Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
mugsm * 4* X Szent Márk tér i év január első napjaiban a nyugati sajtó, és a hazai is „fényes bu- ckinghami ünnepségekről“ adott számot. Őfelsége, az özvegy anyakirályné, II. Erzsébet, Anglia uralkodója édesanyja, kilencvenedik születésnapját ünnepelte az udvar. Ez a fenti tény ösztönzött az itt következő velencei úti élményem megírására. A történet időpontja 1984. október 26. Már pitymallott, amikor elhagytuk szállodánkat, hogy a korai vonattal Veronából Velencébe utazzunk. Istenem, micsoda izgalom fogott el feleségemmel együtt mindkettőnket. Vajon mit hoz ez a nap? Az ég csodálatos kékben ragyogott, csak itt-ott a magasban, akár valami csiszolt gyémántkő csillogott egy-két bárányfelhöcske, s messze keleten már piroslott a felkelő nap. Szívdobogva, óvatosan, főleg takarékossági okokból, alaposan megfontolva szálltunk fel a begördülő személyvonatra. így aránylag olcsó pénzért érkeztünk meg Velencébe, a Santa Lucia pályaudvarra. Mit tagadjam, eléggé elérzékenyültünk, az alig 5-6 lépésre tőlem rám nevető és kézmozdulatomat viszonzó előkelőséget. Ő meg elindult a tér felé, s vele majdnem egy vonalban, de betartva a távolságot, no meg az ide illő német figyelmeztetést: „Drei Schritt am Leib“-et követem, helyesebben kísérem a Velence szíve felé tartó kosztümös turistát. Közben feleségem szinte kétségbeesett hangjára lettem figyelmes:- Az Isten szerelmére! Ez a hölgy... Az emlegetett előkelőség mintha feleségem figyelmeztetésével kívánt volna perbe szállni, most újból rám mosolygott és tétován, mintegy köszönésként integetett felém. Közben a móló kőpadlózatára vörös szőnyeget terítettek. Ekkor döbbentem meg! Egyszerre megértettem a zászlódísz, a felsorakozott asszonyok és lányok, a cilinderes, zsaket- tes urak, a szalutáló tisztek, altisztek, katonaság, népség izgatott lökdösődésének okát. Te jó Isten! Hisz a kék kosztümös, kék kalapos hölgyet, II. Erzsébet angol királynő édesanyját csak a minap láttam egy szatelitadó esti híradójában. És ez Öü! Őérte történik itt a díszfogadtatás! Az átélt izgalmak után az eszpresszóban fejenként 3 dollárért Minden kő a múltról regél • Ritka találkozás • Magyargulyás az olasz pizzatériában víziút két oldalán több mint 2Ö0 patrícius család palotája bámul a vapo- rettók, gondolák és motoros csónakok tarkaságára. A Grand Canale általában 30-70 méter széles és mélysége 5 méter. Azt is tudni kell - mondotta Pietro -, hogy a várost 45 kisebb-nagyobb közlekedésre alkalmas csatorna övezi. Közben szlalomozva és valósággal araszolva haladunk a vízen, mondom és mutatom is Pietronak, az meg rábólint: ,,Si, si signore", s amikor a part menti palota közvetlen közelébe érünk, a dolgot így magyarázza: „Látja a falakat a hullám csak nyaldossa, s nem veri. Vigyázni kell, mert nagy erre a forgalom, a sebes közlekedés tönkretenné a parton álló házakat. S a romok között ugyan kit érdekelne ez a vízi utazás? A gondolások száma, a múlthoz viszonyítva, minimálisra csökkent, nem is beszélve a gondo- lakészítökröl, utánpótlás meg egyszerűen nincs. Azelőtt én is aranyozott gondolámmal vittem a vendégeimet, de a csónakomat megette a víz, a szú, az idő s lerokkant kenyérkereső régi társamat nem volt, aki helyrehozta volna.“ Közben elértük a csatorna első jobboldali kanyarját, a parton egymásban gyönyörködnek az épületcsodák. A 16. századbeli Fontána palota, s szomszédságában Velence egyik legirigyeltebb éke, a gótikát dicsőítő „aranyház“, a Ca’d’Oro, vele szemben, a másik parton a Palazzo Pesaro, ez a barokk óriásépület, ma a szépművészeti múzeum szerepét tölti be. Harmadik emeletén ritkaságszámba menő kínai vázák, japán festmények és indiai plasztikák ejtik bámulatba a látogatókat. Rövidesen érintjük a Ponte di Rialtót, a két országútnyi szélességű mágikus szépségű hidat aranyműveseivel, ékszerkereskedéseivel, csecsebecséivel. Az út közepén kaptunk egy gyűszűnyi kávét. Ettől éhesek lettünk. Még ma is röhögnöm kell, a KORI címet viselő pizzatériában olasz étel helyett két adag „magyargulyást“ rendeltünk