Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
Évtizedekig a nemzetközi nőnapot ünnepeltük, leginkább a munkahelyen, jó alkalom volt ez a formális kitüntetésekre, meg, mi tagadás, a mulatozásra is. Az anyák napját nem illett számon tartani. Pedig minden embernek csak egy édesanyja van. Szinte a szívét plántálja abba, akit megszül, felnevel. És rövid egy emberöltő, hogy jóságát, szeretetét, önfeláldozását megköszönjük... , Dadogok Kopogásomra szinte azonnal kinyílt az ajtó és Csermák Katalin szívélyesen beljebb tessékelt. Nyomában ott tipegett a 16 hónapos András, aki a délután folyamán, örömtől visítozva ölből ölbe vándorolt, huncutul kacsingatott hol a mamára, hol rám, és nagy puszikat cuppantott az arcunkra. Pedig az eltelt esztendők során a szülők néha nem is hitték, hogy lakásuk csendjét valaha gyermekkacaj veri fel.- Rendhagyó módon indult a házasságunk. Esküvő előtt vakbélgyulladással műtötték, s úgy volt, hogy a lagzit el kell halasztani. Nagy nehezen rábírtam az orvosokat, kegyelmezzenek, s tulajdonképpen idő előtt kiengedtek a kórházból. Megvolt az esküvő, s mire jöttek volna a „normális“ hétköznapok, ismét kórházba kerültem. Bélcsavarodás — mondták az orvosok, s amikor elhagytam a kórházat, legyengült szervezetemre figyelmeztetve ajánlották, egyelőre ne essek teherbe. Komolyan vettük az orvos intelmeit, bár betegségemet megelőzően is úgy gondoltuk, élünk egy kicsit, s csak azután jöjjön a baba. Két év gyermektelenségre ítéltük magunkat, és nem gondoltuk, hogy a kettőből hat esztendő lesz! 1985-ben már tervezni kezdtük a babát... Egy évig hiába reménykedtünk, ezért 1987-ben orvoshoz fordultunk. Előbb a férjem - s ez borzasztóan jólesett —, majd én. A gyermektelen házaspárok tanácsadójában közölték, egészséges vagyok, nincs veszve semmi. És türelemre intettek. Injekciókra jártam, végigcsináltam néhány kellemetlen kivizsgálást, és a végső következtetés az volt, hogy lehet gyermekem. De nem lett, és egy esztendő elteltével kezdtem türelmetlen lenni. A gyermektelenség gondolata lelkileg megviselt, de nem volt lélekemelő maga az orvoshoz járás sem. A tanácsadóban három-négy órát várakoztunk arra, hogy az orvos 5-10 percig beszélgessen velünk. Nem vártam tőle kedves, megnyugtató szavakat. Bizonyosságot akartam, pontos diagnózist és terápiát. Gyógyszert, műtétet, bármit... Nem voltam elkeseredett, csak nem értettem, ha szervileg minden rendben van, miért nem esek teherbe? Azon gondolkodtam, hogy örökbefogadással kellene megoldani az egyre erősödő gyermek utáni vágyamat. Ám a férjem türelemre intett. Azt mondta, fiatalok vagyunk, eljön a mi időnk is... Szívem mélyén megértettem, ám idegességem fokozódott. Édesanyám tartotta bennem a lelket. Mindig nyugtatgatott, mondogatta, nincs mitől tartanom, a családban nem Az oldalt írták: Péterfi Szonya és Ordódy Vilmos fordult elő meddőség. Volt úgy, hogy szavai eloszlatták kételyeimet, de előfordult, hogy sírva hallgattam... Érdekes, akkoriban gyakran nem az motoszkált az agyamban, hogy nekünk nem lesz kisbabánk, hanem az, hogy anyunak nem lesz unokája. Aztán férjhez ment a húgom, s náluk minden nehézség nélkül megszületett a baba. Fellélegeztem, s újra bízni kezdtem abban, hogy most én következem... 