Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-24 / 21. szám
plántált gének parancsolták, :nfé!e keverékkel, tutitokkal, igtalan korpával, I, ókkal, meg lóherével soha, redni mindenre, minden feltétel nélkül, teljesen, iben, j, de csaholj, mondjuk, pajtás a kandúrral s a vérebekkel pH nem sikerült nekik, 7era vette be az egészet, ál a vadmacskákkal, k orrod alá, tg a kutyák talpát, sőt öklöztél is, bunyóztál, I püfölted őket ottál, én: — láttalak, megesküszöm rá, iába minden tortúrás szenvedésed, I, ez róka, ez ember, ez véreb, rossz, mi fekete és fehér, c, elaljasultak, illatvédők, világraszólót, írlatánok, erek karmai közt senyvedtél, ’ódott, tigöngyölítették s elszállították, iák szélnek eredhettek, le is út, fel is út, dódsz, ünnepellek, te fajodnak, nem vitás, ? iszonyatot, •d egy-két évre a szabad mezőkön, neghúzod magad, lente, körvadászatok idején, il minden zajra és vakkanásra a cserje sűrűjében, úlgyerekjáték. , az istenért, hogy vége! i újabb kísérlet, vagy szebben: visszaidomulásod kísérlete, agy, beteg, fáradt, kizsigerelt és zavart iár, ami volt, 'ad meződ, esz a legnehezebb iebb kísérlet. \ilsz. 4 ész N e hagyjatok magamra, édes fiaim! Ne hagyjatok...! - könyörgött fátolyos hangon a szürke borostás kopasz kis öregember, majd behunyta szemét és elemyedt a párnák között. Elterült, mint szántás után az anyaföld. A három testvér egymásra nézett, s ezzel kész is volt az egyezség: felváltva fognak virrasztani apjuk álma felett. Először József, a legidősebb fiú telepedett az ágy végébe. Azért oda, hogy ha az apja felébred, ne kelljen feleslegesen forgolódnia, hogy észrevegye. Éjszaka volt. Csend és mozdulatlanság. Csak a vészfény világított észrevétlenül, hidegen. A mozdulatlan ezüstszürke homályban olyan volt a betegszoba összemosódott, szűk tere, mint a világ a teremtés előtti éjszakán. Amely, ki tudja, hány napig tartott - gondolta tovább József a teremtés pillanatát - mert erről mindig szívesen gondolkodott -, miközben szórakozottan simogatta tar fejebúb- ját, majd elmélázva nagy, fehér szakálla tincseivel kezdett játszadozni. Csecsemőkora óta földműves ember volt. Nagy kezű, vastag ujjú, kevés gondolaté és jóságos. Olyan volt, mint a Jóisten azokon a festményeken, amelyeket búcsújárások alkalmával szokás vásárolni. Derűsnek még senki se látta, de mindig nyugodt volt. Megfontolt, gyér szavú és kiegyensúlyozott. Haragot nem tartott senkivel. Mindennel megbékélt. A temetőben sem honol akkora béke, mint benne. Gyermekkorától fogva ilyennek ismeri mindenki. Ha végigmegy az utcán, a nebulók kórusban üvöltik utána: lis- teen! Iis-teen! Végigpillantott a mozdulatlan ezüstszürke homályon, és úgy tűnt föl neki, hogy ez a mozdulatlanság igen törékeny. Bármely pillanatban elpattanhat, mint télutón a tó hátán ajég. A szürke borostás, kopasz kis öregember horkantott egyet, mint a küszöbön a hóvihar, aztán elmerült a mozdulatlanságban. Páraszerű ősköd gomolygott a szeme előtt. Nem tudta eldönteni, hogy ez a kezdete-e valaminek, vagy a yége. Forgószél támadt hirtelen, és pörgetni kezdte körbe-körbe a párát. Egyszer csak megpillantotta benne az édesanyja arcát, majd az apjáét. Az anyja mintha könnyezett volna. Alig láthatóan, szótlanul. Az apja rettentően dühös volt. Szinte lángolt az arca, úgy toporzékolt. Aztán előbukkant a húga. Almát evett, s közben csak kacagott, kacagott. Ahogy futott hátrafelé, úgy ingatta vastag varkocsát, mint ingáját a nagy falióra. Öccse katonaruhában jelent meg. Tisztelgett némán, majd szemrebbenés nélkül távozott. Talán örökre. Eltűnt az egész család. Ekkor fakulni kezdett a hideg pára és a forgása egyre gyorsabb lett. Előbb emberi alakokat vélt felfedezni a gomolyag- ban, majd ráismert az arcokra is. Mint egy száguldó körhintából, néztek rá szomorú szemmel, mozdulatlan arccal a kishuga meg a szülei. Öccsének csak az egyenruháját látta lebegni, mint egy kísértetet. Szorosan fogták egymás kezét, hogy el ne veszítsék egymást a szédítő forgatagban. Ekkor döbbent rá, hogy ő hiányzik a táncolok közül. Hirtelen kinyitotta a szemét, de nem tudta, hol