Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-24 / 21. szám

• • Szerkeszti Kövesdi Károly pawnMHm 2020-at írunk. Ez itt a mennyország. Boldog va­gyok és mindenem megvan. Mert semmire sincs szüksé­gem. Olyan vagyok, mint egy angyal, ami természetes, hisz valóban angyal vagyok. Már a földi életemben an­gyal voltam, de ott a ÍRléti társadalom tipikus figurájának neveztek. Eközben a fizetési szalagomon álló összeg azt súgta: „Itt az alamizsna, te na­iv idióta!“. Nem számított. Fokozato­san, igénytelenül, szerénnyé váltam. Kezdetben még voltak emberi gyengéim. Egyszer pél­dául, mint úttörő, elegáns hat- száztizenhármasok autóoszlo­pát köszöntöttem. Az élen ha­ladó páncélozott fekete Csajka ablaka mögül integető állam­férfit látva, bevallom, irigység és kapzsiság fogott el: „Tibiké - gondoltam -, ha nagy leszel, neked is ilyen gyönyörű, sűrű fekete szemöldököd kell, hogy legyen!“. Egy idő múltán azon­ban már nem vágytam rá. Ki­derült ugyanis, hogy a szemöl­dök sűrűsége egyenes arány­ban van a pangás mértékével. Itt a mennyben szeretjük felebarátunkat, de harmad- sőt ötödbarátunkat is. Különleges szerelmi sokszögek is kialakul­hatnak itt, melyekben minden­ki szeret mindenkit. A Földön elképzelhetetlen lenne, hogy a házibarát a feleségen kívül szeresse annak férjét, sőt vala­mennyi háziállatát - a fikuszt is beleértve. A szereteten kívül itt a mun­kakedv is nagyobb, mint a Föl­dön. A mennyországban már régen elvetettük a kedv anyagi ösztönzését. Főleg azért, mert az anyagi ösztönzés útján szer­zett anyagot egyes angyalok súlyként használták. A lábukra PÁLSZEGi TIBOR - BOHUMIL SYNEK Az ígéret földjén kötve igyekeztek alászállni, egyre lejjebb és lejjebb, egé­szen a pokolba. Igen sok angyaltársunkat vesztettük így el. De hadd érezzék csak a saját angyalbő­rükön, hogy mit is jelent a túl- világi életet a kizsákmányolók- ra és kizsákmányoltakra osz­tott pokolban tölteni. Ott, ahol a kislétszámú ördögcsoport birtokolja az üstöket, vizet, tü­zelőt és gyufát. Igaz, az utóbbi időben bizo­nyos arkangyalok már elisme­rik, hogy a víz a pokolban már rég nem olyan forró. Sőt — kel­lemesen langyos. A füstös üs­töket is rég fölváltották a fény­űző, csempézett fürdőszobák. Fényűző fürdőkádam soha nem volt és nem is vágytam rá. Fürdés helyett inkább szemé­lyiségem harmóniájával, annak formálásával törődtem. Ami­kor rájöttem, hogy az így meg nem keresett pénzből csalá­domnak fölkopik az álla, elköl­töztünk egy erdei barlangba. Míg feleségem valamennyi­ünknek mohából bundát varrt télire, addig én elgondolkozva bandukoltam az erdőben, ab­ban reménykedve, hogy eldo­bott szellemi értékre lelek az avarban. Egyszer aztán, amikor visz- szatértem egy rövid, három hó­napos erdei sétáról - szellemi­leg ismét egy kicsit gazdagab­ban — családi barlangunkat üresen találtam. Négynapi vá­rakozás után végre csöngött a telefon: „Én vagyok az, a fe­leséged, Klári. Visszatértünk a városba, lopunk és feketé- zünk!“. Ezt az óriási csapást szelle­mi táplálékkal etetett szerve­zetem nem bírta el. Gyomorfe­kélyt kaptam és meghaltam. Lelkem ezután már akadályta­lanul repülhetett fel a meny- nyekbe, ahol tovább gazda­godhat egészen a föltámadásig. Azután, remélem, új és szebb élet vár rám a Földön. És akkor nem fogok azokban a butasá­gokban hinni, amelyekben mostanáig hittem. Cástecka úr, a latin és a görög nyelv tanára, aki később oroszt, pol­gári neveléstant és műhelygyakorla­tot is tanított, belenézett a tükörbe, s feljajdult a lelke. Az arcán masszív kötés volt, mely alatt eltűnt görögös orra és az arcvonásai is. A tanár éppen most jött haza a sebészeti VIKTOR DUSIL hetóséget: honnan került elő. Netán iderepült? Legvalószínűbb, hogy az állat a ház nyitott kapuján át jutott be hozzá. Nézte az arcát, illet,ve az angoltapasztból és kötszerből álló álarcot, és igen kínosan érezte ma­gát. Megharapta valamiféle szörny! Efféle