1988 tavaszán ismerősöm, aki tudott kálváriámról, elmondta, Trencsénben van egy orvos, aki tornával kezeli a meddő nőket. Adott egy adatlapot, azt kitöltöttük s vártuk a meghívását. A család, a barátok, a kollégák velünk együtt izgultak és reménykedtek... Aztán eljött a nagy nap, s Emil Kiss Tóth doktor fogadott bennünket. Megnézte leleteimet, és nőgyógyászati vizsgálat helyett a gerincemre, a csigolyákra összpontosított. Recsegtem, ropogtam, míg „helyre rakta“ nyakcsigolyáimat, a farcsigolyát. Később Mili'ca Ondrisová rehabilitációs nővér vett kezelésbe. Először összefoglalta a legfontosabb teendőket, majd bemutatta és betanította azokat a tornagyakorlatokat, amelyeket naponta kétszer — reggel és este — végezni ajánlott. Elmondta, nagyon sok folyadékot kell innom, mondjak le a feketéről, de jó tanácsai kiterjedtek szexuális életemre is. Már ott Trencsénben tudtam, jó kezekbe kerültem... Mihelyt hazajöttem, elmen- • tem a tanácsadóba, s közöltem a kezelőorvossal, ezentúl nem szedem a gyógyszert, az injekciókat, mert Trencsénben jártam ... Nagy megkönnyebbülésemre az orvos nem sértődött meg, sőt, sok sikert kívánt... Betartottam az utasításokat és nagyon optimista voltam. Trencsénben megtudtam, hogy már fél évig tartó intenzív torna eredményt hozhat. A remény lelkileg is megváltoztatott, újra vidám és gondtalan lettem. Havonta Trencsénbe utaztam, s nagyon jólesett, hogy a férjem mindig velem tartott. Jött a nyár, augusztusban Jugoszláviába utaztunk, s a tornát ott sem hagytam abba... Aztán 1989 márciusa... Vártam néhány hétig, s a tanácsadó orvosához fordultam. Elvégezte a laborvizsgálatokat, s megállapította, állapotos vagyok. De hogy biztosak legyünk az eredményben, két hét múlva megismételte azokat. Ez a két hét volt a legnehezebb! Annak ellenére, hogy éreztem, tudtam, nem tévedek. Az orvos gratulált és én legszívesebben a nyakába borultam volna. Madarat lehetett fogatni velem... Elsőnek anyu tudta meg az örömhírt, s ő is kitörő lelkesedéssel fogadta. A férjem boldogsága csendesebb volt. Mintha félt volna attól, hogy mégsem igaz... Azonnal értesítettem a trencsénieket, s ők postafordultával válaszoltak. A gratuláció mellé tanácsokat, sőt tomagyakorlatokat is mellékeltek, melyeket a szülésig rendszeresen végeztem. 1989. december 1-jén megszületett András, s azóta teljes a boldogságunk. Azóta hétköznapjaink ünnepnapokká váltak. Mondjam azt, hogy nálunk körülötte forog a világ? Szeptembertől mégis dolgozni szeretnék, hiszen nehéz a megélhetés. A kisfiámat az édesanyámra bíznám, de később óvodába adnám, gyerekek közé. Nem titok, hiszünk abban, hogy az első „Sikert“ a második követi, s lesz egy kislányunk is. De ha úgy adódna, hogy csak hárman maradnánk, nincs miért keseregnünk. Életünknek értelme van. A gyermek, aki hamarosan megtanul beszélni. Aki azt fogja mondani nekem: mama. Befelé forduló típus vagyok, idegenek tőlem a viharos érzelmi megnyilvánulások. Ha jól emlékszem, akkor szaladtam utoljára könnyes boldogsággal édesanyám karjaiba, mikor mint elsős, a messzi szudéta- vidékre vittek néhány hetes erdei iskolába, s ott-tartózkodá- sunk utolsó napján egy kirándulásról hazatérve tábori épületünk előtt az egyik pádon ő ült, hogy kísérőnk legyen a hosszú, hazafelé vezető utunkon. Első hosszabb távollétem az otthontól idegen nyelvi közegben bizony elég keserves volt. Varan- nón, ahol laktunk, se közel, se távol nem volt magyar iskola, s ekkor egész lényemmel éreztem, ő az egyetlen, akinél minden nehézségemben, bajomban, fájdalmamban biztos menedéket találok. Csak éreztem, csupán később tudatosítottam, s ez mindmáig nem változott. Csodálatosan ért ahhoz, hogy a keserűt megédesítse. Gyermekkoromban igencsak nehéz viszonyok között éltünk. Egy ízben valamelyik ismerősünk odaadta fia kinőtt ruháját, ami ugyan kitűnő állapotban volt, de hát én mégis inkább új ruhára vágytam. Édesanyám rám adta, jobból-balról megforgatott, és lelkendezve mondta, mennyire illik, milyen remek ez az anyag, ilyet üzletben most nem is kapni. És a színe! — az egyenesen csodálatos. A végén úgy éreztem