Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-24 / 21. szám
A CSEH TÖRTÉNELEM EGY POLITIKUS SZEMÉVEL Párbeszéd az érvényesülésről * r * Petr Pithartot, a Charta 77 egyik kezdeményezőjét, a Cseh Köztársaság jelenlegi miniszterelnökét, tehát a politikust, bizonyára szükségtelen lenne bemutatni. Arról azonban a magyar olvasó jóval kevesebbet tud, és szükségszerűen tudhat keveset, hogy Pithart jelentős történészi munkásságot is kifejtett, elsősorban a hetvenes és nyolcvanas évek szamiz- dat-kiadványaiban, illetve a Párizsban kiadott folyóirat, a Svédectví oldalain, természetesen álnéven. Ezekből az esszéiből jelent meg nemrégiben Prágában egy bő válogatás Déjiny a politika (Történelem és politika) címmel. Ezek az esszék, amelyek 1977 és 1989 között Íródtak, igazán? Pithart nemzedékének (ő maga 1941-ben született) politikai gondolkozására, történelem- és nemzetszemtéletére. Az pedig egyáltalán nem lehet közömbös számunkra, hogy ez a cseh generáció miként szemléli nemzetének múltját, milyen összefüggéseket lát a múlt, a jelen és a jövő között. Nyilván azért is, mert Pitharték ma a cseh politika meghatározó erejét jelentik. Ugyanakkor számunkra, magyarok számára a cseh história fölöttébb ködös kontúrokban jelentkezik, hol pozitív, hol negatív sugallató legendákban. Még azonos politikai orientációkon belül is: Bajcsy-Zsitinszky Endre például gerinctelen és folytonos megalkuvásra kész népként jellemezte a cseheket, míg Németh László éppen vágyakozva írt a cseh polgári fejlődésről, az erkölcsös és tudós megalapozottságú fejlődésről. Pithart viszont határozottan nem kedveli a legendákat. Semmilyen legendát nem szeret. S voltaképpen ezért írta történelmi esszésorozatát. Ő ugyanis korántsem hivatásos történész (eredetileg nemzetközi jogot végzett, majd politológus lett). Esszéi többnyire nem eredeti kutatásokra épülnek: hangosan gondolkozások ezek a cseh történelem értelméről, jelentéséről, a jelennek szóló lehetséges üzeneteiről. Pithartot alapvetően az a kérdés foglalkoztatja, hogy miként alakult ki az a cseh nemzeti öntudat, amely 1918-ig vezetett, s amely majd 1938-ban súlyosan megsérült, viszont új formákat kapott 1945 után. Pithart realista. Ezért a tények érdeklik. Következésképpen világosan és egyértelműen elutasítja a cseh nemzeti öntudat egységének látszatát, sőt a cseh múltnak azokra a kritikus pontjaira irányítja a közfigyelmet, amelyeken nyilvánvaló lett: éles disputák zajlottak a csehek küldetéséről, európai helyéről, a nacionalizmus jelenlétéről, a németekhez fűződő viszonyukról, Pithart nem lát egységes nemzetet, egységes nemzeti öntudatot: társadalmi küzdelmeket és politikai harcokat elemez. Esszéit éppen ezért abban a politikai irodalomban kell látnunk, amelyben a történelem mint a jelen egyik lehetséges variánsa szerepel, s a históriával' való foglalkozás igazában a politikai szerepre való felkészülést szolgálja. Ilyen értelemben foglalkozott a cseh múlttal a marxizmusban tájékozott, de azzal egyet nem értő T. G. Masaryk és Eduard Benes, vagy a marxistává lett Zdének Nejedly. Pithartot jellemzi az, hogy gondolkozása a marxizmuson iskolázott, viszont attól meglehetős távoltartást mutató. Pithart nem program-fogalmazó, hanem program-elemző. (Nálunk, magyaroknál, inkább annak tanúi lehetünk, hogy a szak- történészek is kedvelik a jövőképrajzolást, a cseheknél meg arra figyelhetünk fel, hogy a történelemhez forduló politikusok is szigorúbban és következetesebben elemzik a reáliákat.) Pithart a legtöbbet T. G. Masaryk életművével foglalkozik. Azzal a Masarykkal, akinek nézeteit a cseh nemzet - politikai sikerei előtt - értetlenül szemlélte, mi több, nemegyszer gyűlölködve utasította el, majd pedig isteníteni kezdte, noha éppen akkor okozta eszmei örökségének a legnagyobb kárt, amikor eszményeit valóságelemként kezelte, kriticizmusát pedig többnyire mellőzte. A CSTK felvétele Petr Pithart esszéiről Éppen ezért különösen érdekes, ahogyan Pithart a harcos cseh nacionalizmus és Masaryk küzdelmét értelmezi már az első köztársaság idején. Ha a cseh történelem masaryki, azaz realista értékeléséből az a