van. Szinte beleszédült a szürke mozdulatlanságba és a feje kongott az ezüstös csendtől. Az ágya előtt János ült. Középső gyermeke. Nem volt már ugyan gyermek, de családja sem volt még, bár megérte a harmincharmadik évet. Megszállott agglegényként tartotta számon, aki csak ismerte. Mindig átszellemült tekintettel járt-kelt. Néha éjszakákon át. Az autók már nem is dudáltak rá. Kikerülték, mint Indiában a szent tehenet. Most gyéren nőtt rövid szakállát morzsolgatta, egyetlen tinccsé csavarintva az álla alatt. El-elrévedezett a délelőtti napsütésben, amelynek melege nem volt már, csak színe, az viszont meghatározhatatlan: az acélsárgától az ezüstrózsaszínig. Éppen révedezésre való. Hogy az ember teljes figyelmét összpontosítva órákon át bámulhassa a semmit. Havas csúcsokat látott maga előtt, amelyekre ő jut fel elsőként, hogy társaloghasson a csillagokkal. Sivatagokat, ahol virágzó civilizációt teremt, és bölcsen igazgatja a nép életét. Erdőrengeteget, amelynek közepén remeteként megfejti a min- denség titkait. Ha elporladna is, ha elszáll is belőle, a lélek, örökéletű marad, mert ő valójában ott él a min- denség minden porcikájában, csak ez a hatalmas lomha káosz még nem tud róla, de anii késik, nem múlik. A szürke borostás, kopasz kis öregember valami morgásfélét hallatott, anélkül, hogy az ajkai megmozKMECZKÓ MIHÁLY dúltak volna. Olyan volt ez a hang, mint amikor a homályos völgy fölött, a távoli hegyoldalon megindul a lavina. Aztán a morgás csendesültével átláthatatlan fehér por száll mindenfelé. Az öregember most ezt a hatalmas hideg port látta kavarogni a szeme előtt. Kellemes, szúrós szaga volt. És csak szállt, szállt, betöltve a létezés minden zugát. Először a felesége szemeit látta meg benne. Semmi mást, csak a szemeit. Mintha valaki két szál ibolyát vitt volna valakinek. Az sem látszik, aki viszi, az sem, aki kapja. S ahogy jött, úgy el is tűnt a két szomorú virág. Aztán megjelent József jóságos arca. Az öregember öregebbnek találta a magáénál. József nézte a földet és szaporán köpködött. Szólni akart neki, hogy ne tegye, nem illik, de ekkor József hirtelen ránézett és a szemében két kisborjú ásítozott. Nem volt szíve megzavarni őket a boldog kérődzésben. A bocik orrlikán vastagon porzott kifelé a fehérség, úgyhogy a következő pillar.atbaif József jóságos arca is eltűnt. Ekkor egy hosszú, inas-csontos törékeny kéz nyúlt ki a hideg porfellegből. Nem volt ráírva, kihez tartozik, de a szürke borostás kopasz kis öregember azonnal tudta, hogy János fiáé. Sebhely tátongott a csukló környékén. Mintha szöggel verték volna át. Csak úgy buzgott belőle a halványpiros vér - megállíthatatlanul. Nyúlt volna utána, de ekkor a kéz - mintha szárny lenne - hirtelen elröppent, örvényt kavárva maga után. Fárasztó és reménytelen volt ez a lusta kavargás. Annak ellenére, hogy mindent betöltött, az üresség érzetét keltette. Meg is rémült a kopasz kis öregember, hogy ezentúl ebben a nagy hideg fehérségben kell élnie - egyedül. Ekkor váratlanul valami színes folt került a látószögébe. Nem tudta mire vélni. Olyan volt, mint a szentlélek, melyet a vörös lángnyelv gyanánt ábrázolnak a templomi képeken. Hirtelen felpattant a szeme héja, és legkisebb gyermekét, Pétert látta maga előtt, ^ros haja nyugalmi állapotában is úgy lobogott, mint az égő csipkebokor, vagy a legutóbbi tűz alkalmával a házuk. Péter egy kissé ütődött volt. Legalábbis annak tartották. Az apját ez nem zavarta különösebben. Élénken emlékezett a százéves nagyapja bölcsességére, hogy a kései gyerekről soha sem derül ki: lángész-e vagy bolond. Ez a bolond lángész mindig tervezett. Már kisiskolás korában csillagot tüsszentő rakétával lepte meg a szüleit. Az egyikkel vacsora közben szíven találta az anyját. Az apja ekkor nagyon megverte. Életében először és utoljára. Azóta, mihelyt a végére jutott valaminek, máris ösz- szetörte, mondván, sokkal tökéletesebb ötlött az eszébe, azt akarja megcsinálni. Látástól vakulásig dolgozott. Megállás nélkül szerelt és tervezett. Az apja egy műhelyt épített neki a ház végébe, ott spekulált