Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
* #■ SZERGEJ JESZENYIN Vajon élsz-e még drága jó Anyám? Messzi távolból üdvözöllek én. Ahogy jársz-kelsz a meghitt, kis szobán áldón hulljon Rád az alkonyi fény. i Miattam aggódsz, érzem és tudom. Szerető szíved érettem repes. Nyűtt ködmönben állsz a keresztúton, szemed a távolban engem keres. Éjjelente a súlyos múlt kísért. Riasztanak ijesztő álmai: mintha csapszéki csélcsap semmiért mellbe finn kést szúrna valaki. Félre a búval, szemed felragyog, tüstént faképnél hagy a gondolat. Ha iszom is, a Te fiad vagyok, ki nem hal meg, míg meg nem látogat. Lelkemnek mélyén gyöngédség fogan, elfog a vágy és gyötör, mint a láz, hogy visszatérjek hozzád boldogan, rég nem látott, drága szülői ház. Fordította: Zala József GYERMEKÁLDÁS SEGÍTSÉGGEL Péterfi Szonya riportja a 7. oldalon (M)ILYENEK VAGYUNK KANADAI SZEMMEL Sebők Ágota riportja a 6. oldalon N incs a művészeteknek gazdagabb, sokszínűbb, múlhatatlanabb témája, mint az anyaság. Nincs mélyebb titok, mint a gyermekét váró, fiatal asszonyarc - mosolya. Nincs sugárzóbb derű, mint amikor anya és gyermeke néz egymás arcába. És az édesanya elvesztésénél talán csak egy nagyobb fájdalmat ismer az ember: amikor élete legkedvesebbjét, a gyermekét veszíti el az édesanya. Nem találhatott volna méltóbb ünnepnapot az ember, mint amikor a legszebb hónap első vasárnapját adta az édesanyáknak. Szinte magát az életet, a viruló tavaszt jelképező napot... Most mégis - amikor az anyák napjáról kell szólnom - zavarban vagyok. Zavarban, mert arról kell véleményt mondanom, hogy mi is az anyák napja?! Nem annak érzelmi, hanem társadalmi oldaláról. Újságíróként, 1968 tavaszától eltekintve, tavaly szólhattam először nyilvánosan is arról, hogy a mi családunkban gyermekkorom óta mindig megtartottuk az anyák napját. Én is, testvéreim is szerényke virágcsokorral fel- köszöntöttük ma már nem élő édesanyánkat, majd a nagymamát is. Az utcán, az iskolában nem titkoltuk ezt; de nem is besizéltünk túl sokat, mert az anyák napja nem tartozott a szocialista rendszer formális ünnepeinek ki- talációi közé. Az erőszakolt társadalmi ünnepek udvaroncai és hoppmesterei szándékosan a háttérbe igyekeztek szorítani annak tudatát, hogy az anyához fűződő kötelék az egyetlen olyan emberi kapocs, amely holtomiglan, holtodiglan tart — ha megcsúfolják is, például kommunista ideológiával! Az élet megmásíthatatlan törvénye ugyanis, hogy az emberi érzéseknek nincsen nagy választéka; csupán sok az árnyalatuk és sokféleképpen lehet kifejezni őket. Az anyai érzések ott lüktetnek minden művészetben. Az ir- tózattal vegyes szenvedés Azucena áriájában Verdi Trubadúrjában, a megkövült fájdalom Mestrovicz anyaportréjában, az önfeledt öröm a Sziklás Madonnában. A gondoskodást, a féltést, a kéztördelő kétségbeesést is megfestették, megformálták, megírták már. Az viszont nem ábrázolható, hogy a beteg csecsemő sírásától, a kisgyerek felsebzett térdétől, a felnőtt gyerek testi-lelki kínjától miként esik féltő aggodalomba az anya, ami a vérségi kapocs csalhatatlan bizonysága. Ugyanakkor azonban hadd mondjam el azt is, hogy nem minden a vérségi kapocs. Vannak az életben más szituációk is. Példaként a Brecht által megmintázott helyzetet fogadom el. A Kaukázusi krétakörben/ a gyereket az anyaszívű szolgálónak ítélte és nem annak a hűtlen, önző asszonynak, aki a gyermeket a méhében hordta. Vannak helyzetek, amikor az anyaszív előbbre való a vérségi köteléknél... Napjaink eszménye újra az az anya lehetne, akiben megvan az örülni tudás és az örömszerzés képessége, aki ért a gyerek nyelvén és felel is mindig mindenre, ha nincs is az egyetlen és végérvényes igazság birtokában. Ez az a dialógus, amely a születéstől a halálig tart. És amely egy bizonyos életszakaszban már a gyerektől követel több megértést, sőt beleérzést egy neki még ismeretlen állapotba: a közelgő öregségbe. Rettenetes hiba volt a szocializmus fényes győzelmét papolva az anyaságot a munkával azonosítani. A fáradt, „kötelességszerű“ anyák éppen olyan elriasztóak, mint a felelőtlenek. Hasonlóképpen tévedés volt a bölcsődét, az óvodát, az iskolát számos családi feladat átvállalójaként bemutatni. Elvégre az iskola aligha lehet érzelmi központ. Ráadásul a szocialista oktatásügy rengeteg riasztó pedagógiai leckét adott a családnak, ahol az anya szerepe elmosódott, háttérbe szorult. Ennek eredménye, hogy az agybénító demagógia és a zengzetes frázisok évtizedei után nehéz itt ma bárkinek és bárminek lenni - és ami talán ennél is nehezebb: embernek maradni. Pedig nekünk különösképpen nincs más választásunk - ha anyánkra és a tőle tanult nyelvre gondolunk. És arra, hogy amíg él anyánk, él valaki, akire mindig és mindenben számíthatunk; aki mindig megért és mindent megbpcsát. Utána pedig már a mi nemzedékünkre hárul ugyanez a feladat. Jó anyánkra gondolva és tisztelve anyanyelvűnket. Anyák napján és mindennap. Miklósi Péter Gyökeres György felvétele Anyaság
