Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
\ Válságban van-e a család? Milyen a szülők és a gyermekek kapcsolata? Miért másabbak, állítólag, a mai gyerekek, mint a szüleik voltak? Sok vita zajlik ekörül az egész világon; és e disputák általába'n valamilyen morális szemszögből, az egyéni kötelékek fellazulásának, a szociális biztonság megingásának aspektusából látják válságosnak a család - és bennük a gyermekek - helyzetét. Bauer Edit, a Szlovák Tudományos Akadémia Prognosztikai Intézetének munkatársa a szociológus felkészültségével és a családanya felelősségével válaszolgat a riporter kérdéseire.- ön milyen emlékeket őriz a gyermekkorából?- Egyedül nőttem fel, gyermekként egyedül maradtam a családban, mert a testvéreim még pici korukban meghaltak. Engem ez nagyon koraéretté tett. Rettenetesen élveztem viszont anyám társaságát, aki annak idején épp fordítva: egy nagycsaládban nőtt fel. Számomra meghatározóak maradtak azok az esték, amikor a tűzhely mellett ülve, a gyerekkori élményeit mesélte. Azt hiszem, egy népes család egészen más közeget teremt a gyerekek életéhez, mint az a sors, ami az egykék jussa. Nemcsak régen, hanem manapság is.- A gyermekkor kedves élményeiből mit sikerült átmentenie a saját családjába? Őszintén szólva, nekem eleve szimpatikus, hogy amikor hébe-hóba a Bauer-család somorjai telefonszámát hívom, akkor az önök iskoláskorú lányai nagyon komolyan és tekintélyt parancsolóan, teljes névvel mutatkoznak be. Ez nemcsak a jólneveltség jele, hanem a családon belüli egyenrangúságot is sejteti...- Férjemmel együtt talán a beszélgetések őszinteségének, a társalgás örömének légkörét sikerült megteremtenünk. Azt hiszem, elsősorban a lehetőséget kell megadni a gyereknek, hogy elmondhassa gondjait; erőszakos faggatás helyett biztosítani kell számára a kommunikáció, a rendszeres társalgás lehetőségét.- Igen ám, de kinek van erre ideje?! Ráadásul egy- egy zárkózottabb természetű gyerek juszt sem közlékeny. ..- Értem is, érzem is a problémát. Szomorú valóság, hogy nálunk az utóbbi évtizedekben eléggé egyirányú gyerekcentrizmus alakult ki. Ha az élet realitásait próbálgatjuk kicsit alaposabban elemezni, akkor egy paradoxonra kell felfigyelnünk: tájainkon a család amolyan fedő, szentesítő, legitimáló közösséggé vált. Nemegyszer arra szolgál, hogy a saját eljárásunkat, olykor bizony erkölcstelen lépéseinket - a família érdekeivel magyarázva - mind önnönmagunk, mind a világ előtt is igazoljuk. A család, legalábbis szóban, központi érték, de naponta órák hosszat mosunk, főzünk, takarítunk, fusizunk, a gyerekekre pedig - a statisztikai adatok tanúsága szerint - átlagosan legföljebb 28 percünk jut! És ebben benne van a pelen- kázás is. Az időmérlegek azt bizonyítják, hogy a családon belüli társalgásra ennél is kevesebb időt fordítunk. A gyereknevelés jobbára csak másodlagos cselekvés: amíg főzök vagy vasalok, fölmondatom vele a leckét. Ennyi. Csoda, ha a gyerekek számtalan családban elszoknak a szüleiktől? Pedig éppen az ellenkezőjére lenne szükség. Arra, hogy a gyerek tudja: bármikor szólhat, akármikor elpanaszolhatja a gondjait. Sajnos, az ilyen családi légkör megteremtésére nincs általános recept, igény viszont annál inkább.- Szociológusként ön aktuálisnak tartana egy, a családról és a gyerekekről szóló beszélgetéssorozatot?- A család felé mindenképpen lépni kell, és nemcsak a szavak eszközével. Amit nagyon hiányolok, az egy olyan tanácsadó-szolgálat, ahová a tízéves gyermek vagy a nagymama egyaránt elmehet a maga problémájával. A nyugati országokban már kiépült az ilyen tanácsadók hálózata. Nálunk, ahol a korábbi rendszer hibáit korrigálva, a gyökeres társadalmi változások időszakát éljük, kétszeresen is szükség lenne a szakértői tanácsadásra, hiszen az emberek zöme - az új élethelyzetekben - teljesen újszerűén szembesül a mindennapok gondjaival. Ez a vibráló társadalmi légkör a felnőttek és a gyerekek közötti viszonyban is lecsapódik.