sérülést az antik nyelvek taná­rai nemigen szoktak elszenvedni. Ki­vételes korban élünk, ezért valóság­ként kell felfognunk mindazt, ami más országban egészen abszurd do­megtanulja a latin igék ragozását. A ragyásképű Novotnynak, aki az utolsó előtti padban ült, ügyvédi iro­dája van, Blazena Pivácková pedig, aki abbahagyta a tanulást, mert nem volt képes olvasni az orosz ábécével írott szövegeket, most egy korszerű Quick-mosoda tulajdonosa. Az utcán kigyúlnak a neonfények, s az egy­szerű tanár teljesen elveszettnek érzi magát ebben a ragyogásban. Magánvállalkozás _ 1111 • klinikáról, ahová mentőautón szállí­tották be, mivel az orrsérülésen kí- • vül idegsokkot is kapott. Lerántotta az asztalterítőt, leöntötte magát pa­radicsomszósszal, s halálra rémítette Helénát, a lányát. Helena talán az apja életét mentette meg. Bátran a felbőszült állatra vetette magát, amely beleharapott a papa orrába, mint valami patkány, majd a helyére zavarta az állatot. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy az állat támadása teljesen váratlan volt. A tanár éppen hazatért sétájáról, s leült egy székre, hogy levesse a ci­pőit. S ekkor hangzott fel a háta mögül a „vaúú, vaúú“. A tanár meg­fordult, s először nem látott semmit. Az üvöltő valami nem volt nagyobb, mint egy kiskutya. Azonban rettene­tesen kövér volt, és vicsorított. Min­tás, bíborszínű takaróból készült ru­hácskát viselt. A konyhaajtóban állt. A tanár közelebbről is látni akarta, ezért mélyen lehajolt. Nem kellett volna. A kis szörny egyenesen az arcába harapott, s az asztal alá lökte. A kis szörny megjelenése a lakás­ban a tanár számára teljesen érthe­tetlen volt. Végiggondolt minden le­lognak tűnne. Mindnyájan szereplői vagyunk egy hatalmas show-műsor- nak, melyet radikális privatizáció­nak neveznek. Magánüzlet és mű­hely annyi van, mint eső után a gom­ba..., butik itt, butik ott, butik amott, és büfék, vándorboltok, já­téktermek és kaszinók. Sebesen for­gó körhintán élünk. „Az emberek egy része - gondol­ta magában a tanár - ezt a nyüzsgést kedvezően, a másik része kedvezőt­lenül fogadja. Én például kedvezőt­lenül. Én lárma helyett a csendet, izgulás helyett a nyugalmat, mozi­előadás helyett a könyvet kedvelem. Még szerencse, hogy a feleségem is türelmes és csendes asszony, semmi­féle szamárságra nem lehetne őt rá­venni. Mi már nem is leszünk másmi­lyenek.“ A világ eszét vesztette. Egy órá­val Azelőtt a tanárt majdnem elütötte egy új Daewoo gépkocsi, egykori legrosszabb diákjának, Salabának (most Salaba úrnak) a tulajdona, aki jövedelmező kertészetet mondhat magáénak. Az utcasarkon már nem vendéglő van, hanem a Janata-bár. Igen, azé a Janatáé, akinek egy esz­tendő sem volt elég arra, hogy jól Helou! Taxi! - kiáltja mellette valaki, s a volánt egykori diákja, Brunda forgatja.- Maga az, Brunda? - mosolyog a tanár. - Én mondtam magának, hogy tanuljon! De maga csak a 2láb- kovát kísérgette örökké. S látja, csak taxis lett magából!- Igazán nem panaszkodom - mondta Brunda. - Saját vállalatom van. Két gépkocsim. A másikkal egy volt latintanár jár... A tanár elfordította az arcát a tü­kör elől. Helena vacsorához terített. A titokzatos bestia már eltűnt, de a tanárnak az volt az érzése, hogy valami nincs rendben.- Anya hol van? - kérdezte Helé­nától.- Rögtön jön - felelte Helena. A folyosóról léptek zaja hallat­szott. A tanár ajtót nyitott, és sóbál­vánnyá merevedett. A felesége egy hatalmas kutyát vezetett pórázon. A kutya morgott, a nyála a szőnyeg­re folyt. A tanár kétségbeesetten kirohant az utcára. Mielőtt elájult, még volt ideje elolvasni háza kapuján a felira­tot: KUTYASZÁLLODA. Sági Tóth Tibor fordítása RONCSOL LÁSZLÓ ► fi mrshhhb Üdvözlégy, nyúl, ki túlélted a kísérleteket s kitámolyogtál a fölhagyott telepről húzva mellső, majd hátsó lábaid, hogy e-e-egy ke-e-tttö, egy ke-ke-ke-ke-kettö, nézni is siralmas egyébként, hogy