magam, mint a király a koronázási palástban. Féltve őrzött kincsem az a kis festett mesekönyv, amit karácsonyra kaptam, mikor mint menekültek egy apró osztrák faluban laktunk, ahol ugyan karácsonyfára való akadt bőven, ezenkívül azonban semmi más. Édesanyám házigazdánk iskolás fiának vízfestékével, rajzeszközeivel készítette éjszakánként a legszebb Grimm-mesék illusztrációit. Jancsinak és Juliskának a nővéremet és engem rajzolt meg. Milyen bátorságot adó volt a vidámsága a legkritikusabb helyzetekben is! Aggaszt, hogy ez a vidámság korosodásával mintha lassan fakulni kezdene. Minden erejével azon volt, hogy bennünket védjen, őt viszont sokszor megsebezték, s nem vagyok biztos benne, hogy egy-egy seb behegedt-e valójában. Nem vagyok költő, nem tudok verset írni, sőt, még prózában sem vagyok képes papírra vetni megrendítően szép vallomást. De ő nem is szereti az ilyesmit. Nálunk nem volt divatban sgm a „nőnap“, sem az anyák napja. Amikor ilyesmivel próbálkoztunk, csak legyintett. Nem értékeli a kampányszerű szeretetmegnyilvánulásokat. Kissé tartottam ettől a találkozástól. Vajon az élettől elszenvedett súlyos csapások után vállalja-e J. Mária a beszélgetést? Amikor először találkoztunk — már jó 15 éve — sok újságíró fordult meg nála. Faggatták és fényképezték a szövőgép mellett, de fotózták takaros otthonában is, ahol egyedül nevelte kiskorú fiát. Egyik nőnapon, mint kiváló dolgozót, meghívták a prágai várba is. Kitüntetések, érdemrendek. Nyilatkozatok a terv túlteljesítéséről, szocialista munkabrigádjáról. Éz már mind a múlté. Milyen a jelen? Á fényes réztábla a második emeleti panellakás ajtaján még a régi. Tehát nerr. költözött el, nem ment más városba, ahol nem ismerik, nem tudnak szégyenéről. Szerencsétlen sorsáról, egy anya kálváriájáról, aki majomszeretettel nevelte egyetlen fiát. Mindent megadott neki, végül is elvesztette. Nyílik az ajtó. A hajdani mosolygó, kissé huncut tekintetnek még a nyomát sem látni. Megtört, sovány, ősz asszony nyit ajtót.- Kit keres? - kérdi érdes hangon.- Mi már találkoztunk, évekkel ezelőtt. Nem emlékszik? - kezdem mondókámat. — Lehetséges. Én már nem dolgozom. Leszázalékoltak. És különben is, rég kimentem a divatból. Egy ügyvédi munka- közösségben ugyan vállaltam takarítást, főleg azért, hogy teljen az idő. A papírszív — Én Csaba felől akarok érdeklődni. Úgy tudom, hogy még mindig börtönben van... A szeme körüli ráncok szinte megkétszereződnek.- Tudja min mentem keresztül? Még most is fülemben csengenek a szomszédok gúnyos megjegyzései. Akiket barátaimnak hittem, cserbenhagytak. Az elvtársak, akiktől kitüntetéseimet kaptam, elfordultak tőlem. Környezetemben mindenki tudja, hogy fiam börtöntöltelék...- Leveleznek? Látogatja? Mikor beszéltek legutóbb? Biztosan szereti a fiát... Mintha J. Mária szemében könny csillanna. Hogy leplezze elérzékenyülését, megtörli az egyik konyhaszék ülőkéjét és hellyel kínál.- Szeretem, persze hogy szeretem. És tudom, ő is szeret engem. Csakhát, sajnos, apa nélkül nevelkedett, és nekem kevés volt az időm. Egyébként minden kívánságát teljesítettem. Ma már tudom, több időt kellett volna rászánni. Az én hibám is, hogy ez történt.- Mikor kapott a fiától utoljára ajándékot?- Március 8-án, a nemzetközi nőnapon. Másodikos vagy harmadikos lehetett. Rajzlapból kivágott két szívet, összeragasztotta őket, és egy kinyitható ablakocska mögé az én fényképemet ragasztotta. Most is ott van a felső fiókban. „Szeretettel anyunyak“ — olvasom a kedves bakit a megsárgult papírszíven, közben hallgatom, mi minden került a múlt heti csomagba, amit fiának a börtönbe küldött... ... ünnepnapokká változtak hétköznapjaink...