- A naptárhoz igazodva kérdezem: szükség van a gyermeknapra?- A gyerekek elsősorban odafigyelést igényelnek. A társadalom rossz lelkiismeretét jelzi, amikor egyetlen napba, valamiféle külön ünneplésbe akarja belesűríteni a mulasztásait pótlandó figyelmét. E tekintetben érdekes kettősségnek lehetünk tanúi: a különböző felméré1991. V. 31. Interjú Bauer Edittel, az SZTA Prognosztikai Intézetének munkatársával Méry Gábor felvétele sek szerint a gyerekek a családok anyagi törekvéseinek középpontjában állnak - viszont a társadalom egészének lelkiismerete távolról sem ennyire tiszta velük szemben. Nyilván ezt hivatott enyhíteni a gyermeknap. Akárcsak március 8-án a hasonlóképpen mondvacsinált nemzetközi nőnap.- A mai negyvenévesek nemzedéke, a hétköznapok gyakorlatából kiindulva, miért türelmetlen a saját gyermekeivel szemben?- Erre nincs általánosítható válasz; vannak viszont általánosítható jelenségek. Én a legnagyobb gondot abban látom, hogy szinte fékevesztett rohanásban élünk. Már-már ámokfutás jellege van ennek az örökös hajszának. Évtizedeken át állóvízben tapostunk, mégis forszíroztuk ezt a tempót. Nyilván azért, hogy ki-ki szinten tartsa az életkörülményeit, bár a reálbérek értékének állandó csökkenése már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a napnál is világosabb volt. Most is ezt a múltból örökölt eredménytelenséget próbálják behozni valahogy az emberek, ám az újszerű gazdasági körülmények között ez még bonyolultabb és sokkal fárasztóbb is lesz.- Régi bölcsesség, hogy a baj, a gond könnyebben összetartja az embereket. Véleménye szerint mindez a családi viszonyokat is nyíltabbá, közvetlenebbé fogja tenni?- Bizonyára lesznek családok, ahol ez lesz a helyzet; bár az emberek - és velük együtt a gyerekek - zöme inkább csak gyakorlatiasabbá válik majd. A szó pozitív értelmében.- Új jelenségként jelentkezett mostanában a munka- nélküliség, a szociális bizonytalanság. Ez a családok és így a gyerekek helyzetére is kihatással lesz.- Az egyik legriasztóbb jelenségnek a fiatalkorúakat sújtó munkanélküliséget tartom. Sajnos, Szlovákiában már ma ezrével lehet számolni az ilyen sorsra jutott tizenéveseket, és félő, hogy az iskolaév befejeztekor intenzíven emelkedni fog a számuk. Mindebből az következik, hogy a gyerekek a jövőben nem élhetnek amolyan üvegházi körülmények között, mint eleddig: távol a család napi gondjaitól és az élet adta realitásoktól. Tény, hogy a gyerekek zöme mindeddig aligha sejtette, hogy a családnak anyagi gondjai is lehetnek. Mostanában viszont fordított helyzet van kialakulóban: minden gyereknek fel kell nőnie a gondokhoz, illetve a korának megfelelően részt kell vennie a család életében. Beleértve a napi teendőket is.- Mennyiben volt ártalmas a korábbi rendszer frázisokkal fűszerezett, álhumán szociálpolitikája?- A legfőképpen talán abban, hogy a gyerekek nem tanulták meg a napi problémákkal való szembesülést. Többnyire az ölükbe hullott minden, és ha bármilyen tekintetben valami komolyabb gond adódott, akkor - gyakorta felelőtlenül - menekülni próbáltak a valóság elől. A hivatalos ideológia, és részben az ahhoz igazodó szülők is, kerek negyven éven át valamiféle operettkörülményeket teremtettek a gyerekek számára, akik abban a szemléletmódban váltak egyre felnőttebbekké, hogy minden őértük van; hogy ilyen-olyan úton minden gond megoldható. Eközben elkényelmesedtek, hiszen nem az igyekezetük, a teljesítményük volt az elsődlegesen fontos, hanem számos életbevágó kérdésben a szülők pozíciója vagy ismeretségi köre volt a döntő. Tény és való, hogy kijózanodni mindebből, mondjuk huszonéves fejjel, nem könnyű.