következtetés adódott, hogy kis nép a cseh és ennek megfelelően kell cselekednie, akkor a nacionalizmus, s kivált annak Gajda tábornok irányította, s egészen a fasizmusig eljutó szárnya arra hívott fel, hogy a csehek egyáltalán nem kis nép, s a történelmet pedig úgy kell értelmezni, hogy nagy célok elérésére buzdítson. Ez a tábor egyszersmind arra buzdított, hogy főleg a német és a magyar nemzeti kisebbséget kell éberen figyelni, mert azok készek minden pillanatban az állam lerombolására. Masaryk humanista nemzeti érzést hirdetett, humanista nemzeti államban gondolkodott. ,,Mondhatnánk »emberarcú nacionalizmus« volt“ - állapítja meg jogos iróniával Pithart. A harcos nacionalizmus pedig az erős állam kategóriáját részesítette előnyben, amelynek magától értetődően nemzetinek kell lennie. Izgalmas Pithart eszmefuttatása 1918- ról (és számunkra, magyarok számára, ugyancsak tanulságos). „A cseh nép Csehszlovákiát mint saját államát hirdette ki (...) Ugyanakkor ez a nemzet nem lett államalkotó nemzet, ahogyan ezt az alkotmány meghirdette. És nem lett azzá a későbbiekben sem." Örömmel fogadták, mint a sors ajándékát ezt az államot, s amig Európában még visszhangoztak a háborús borzalmak, s a vereséget szenvedett államokban a bizonytalan jövőtől való félelem uralkodott, Csehországban az általános eufória olyasmi volt, mint valami össznépi karnevál." Érthető tehát, hogy Pithart különös gonddal elemzi a csehek és más népek viszonyát, elsőrendűen a cseh-német történelmi kapcsolatokat. Nyíltan kimondja, hogy sokáig a cseh nép kétnyelvű nemzetként élt. Több esszéjében kimutatja, hogy ez az együttélés nemcsak zavartalan volt lényegében, hanem az egymásrautaltság is nyilvánvaló volt. Viszont túlságosan sok meghatározatlan elem hatott ebben az együttélésben, s ezek idővel a nemzeti türelmetlenségek feléledéséhez vezettek. Ritka kivétel volt a költő, Karel Hynek Mácha, aki elsőrendűen embernek tartotta magát, s csak azután csehnek. Ugyanakkor az erősödő német sovén indulatok végül is a cseh nemzeti fanatizmust ugyancsak felélesztették. A Hanka által hamisított hősi énekek a múlt században nemcsak azt a célt szolgálták, hogy a cseh nép dicsősége a múltban kellően megalapozott lehessen, hanem egyszersmind a németek szégyenének is tekintették ezt a „dokumentumot“, hiszen ezt régebbinek tüntették fel, mint a Niebelung-éneket. ,,A mi dicsőségünket az ö szégyenükként kelleti feltüntetniállapítja meg Pithart. Ekként romlott meg aztán a viszony, s ezért a romlásért a második világháború előtt „a felelősség nagyobbik részét a német félnek, a háború után pedig a cseh félnek kell viselnie“. Történelem, kampányok és nemzeti öntudat című esszéjének élén két múlt századi jelentős cseh gondolkodótól származó mottót találunk. Az első H. G. Schauer tollából származik:,, Csak ott van nemzet, ahol létezik egy szilárd, megsza- kithatatlan és meg nem szakított összefüggés a múlt, a jelen és a jövő között... “ A másik citátum szerzője Emmanuel Rádl: „A nemzet nem századok müve, hanem program a jövőre nézvést... “ Pithart azért idézte őket, hogy kimutassa mindkét álláspont egyoldalúságát. A nemzeti lét szempontjából, persze, mind a két vélemény mellőzhetetlen. Ám nem egymással szembeállítva, s még kevésbé egymást kizárva. ,, Mindkettőnek igaza van - írja - mindkettő inspiráló erejű, s velük együtt állítjuk, hogy a nemzet akkor lehet a jövőre nézvést program, ha olyan nép müve, amely bebizonyította: képes szilárd és meg nem szakított ösz- szefüggést tartani a múlt, a jelen és a jövő között, s ez a nép lesz alkalmas az önkritikára is. “ Ez utóbbi kiegészítés - talán hangsúlyozni sem szükséges - roppant fontos. Pithart ugyanis a nemzeti önismeretet nagyon szeretné függetlennek tudni a politikai kampányoktól. Azoktól, amikor a nemzeti önkritika meghatározott pártcélokat szolgálhat csupán. Az önmegvalósítás hamis útja az önmagáért való önkritika. De a nemzet mégsem mondhat le múltjának kritikus vizsgálatáról. Minden romantika, célzatos beállítás, öndicséret elöbb-utóbb lelepleződik. S ilyen esetekben feltétlenül a mélységes kiábrándulás, a morális katzenjammer