egész nap, olykor még éjszaka is. Gyakran az evés kedvéért sem volt hajlandó félbeszakítani a munkát. Ha vacsorázni hívták, ez volt a válasza: Éppen most kezdtem el egy újat, mindjárt befejezem. Most itt ül az ágy végén, több- dioptriás szemüvege fedezékében. Szinte hihetetlen, hogy így meg tud ülni egyhelyben. Csak a nagy vörös sörénye lobog a délutáni félhomályban. Ül némán, mozdulatlanul, és nem tudja, mitévő legyen ebben a számára szokatlan helyzetben. Már-már megbénul a tétlenségtől. Ekkor a szürke borostás kopasz kis öregember fújt egy nagyot, aztán ismét rászakadt a csend a szobára. Végre, végre történik valami, gondolta Péter és önkéntelenül a csengő gombja után nyúlt. Előbb a nővér futott be. Aztán az orvos. Némi vizsgálódás után kijelentette, hogy a beteget haza kell szállítani. Útra kelt hát a szürke borostás kopasz kis öregember. Tizenhárom éves volt, és minden poggyásza egy kőműveskanál. Az apjától kapta születésnapjára — útravalóul. Azóta nem látta az apját. Most elindul, hogy megkeresse. Hegyeken, völgyeken kel át. Már tizenkét éves. Néni, kérem, nem kell falat emelni? Van közöttem meg az uram közt akkora fal, fiam, hogy lebontani se bírnád. Már tizenegy éves. Uram, én kádat is tudok foltozni, ha kell. Én is a szemétdombra kerülök, mért éppen a kádat foltoztatnám? Már tízéves. Be szép szemed van, te leány! Van annajj, aki nem néz akárkire! Már kilencéves. Asszonyom, éhes vagyok, három élet is elmúlt felőlem, hogy nem ettem. Nesze, itt ez a bot, ezzel átkelsz, a folyón, a szigeten nimfák élnek, azok majd adnak enni. Már nyolcéves. Még ilyen falovacskát - barátom! Barátod a rosseb meg a harmadnapos hideglelés! Már hétéves. Megszomjaztam, édesanyám! Ne igyál a kútból, édes fiam, megmérgezték! Már hatéves. Szomszéd uram, édesanyám küldi ezt a tejet, cipő kén’ az iskolába. Van a te talpadon elég vastag bőr, édes öcsém, nem kell arra cipő! Már ötéves. Megállj, te kis pisis, látod azt a görbebotot a tanító úr kezében?! Nem látom; vak-vagyok. Már négyéves. Madár, madár, mondd meg nékem, hová is repüljek! Kár, kár! Már hároméves. Jó estét, öreganyám, kaphatnék-e szállást éjszakára? Szerencséd, fiam, hogy öreganyádnak szólítottál; nálam három nap egy esztendő; hogyha rászolgálsz, megaihatsz itt örökre. Már kétéves. Egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs! Mégeccej! Már egyéves. Kis kacsa fürdik fekete tóba, anyjához készül... Ne még, Még ne! Az üt - amelyen a szürke borostás kopasz kis öregember megtorpant - most elindul. Megy az út a maga útján. De nem előre, nem is hátra. Lassan megemelkedik és repül, repül - egyenesen felfelé. Ott úszkál benne a kiskacsa. Milyen fekete az az út! És hogy szétfolyik! Ide csurog a mellemre! Milyen sűrű ez a feketeség! A karomat sa tudom mozdítani benne! Mintha mocsárban volnék! Már a szememig ér! Még egy pillantás a fekete víztükörre ... Jézus! Jézus jár a vízen! Hosszú csontos keze szinte élettelenül lóg a fekete tó fölött, csuklójáról halványpiros cseppek hullnak a fekete vízbe. Milyen hosszú rajta minden! A szakálla! Az inge! És csak mereng, mereng... Mellette jön a Jóisten! Vaskos talpa alig fodrozza a vizet! Hogy megöregedett szegény! Teljesen ősz, és a feje búbjáról mind eltűnt a haj! Jézus másik oldalán a Szentlélek lobog. Nagy vörös lángja mindent beborít. A fekete tó is lángra lobban tőle. Körös-körül csak lobogás. Nagy vörös lobogás. Szinte énekelnek a lángok. A hajamban. A homlokomon. Az egész testem egy hatalmas hideg láng. És nem fáj. Kívánom. Jólesik. József ebben a pillanatban kilépett a testvérei közül, és lefogta a szürke borostás kopasz kis öregember szemét - aki az édesapja volt. volt. János előszedte a borotvát. Péter - életében először - énekelni kezdett. Egy altatódalt énekelt. BOGDÁNFI SÁNDOR Aforizmák A reajfzmus olyan, mint a szűk nadrág, amely híven kidomborítja a pocakot is. Az újságíró mindent el tud rejteni a Sorok közé, kivéve a saját butaságát. Könnyű a talpnyalónak, hiszen kétszer annyi talp van a világon, mint amennyi ember. A szerelem akkor tiszta, ha a szerelmesek gyakran fürdenek. ) \