- Eszerint a mai hatodikosok, hetekidesek már kiegyensúlyozottabbak lesznek ifjúkorukban?- Remélhetőleg igen. És már a jövő tanévben talán azt sem fogják zokon venni, ha tízóraira néha zsíroskenyeret csomagol az anyjuk, vacsorára pedig olykor pirítóskenyeret kapnak.- Értsem úgy, hogy a nadrágszíj húzandó szőkébbre, avagy nem szabad bennük illúziókat táplálni?- A nagyobb szerénység semmiképpen sem árt, ám a hamis illúziók mindenképpen kerülendők. Nincs jobb eszköz az őszinte, nyílt szónál. Az erre vonatkozó játékszabályokat mind a szülőknek, mind a gyermekeknek meg kell tartaniuk.- Kérem, ne haragudjon, hogy ennyire faggatódzom, de mi volt az ön gyermeknevelési alapelve?- Pici koruk óta arra igyekeztem nevelni a lányaimat, hogy sohase hagyják megalázni magukat.- Megalázni? Gyerekként? Diákként? Lányokként? Szlovákiai magyarokként?...- Egyik helyzetben sem: sem a családban, sem az iskolában, sem az életben. Akiben elhatalmasodik a kisebbségi érzés, az sérülékeny felnőtté válik.- Két ügyes tinédzser anyjaként, ön miként látja: a szülő legyen engedékenyebb, vagy inkább keményebb a gyermekeivel szemben?- Reálisnak lenni a legfontosabb. Vannak helyzetek, amikor kényeztetni kell még a tizenéveseket is; ám vannak helyzetek, amikor erélyesen tudtukra kell adni, hogy mit nem helyeslek náluk. Sajnos, az élet már csak olyan, hogy ez utóbbi helyzetekből van több.- Anyaként és gyakorló feleségként miként vélekedik a családi demokratizmusróli?- Hogy arról nem csevegni kell, hanem kialakítani azt. Jómagam mindig arra törekedtem, hogy olyan otthont teremtsek, ahol valamennyi családtag jól érzi magát. Sőt! Még a lányaim barátnői is jól érezzék magukat nálunk. Egy lakás akkor számít igazán otthonnak, ha feszültségek nélkül jelent biztos pontot mind a felnőttek, mind a gyermekek életében. , - A mai negyvenévesek nemzedéke kenyerének felét már mindenképpen megette. Lassacskán a helyünkbe lépő gyerekek nevében kérdezem a prognosztikai intézet munkatársától: vajon jövősokk vagy sok jövő várja-e a második világháború után felnőtt nemzedék gyermekeit?- Szerintem a jövősokk máris itt van! Az ország gazdasági helyzete tényleg siralmas, és talán még nem is vagyunk a gödör legalján... Ugyanakkor itt van az új esély is, amely a kommunista rendszerben felnőtt középgenerációnak nem adatott meg. A szó pozitív értelmében irigylem a mai gyerekeket, de talán még a fiatalokat is, mert aki tud és akar, az előtt kitűnő lehetőségek állnak. A riporteri szójátékkal élve: ez a különbség a jövősokk és a sok jövő között.- Egy nyílt beszélgetéshez mindenképpen hozzátartozik, hogy megkérdezhessem: vannak-e adósságai a gyermekeivel szemben?- Nem is titkolom, hogy vannak. Nem mindig vagyok szinkronban; ezért néha elszámolni is csak nehezen tudok önmagámmal. Nem jelenthet mentséget, hogy a napnak csak huszonnégy ótája van, és az emberi lehetőségek szintén végesek. Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy a lányaimat túl korán kezdtem felnőttként, valóban egyenrangú partnerként kezelni. Talán túl korán is. Utóvégre maga is megemlítette, hogy telefonálás közben észrevette: mennyire felnőttesek. Persze, az is lehet, hogy csak képzelődöm, és a magam gyermekkorát tekintve mércének, a saját házamban sem veszem észre, hogy manapság már teljesen másak a gyerekek. És ha így van, errőhakkor csupán az juthat az eszembe, hogy akaratlanul is sok adóssággal távozunk a földről.- Köszönöm az őszinteségét! Miklósi Péter