következik be, amely egy nemzet számára különlegesen veszélyes. (Napjaink eseményei, például a Szovjetunió népeinél, különös tragédiákkal bizonyítják e tétel igazát.) ,.Azért kell kritikusnak lennünk, hogy akarjunk és tudjunk is hűségesek maradni“ - állapítja meg Pithart. Pithart egyik esszéje II. József türelmi rendeletének Csehországra való hatását vizsgálja. Tágabb értelemben: a történelmi tény kiindulási pont annak analíziséhez, hogy mit jelenthet a politikában a türelem, a megértés készsége. Persze, aki akar, ellentmondást is felfedezhet, hogy ugyan miként lehetséges a kritikus magatartás szükségessége mellett úgy kiállni, hogy közben türelmet hirdetünk. Ez az ellentmondás azonban, nyilván, látszólagos. A kritika csak akkor lehet igazán hatékony, kivált közösségek esetében, ha kellőképpen türelmes. Ez lehet Pithart könyvének egyik legfontosabb tanulsága. Az pedig egyelőre a jövő titka, hogy Pithart, a politikus, mit tanult a történelemből? E. Fehér Pál Állok a minap a 25-ös autóbusz megállóján. Mellém lép egy testesebb, ismerős férfi.- Csak nem a tanár úr? Egykori tanítványom. Bemutatkozik, de szükségtelen, mert emlékszem rá, annak ellenére, hogy az érettségi óta nem találkoztunk. -Júniusban lesz harminc éve. 7\míg a buszra várunk, beszédbe elegyedünk. Egészséges, család, iskola, miegymás. Aztán a politika.- Kíváncsi vagyok, mit hoz a népszámlálás eredménye. Vajon hányán is vagyunk, illetve: hányán is leszünk? — mondja. Aztán újra a családra terelődik a szó. A nagyobbik fia most érettségizik az építészeti szak- középiskolában, a fia most hatodikos.- Aztán ide, vagy amoda jár? - bökök az iskola irányába. Bár a kérdést beszélgetésünk alapján eleve fölöslegesnek tartom, de hát biztos, ami biztos. Az „ide“ ugyanis az üzletközponthoz közelebb eső iskolára, az „amoda“ a templom mellettire vonatkozik.- Ide... Gondolkoztunk rajta, de hát az érvényesülés r.. Nem akarom, hogy annyit szenvedjen a magyarságáért, mint én. Aki nem magyar környezetben dolgozik, az megszenvedi a magáét. Vitába szállók vele. Évfolyam- társai példájával igyekszem érvelni, először a falubelijeit sorolva fel: a neves történészt, aki nem magyar környezetben vívta ki nevét és rangját, az orvost, aki szintén nem magyar környezetben szerzett megbecsülést. Aztán a többieket, az egyik mérnököt, meg a másikat. Az utána következő évfolyamokat nem is mondom, hosszú lenne a sor.- A fiaim attól még magyarok maradnak - mondja végül magabiztosan. Kétségbe vonom. Fejtegetem közeli és távoli példákkal illusztrálva, hogy a nem anyanyelvén tanuló gyerekből sérült jellemű, két szék közé eső, ide már, oda még nem tartozó, talaját vesztett ember válhat. Elgondolkozik, nem szól.- Nem biztos, hogy a te fiaid tíz év múlva, a következő nép- számláláskor a mi létszámunkat gyarapítják - mondom neki, kihasználva pillanatnyi elbizonytalanodását. Aztán jön a busz, két megállót még együtt utazunk, de a beszélgetésünknek vége szakad. Az egykori tanár és az egykori diák harminc év utáni véletlen találkozását kesernyés utóízek rontják. Eltűnődöm rajta: ez az apa, aki nem közömbös nemzetiségi problémáink iránt, komolyan azt hiszi, hogy jót tesz gyermekének, ha a „másik“ iskolába íratja, járatja? Az a gyakran hangoztatott „jobb érvényesülés“ a szlovák iskolában szerzett bizonyítvánnyal valóban igaz? Példák sorával bizonyíthatnánk, hogy éppen az ellenkezője. Alapiskoláink szerte az országban a múlt évben ünnepelték fennállásuk 40. évfordulóját. Számba vették, az iskola tanulói közül hányán érettségiztek, hányán végeztek egyetemet, főiskolát, mi lett veiük. Arról, hogy a szlovák alapiskolát végzett magyar gyerekek érvényesülése milyen, hogyan alakult az életpályájuk, nem szólnak statisztikák. Eddig még nem akadt szerv, intézmény, amely ilyen összehasonlításra, felmérésre vállalkozott volna. Pedig szükséges és hasznos lenne. A nemzetiség - akárcsak a hit, a vallás, a világnézet vállalása - mindenki elvitathatatlan joga, környezetéhez, a társadalomhoz, önmagához való viszonyulásának kifejeződése. S jellem kérdése is. Kulcsár Tibor © a> +* '© > © *+— c > ■*-> U) » N o c :0