egy üveg ásványvíz kíséretében. Csekély 34 848 líráért. Akkor a dollárlíra arány 1:1050-t tett ki. A dollár a koronához pedig 1:40-50 közt mozgott, igaz, a feketepiacon. AZ ANGOL ANYAKIRÁLYNÉ VELENCE SZENZÁCIÓJA A buckinghami palota küldöttének - kiszivárgott hírek szerint - velencei útját az a tény szorgalmazta, hogy az angol királyság nagy összegű támogatással járult hozzá két velencei templom restaurálásához. Nos, az átadással kapcsolatos ünnepségekre érkezett a felségesasz- szony. Ám a bennfentesek a dolgot másként magyarázták, éspedig, hogy az akkor már 84. életévét taposó hölgynek fiatal kora óta volt egy nagy-nagy vágya: látni Velencét! S akármennyire is hihetetlennek látszik, ez sem felséges férje életében, sem azt követően sok elfoglaltsága miatt nem teljesülhetett. 1984. október 26-án a délutáni órákban, ahogy a Ponte dell Academia korlátja mentén a gondolák és a személyszállító vaporettok járását és a parton horgonyt vetett vízibuszon ügyködő kirakodó-munkások erőfeszítését figyelgettem, egyszerre csak a híd felé sikló gondolák egyikében a Felséges Vendéget pillantottam meg, s a sokadalommal együtt magam is hangosan kiabáltam a „vivátot“ és tapsoltam tűzpirosra tenyeremet. Estére járt az idő, a becses vendég visszatért a Velence melletti S. Giorgio Maggiore szigetnél horgonyzó, s a Britannia büszke nevet viselő királyi jachtra, mi pedig egy vaporettóval az állomásig hajóztunk, hogy az éjjeli személlyel visszatérjünk Veronába. Nagy Jenő s a híd korlátja mentén hömpölyög a kiváncsi turisták tömege. Nem állunk meg. A motorcsónak visz tovább, megállás nélkül. Bámuljuk, egyre csodáljuk a paloták sorát, s élvezzük az őszi napokra jellemző délvidéki napsugaras meleget. Amidőn pedig a csatorna jobb oldalán fekvő kupolás barokk templomot, s bal oldalán a 17. századbeli Tiepolo palotát, a ma igényeinek megfelelően átalakított Hotel Európa Britanniát elhagytuk, átjutottunk a Canale di S. Marco vizeire. RÖVIDESEN CÉLBA ÉRÜNK Pietro amúgy is lassú járatú vízi taxiját még lassúbbra fogta, s a bal part mellett feltűnt mólóféleség felé irányította. Aztán a csónak odasimult a kőgát széléhez. Elbúcsúztunk hát hajósunktól s újból kiléptünk Velence földjére, most már a Szent Márk tér közelében. Ám ekkor, nem kis meglepetésünkre, a móló másik oldalán a mienkénél nagyobb, lényegesen elegánsabb vízi járgány kötött ki. Előbb egy középkorú hölgy lépett partra, majd két fehér egyenruhás fiatal matróz segítségéve! egy kék kosztümös, kék kalapos, idős, feltűnően előkelő hölgy. Még otthon, gyermekkoromban megtanítottak: mindig tisztességgel köszöntsd a náladnál idősebbeket. Különösen, ha a női nemhez tartozó személyiségről van szó. így hát, kalapomat megemelve, jobb kezemmel egy kecses „salutot“ mutatva üdvözöltem hisz a szerelmesek és nászutasok Mekkájába csak nagy késéssel, negyvenéves házasságunk évfordulóján jutottunk el. És micsoda időben! Szinte áradt felénk a különleges illatkeverék. Dél felől a tenger sós illő aromáját, északi irányból az alpesi hegyóriások s a nagy tavak friss illatát, közvetlen közelünkből meg a napsugárban fürdő Civitas Venetarium, Velence épületeinek furcsa fűszeres lehelletét hozta felénk az őszi szél. Ám az idő nem áll meg, a percek peregnek, mi meg minél többet kívánunk látni Anafesto Paolucci, az őt követő dózsék és a híres lagúnák városából. Rohantunk hát az alig pár méterre fekvő Grand Canaléhoz, hogy onnan gondolával vagy vaporettóval mihamarabb elérjünk minden turista céljához - a Piazza San Marcóhoz. A parton azonban se gondola, se vaporetto, csak egy árva motoros csónak, ásítozó gazdájával, aki szállításunkért bizony borsos árat szabott. Azonnal alkuba bocsátkoztam. Rövidesen egymás tenyerébe csaptunk. PIETRO, AZ ÖREG CSÓNAKOS „A gondolások száma, a múlthoz viszonyítva mára alaposan megcsappant, s ha van még két-há- rom gondolakészítö, annak nincs utódja“ - így kezdte mondókáját, ahogy beindította csicsás fényesre lakkozott, több személyes motorosát Pietro, a kvietált matróz, hosszú évek óta sikeres idegenvezető. Rövidesen rájött, hogy