leköpködték, megrugdosták őket, miközben azt kiabálták: „Piszkos magyarok“. Mert az volt a bűnük, hogy vagyonosak meg magyarok voltak. Ilyesmit nem lehet elfelejteni, ahogy Herminka se felejti el a szülőföldjéről való kitoloncolást, a vagonírozást, az istállóban lakást, édesapja és édesA békéscsabai Herminka. anyja testi-lelki fájdalmát, korai halálát. Ez az embertelenség okozta azt is, hogy a legközelebbi rokonok csak most találkozhattak először. Vince bácsi meg újra visszavisszatér a múltba.- Az ötvenes évek elején önként bányamunkás lettem. A munkát bírtam, bár ráment az egészségem. A családtól való távolságot azonban nehezen viseltem. Akkor építették a Csallóközt átszelő betonutat, ott vállal- - tam munkát. Hívtak ugyan a szövetkezetbe, először szép szóval, aztán fenyegettek is, de nem álltam kötélnek. Láttam, hogy a Magyarországról hazahozott szlovákok tönkreteszik a földet, a természetet. Horváth Vincéből árad a szó, bár szemmel láthatóan fárasztja a beszéd. Kérésemre mégis szívesen elmondja életét. Talán azért is, hogy soha nem látott rokona, nővérének lánya megHány tragikus sors tárulnaelénk? Herminkát Horváthék meggyőzték: néhány nappal meghosszabbítja ittlétét. Végiglátogatja unokatestvéreit. A távoliét harmincöt éve annyi mondanivalót rejt magában... És az unokatestvérek is megígérik, hogy ellátogatnak Békéscsabára.- Én már voltam Békéscsabán- mondja Bella. - De nem tudtam, hogy Herminka ott él, különben felkerestem volna.- Most már tudod és eljössz- vág szavába az „elveszett“ és újra „megtalált“ unokanővér. A Hősök tere Érzelgősen búcsúzunk, valamennyien a kapuig kísérnek, bár kérem Vince bácsit, ne fáradjon, nehéz két mankóval járnia. Nem fogad szót. Bozontos ősz szemöldöke alól élénken csillog kék szeme, tekintete tiszta, akár a tavaszi égbolt, fényét a sors csapásai sem tudták megtörni. A Horváth-ház a régebben épült házak keretezte háromszögű park csücskében áll. Ez a Hősök tere. Amin Horváthék átestek, bizony hősiességgel ér fel. A buktatók sem zilálták szét a családot, az otthon melegét minden megpróbáltatás ellenére megőrizték. Gépkocsimmal megtettem jó néhány kilométert, de még mindig fülemben csengett Bella meg a többiek köszöneté azért, hogy felfedeztük számukra Herminkát. És Vince bácsi bölcs szavai: „A szem megmond mindent, csak tudni kell olvasni.“ Meg: „Sohasem tudjuk, mit hoz a holnap, becsületesen kell élni.“ Vagy: „Mindig magyarnak vallottam magam, annak születtem, az maradok.“ És ott lebegett előttem Herminka szelíd mosolya, aki végre rátalált soha nem látott rokonaira. Ozorai Katalin Önök írták Magánvállalkozó vagyok. Számtalan bosszúság ért már. Elszomorít, amikor az újságokban is csak állandóan intelmet, figyelmeztetést, bírálatot kapunk. Ugyanakkor segí- tökészséget nem tapasztalunk. Nagy hévvel ostromolják a sarkon árusító magánvállalkozókat. Talán joggal is. De néha talán még mindig egészségesebb lenne a kimért sajtot a sarkon vásárolni, mint a svábbogaras üzletekben. Valakiket zavar, hogy az utcán olcsóbban adjuk árunkat, mint az üzletekben? De hát mi kisebb haszonnal is beérhetjük, mert nem kell eltartanunk annyi hivatalnokot. Ugyanakkor nekünk nincsenek miiJólesne a biztatás ióink, azért is kezdtük az utcán. S talán a kispénzű állampolgárokat is meg kellene kérdezni, inkább az utcán olcsóbban, vagy a neonfényes üzletekben drágábban akarnak-e vásárolni. Vagy Bécsben nincsenek utcai árusok? Mi mindent kínálnak az utcán, hogy a vásárlónak az üzletbe be se kell mennie! A demokráciánkban miért van akkora hajsza a magánvállalkozók ellen? A Csallóköz egyik számában csaknem tolvajnak tituláltak egy utcai árust. Az az érzésem, hogy talán csak a városokban nyomják el a kiskereskedelmet. Falun a polgármester ki is hirdeti, hol árul a magánkereskedő. Nagyon őrülnék néha egy kis biztató szónak, netán tanácsnak. Úgy tűnik, mintha nálunk csak azt tekintenék becsületesnek, aki millióval vág neki egy vállalkozásnak. Földes Józsei. Dunaszerdahely
