Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-26 / 17. szám
;m ágyak »szabb költeményből . őmb a kép alatt megszületik a gyermek és elindul t cipeli szégyenét királyai fölött uralkodott irodalma fölött ujjperces-gombjai átütik a határ ú-hosszú útra zene a képben gömb a kép alatt ■illánál mikor kerültem én ide vele eljött az idő s mi teljesek a beojtott fák ha lelkiismeretszavam szól im fű pendül ár sötét erőd ata ismerős nem megszületik a lányka s a nevét púja mögött ők szólították meg itt képzeletben irgisti nagy király kapuja kényszerét süvegeli a sánc jti ki tudja montázs az indulata ismerős nem 2/2 íz szívás ez a magaslat ez a föld önvád-tenger itt állok a férfikor lejében mit tettél mondd állsz-e elébe ttem rügy fakad és száguld si lány szélmalom-kerék csupán bumfordi képét mosolyogják m kéreg-italát, kincsei között három ezredéve &noé bárkája hordái szégyenének szegülne X-, száz finánc OTdsszobában Zsuzsának hívták szélmalom-kerék okk e sors támadni kész vad falkaként bíró ébenszin égbolt fekete kete véred véred beletekintett a szemébe sapágya inak elcsi túl i szívve kését csupán csúnya testét dugják nyakig jld öntudata segít itt a hegyen kötött ki épp midőn y a mást a nép elviselvén a lét örökös szégyenét i bizonyos kádba zene szabályozza szívvé kését 2/3 vizek hogy lett így szinte éjre-nap 3ke ha láng nem véletlenül történt hogy is éppen annak van értelme keserves járda támasz komisz üzekedő 1 füstkerék megszületik a lányka és ha felnő im mondd mire jó hogy még bölcső avagy nem bölcső kérdezik ízrede e vidék találkozni akarsz velem hát jó ez a gja a világot már elindult sűrű füstkerék fal út juhokra éhes ordasok- iogás magyarországon virágzott földrajzilag okadatolt hazug a szennyes : én szörnyek mennek ne tolakodj }gek alatt nyilának és bókolnak körülötte od teljesülhet bölcsője-é a homo sapiensnek dt ősemberi de ne táplálj vérmes reményeket azaz lipánok zene a földúlt idegek alatt 4m 2/4 gitt bazár tulajdonom a társaim sors-bazár mintegy középpontja kelet sokféle olyan a pernye-párna célja pályaudvar-nyugodt malom megriad megszületik a gyermek és elindul yek a moziba a film horda-közösségének álmodunk supán turista-nép fél nyolckor kezdődik így félóra alatt srgős világban próba önmagad is megriad ize lift mikor sodort és ki sodort aid nemzetiségével kelet /ített van-e értelme van-e célja n én ki tudna mind ütött-kopott rögre kilakolva keresi nem találja keresi it akarsz de ne csinálj az örmény fennsík tikkadt kövei esetre még soha jelenetet igen soha csütörtökön ágot magában fogasra köpve szögre kilakolva Jól van na, hát én is elmondom az én esetemet, de előre bejelentem, hogy amelyikőtök röhögni fog rajtam, azt irgalmatlanul nyakonvá- gom, aztán ha affér lesz belőle, az ellenfelem fizesse a segédek költségeit, mert én nem fizetem, a rabszolgatorkotok ragyogóját! Úgyis tudnivaló, hogy több ital folyik el egy ilyen barátságos üsdnemapádon, mint vér, arra pedig nekem nincs egy vasam se. Hogy miért nincs? Hát éppen ez az. Az én esetem. Az én házasodási esetem. Casus matrimo- niae meae, ahogy Ciceró mondta volna, ha véletlenül olyan szamár lett volna, mint ti meg mint én, és ő is megházasodott volna. Remélem, nem tette. Ugyebár, Csutakos tanár úr? Na, ez is díszes tagja az Elnyomott Családfők „Felejtsünk!