éppen te, a legfürgébb mezei nyúl, mezőink egykori dísze, aki a sörétet s az agarat is átejtetted, hogy éppen te, egykori mezőink büszkesége, a párbajhös, a játékban, szerelemben felülmúlhatatlan, nyúllányok, nyúlasszonyok szemefénye, pompás almok atyja, hogy éppen te vonszolod így a tested, és tántorogsz, mint aki a sárga földig, vedlett és csapzott bundával, bundával se, csak szőrrel, szőrcsomókkal, majdnem pőre bőrrel, mi tagadás, már-már kopaszon vagy hogy is mondjam, mert szinte minden szőrszálad elhagyott, s borzong a bőröd ­kifakult piros szemmel, füled leginkább lekonyul, lelóg, mint a törött ág, lebicsaklik s fityeg, mint rongyos zászló, melyen már a szél se fog, csak átleng cafatai közt, mint a kapurácson, bajszod is alig maradt, farkad se több egy vedlett pamacsnál, s a párhetes kutyakölyök is utolérne játszi, nagylelkű előnnyel a startnál a te javadra, mert a sörétet s az agarat, tény és való, átejtetted, de nem láttad a ravasz hálót, amelyen nyomorultul fönnakadtál: egyik csatárlánc jobbról, a tölgyes felől, a másik szemben, az értől, a harmadik balra, a mező irányából, mind erős és hatalmas és zárt, zaj, füttyök, sípok, dirr-durr, kereplők és csaholó, táncoló meg vinnyogó ebek feszes, pattanni kész pórázokon üvöltve, ó, az a fuldokló, hörgő, vérszomjas, rekedt ebcsaholás, s te futottál könnyed keccsel vélt szabadságod felé az egyetlen nyitott iránynak, s fölényesen, mert mit neked egy ostoba kutyafalka, s cikáztál, táncoltál szinte, rúgva magad jobbra-balra, fickósan iskolázva remek izmaidon, jól kent ízületeiden, amikor, nyekk, váratlan nyomás a fejeden, s egy láthatatlan sás-él vagy micsoda orrodba-homlokodha metszett, nyakad kibicsaklott, törzsed tótágasban egy ruganyos, láthatatlan izének vágódott, rátapadt és kábultan aláhullt, de vissza is, mert az az erő visszarúgott, s elpattantál újfent keményen, s megint a hálóba és újra meg újra vissza, mert ami utadat állta, a háló volt, és akkor fülön csíptek, s mint remek példányt, mint fajod díszét a kísérleti telepre zártak, zörgő ketrecbe gyömöszöltek, befújt, becsorgott, kifutód szűkre szabták, szögesdrót huzalokkal, trükkös műszaki ezzel-azzal övezték, árammal, pukkanókkal, reflektorokkal, vérebekkel, nehogy kilógj, s nehogy valaki beszökjék s kisegítsen, mert szükségük volt rád a végigcsinálandó sokéves kísérlethez, lehetőleg ki se láss, mert olykor netán szabad nyutakat is látnál, főleg egy-egy nyárhajnali órán harmatban hemperegni, s még elrágnád a drótot vagy 'alagutat vájnál alatta, ki tudja, mire képes egy ilyen marha nyúl, s gerinced próbálgatták, hajlik-e, törik-e, mit bír, többször véred vették, ömlesztették másokba, másokét beléd, mérgekkel oltogattak, idegeid pengették, miként rezegnek és szakadnak, kiveséztek és kibeleztek, szíved és veséd csereberélték, csináltak belőled nőstényt, majd újra kant, tették, hogy ne úgy láss és ne úgy hallj, ahogy az egy mezei vadnyúlhoz illő, agyad is preparálták, hogy másként eszmélj, s altatgattak, hogy semmi se fáj. hogy semmi baj az égadtaegyvilágon, s boncoltak élve, vezettek beléd áramot, sokkolgattak, s csináltak belőled csincsillát, angorát. üregi és házinyufat meg oroszt és sarkit, s te nőttél és töpörödtél, szijasodtál és kiteltél, szürkültél és tarkultál, vörösödtől és fehéredtől, anyásodtól és férfiasodtól, ahogy a s etettek ízetlen g, színtelen sugárzó i tápláltak csak friss s próbált hogy ház a legtöke hogy ne hogy lég s ez az, i mert gyo nem dón s hiába n nem nya, rúgtál-ha mellső Iá meg sírta bármily I s ma is ti hogy ez s tudódj ehető és s a tel^ elfolyt a vezetői z zajt csap kiderült, szadista, sa band; a szögest s a marat s most it mert túlt s üdvözö mert disz ha túléltt s van mé ha vigyá. főleg a h s nem pa A tavasz Csak azt Most kéz visszavat s már vé. és magár a mező s hol a te t s azt hisz és legren Bizony b Ferdic*

Next

/
Thumbnails
Contents