feleségem olasz, s az én latin nyelvismeretem lényegesen gyatrább az ő német tudásánál. Mint a vezető szavaiból is kitűnik, vízibarátunk vezére, nem az O sole mióba kezdett, hanem az olasz dal helyett azonmód hozzálátott az úti érdekességek magyarázásához. A Ponte Scalzi, azaz a „pályaudvariad“ után rátértünk a most már messzire s egyre szélesebbre tárulkozó csatornára! Megtudtuk, a közel 4 kilométernyi hosszúságú 43 éves nő negyedik hónapja eszméletlenül fekszik. Él, de mintha halott lenne. Egy gumicső tartja életben. A férje azt akarja, hogy kapcsolják le a készülékről. A bíróság ezt nem engedélyezi, mi több, megtiltja. Egyszer csak a nő kinyitja a szemét s azt mondja: „Szeretlek.“ Vajon mi futhatott át ekkor a férfi agyán? Az eset valóban megtörtént. Nagyszombat napja volt, négy évvel ezelőtt. A 43 éves Jackie Cole, négy gyermek anyja, Harry Cole presbiteriánus lelkipásztor felesége baltimorei lakásában egyszer csak összeesett. Agyszélhüdés. Soha nem dohányzott, néha mértékkel ivott alkoholt, mindig is diétázott, rendszeresen tornázott. Agyvérzés, az operációnak nincs értelme, mondják a sebészek. Reménytelen. A férje nézi drótokra és csövekre kapcsolt mozdulatlan feleségét. „Fogtam a kezét és sírtam. Légy erős. Szeretlek. Ne hagyj el engem. Ne hagyd el a gyermekeinket. Kö- nyörgök, Istenem, mentsd meg Jackie-t.“ Házasságuk kilenc éve tartott. Harmonikus volt, noha épp azon a szombaton összevesztek, mivel a feleség aznap túl sokat költött. Cole lelkipásztor két napon át a felesége mellett maradt, fogta a kezét, simogatta. Imádkozott, beszélgetett vele és az Istennel, azt remélte, hogy a felesége talán hallja amit mond, annak ellenére, hogy kómában van. Jackie Cole asszony átvészelte a kritikus napokat. De komplikációk léptek fel, sót a szívműködése is megállt, az orvosok azonban újra életre keltették. Az orvosok közölték a férjével, hogy a kóma állapota rendkívül hosszú ideig is eltarthat, s minimálisak az esélyek arra, hogy a felesége feleszméljen. A lelkész minden éjjel a felesége egy korábbi kijelentésén töprengett: Kérését a bíróság elutasította. A kómában fekvő asszony az életre ítéltetett. Az elkeseredett férj rögtön a tárgyalás után meglátogatta feleségét a kórházban. „ Jackie úgy nézett ki, mintha porcelánból lett volna. TőréEgy a milliók közül „Úgy szeretnék remélni!“ Egy éve mondta ezt, amikor ez a probléma csupán elméleti kérdésként, más emberek szerencsétlenségeként létezett. A felesége azt a nézetet vallotta, hogy a gépekkel, készülékekkel, mesterséges úton fenntartott élet már nem élet. Ő, a lelkész akkor azt felelte: nem tudható, hogy az Isten számára még mi az élet. Harry Cole végül arra az elhatározásra jutott, hogy a bírósághoz fordul és beleegyezését kéri, hogy a feleségét „lecsatolják“ a készülékről. kény, sérülékeny, szinte átlátszó volt." Hat nappal a bíróság döntése után a lelkész ismét mozdulatlanul fekvő felesége ágyánál állt. Jackie kinyitotta a szemét. A férjére tekinteti és elmosolyodott. Az orvosok erre magyarázatot találtak: az agyvérzés rejtélyes módon visszafejlődött. A test az alvadásterméket lebontotta, feldolgozta. Ez a millióból egy esetben történik meg. Jackie Cole életfunkcióit felerősítette az az un. agresszív terápia, amelyben a kórház intenzív osztályán részesült. Tizennégy hétig tartó gyógykezelés után Jackie a kórházból átköltözhetett a rehabilitációs intézetbe. Csaknem öt hónappal az agyszélhüdés után Jackie már ismét folyékonyan beszélt. Emlékezőtehetsége napról napra javult. Karácsonykor hazaengedték. Ma Jackie Cole teljesen normális életmódot folytat. Ismét tud járni, beszélni, nevetni. Ó egy a millióból, aki erre képes volt. Történetét a férje az év bestseller-regényében adta közre „Egy a milliók közül“ címmel. P. S. Arra a kérdésre, amelyet Jackie-nek a leggyakrabban feltesznek - miként reagált arra, amikor megtudta, hogy a férje ót „le akarta kapcsoltatni“ az életben tartó készülékről, rendszerint azt feleli: „Ó szeret engem." (A Magazin Co vas zajímá nyomán) 1991. V. 3. (Archívumi felvételek) A dózsepalota