“ Asztaltársaságának. Reszökik ide a vendéglőbe, otthon biztosan „értekez- let“-et hazudik őnagyságának, itt pedig három deci után már az abrosznak nyomja a fejit, s álmában sze- kundáztatja végig az egész mennyországot angyalostul és Szentpé- terestül, mivel hogy az az a remek hely, ahol a házasságokat kötik. Deltát a tárgyra, fisztelt asztaltársaság, ugyebár? Most rajtam a sor, hogy elmondjam, miképpen kerültem ,a Szent Papucs Rend legnagyobb keresetje alá. Jó, hát elkezdem, csak előbb még felhajtom ezt a kng- lit, így ni! Ez feltétlenül szükséges a lelkierő szempontjából. Mikor így a szájamra borul a krigli nyílása, az olyan, mintha egy pillanatra teljesen egyedül maradnék az egész világon, valami csuda jó nagy magányosságban. A krigli homorú belseje, úgy ragyog ott az orrom fölött, mint egy extra 'kismirglizett kristályégboltozat, s alatta az ellipszisformában lapuló sörfelület, mint valami isteni hűvös, sárga tenger hömpölyög felém, le a torkomon, egyenest a szívembe vagy hova, és az ember mindennel megbékül. Károly, még egy kriglivel! Na, most már igazán kezdem. Hát az úgy volt, tisztelt asztaltársaság, hogy volt nekem ott a kataszternél egy kollégám, bizonyos Stein- bohr nevezetű. Nyápic, pattanásos sváb pofa volt, abból a fajtából, amelyik a legszittyább magyart szokta adni, mintha az ősei egyenesen Árpád apánk fehér kancájának a tejét itták volna a nagy Zalán- futtatás idején. De nem vette komolyan senki. Nagyon sikertelen pasas volt. Ha a negyvennyolcas függetlenségről szavalt, az ádámcsutkája úgy ugrált a nyeldéklőjében, mint egy megbolondult parafadugó, nevetni kellett rajta. Mindig tragikus ábrázattal vonult fel köztünk, ha követválasztáskor az egész kataszter testületileg ment szavazni az átkos közösügyes kormányra. Ő is leszavazott mukk nélkül, csak utána leitta magát a sárga földig. Egyébként csendes, jó fiú volt, nem látszott ki belőle semmi virtus. Hihetetlenül le tudott nyelni minden kellemetlenséget. „Kéremszépen, kéremszépen“ — hebegte -, s elfakult képén setétve- resen ütöttek ki a pattanások. Persze, a nyakára nőtt mindenki, a kocsislegények előtt se volt semmi tekintélye, a hivatalszolgák mindig kivárták, hogy előre köszönjön nekik. Röviden, mindenki Kéremszépen- nek hítta. Valami nagy agyonpofo- zottság ült az egész emberen. Valahogy egy nagy tál reszkető kocsonya volt a szíve helyén, s egy-egy sikerültebb óráján Kossuth Lajosról is biztosan azért szavalt olyan nekifeledkezve, mert akkor legalább megkóstolhatta a „szabadság“ szó ízét, csámcsoghatott rajta, szürcsölhette kedvire. Az isten is papucs alá teremtette! Nahát ennek a Kéremszépen- svábnak volt aztán egy csinoska feleTÓTH ÁRPÁD ra „a sok házidolognak“. Keveset beszélt és csakugyan németes kiejtéssel, kedves pöszeséggel. De hogy tudott nézni! A legsemmibb diskurzus közben rám-rámmerengett a kék szemeivel, mint aki mindjárt valami nagy titkot árul el, aztán szenvedőn lehunyta a szempilláit, s olyan soká tartotta csukva, hogy belezavarodtam, közben pedig láthatatlan hangyák nyargaltak végig a tarkómtól a hátgerincemig, oda meg vissza.- Maga miért nem házasodik meg? - kérdezte egyszer, mikor már hónapok óta tartott ez az ablak-barátko- zás. S én abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint a potyka érezheti magát, mikor a horoggal kirántják a vízből, s szegény feje beletá- togna a levegőbe, de a kopoltyúja sem fogja. Abban a pillanatban saj- dult belém először, hogy jobban foglalkoztat a „Kéremszépen“ felesége a kelleténél, vagy mi a fene. Addig sége, az én ezidőszerintvaló tisztelt nőm őnagyságá, akkor még persze Steinbohr Sámuelné úrnő. Tizenkét évvel ezelőtt volt ez. Hamvas orcá- jú, szőke fiatal asszony volt a Charlotte, olyan kék szemekkel, mint a duplanefelejcs. „Kéremszépen“ alig mutatkozott az asszonnyal. Ismerni éppen ismertük, de alig jártak azok valahova. így-úgy — hebegte „Kéremszépen“ -, sok a házidolog, meg az ő asszonykája nem is vágyakozik sehova, rosszul is beszél magyarul, és szégyellős, szepességi lány, ő már erőszakkal is próbálta társaságosabbá tenni, de hiába, makacs teremtés stb. stb. - és a „Kéremszépen“ orcáján kínosan kivere- sedtek a pattanások. Szóval úgy látszott, hogy „Kéremszépen“ őrülten félti az asszonyt, s ráült a szoknyájára. Én azonban csodáltam a dolgot, hogy ez a mélák sváb így kordában tudja tartani az életpárját. Sejtelmem se volt arról, ami később derült ki, hogy az asszony az úr a háznál, s egyenesen ő akarta azt a nagy, csinált elzárkózást, hogy a kis vidéki város kíváncsiságát minél jobban felforralja. Én véletlenül mindjárt a városba- kerülésük idején mutatkoztam be egyszer az asszonynak, s aztán elelcsíptem egy kis beszélgetésre az ablakban. Szeretett az ablakban órák hosszat kikönyökölgetni, dacáfensztereztem neki, s ő addig csinál- gatta előttem a fél- és egész perces szemlehunyásokat, hogy végképp odacsippentett a siempillái közé. Abban a szűk kis városban, ahol éltünk, olyan nyíltan és prózai homokossággal terült ki egymás előtt az emberek élete, hogy a többi egykét számbavehető nővel soha egy percre se adódott lehetősége holmi romantikus helyzeteknek. Nekem pedig, úgy látszott, éppen ilyesmi kellett. — Ha elszeretném a „Kéremszépen“ feleségét! - ez a gondolat kezdett bizseregni bennem, s nem volt többé nyugtom tőle. Persze, sajnáltam azt a szerencsétlen nyomoron- cot, szegény nem tudta mire vélni, hogy éppen én kezdek szívesen kocsmázgatni vele, s türelemmel elhallgatom félórás szavalatait Magyarország legcélszerűbb feisza- badítási lehetőségeiről az osztrák uralom alól, holott azelőtt mindig kiröhögtem. Ellágyulva forgatta kabátomon a gombot, s egyszer elszántan invitált meg magukhoz, bár legényemberekkel ezt tudtommal sohasem szokta megcselekedni. — Gyere, Ábriskám, kérlek szépen, nőm nagyon fog örülni! — Nem, nem, Sámuelke - feleltem most nem jutok hozzá! Tudod, most az a nagy külön megbízásom .van azzal a kadarcsi dologgal, majd egyszer, máskor! — és szinte vacogtam, hogy jaj, most mindjárt mennem kell asszonyt szöktetni, baráti becsületet tiporni! Az ördög csináljon tragédiákat! Sorsát azonban senki sem kerülheti el. Vantics, a hivatalszolga, egy reggel röhögve jelentette, hogy most jön Kéremszépenéktől, ahova valami aktákat vitt át, és képzeljem, arra nyitott be, hogy „Kéremszépen“ veri a feleségét, és hogy engem emlegetnek! Felpattantam. Vantics hanyatt vágódott, úgy félrelöktem az ajtóból. Rohantam, csak úgy kalap nélkül, Kéremszépenékhez. Nem is kopogtattam, csak be egyenesen! Az asz- szony a dívány sarkában szepegett. „Kéremszépen“ pedig feldúltan rohant le s fel a szobában. Mikor meglátott, szembefordult velem, a térdei citeráztak az izgalomtól, az álla alatt őrülten ugrált a parafadugó. Két karját reszketve húzta kétfelé, mint aki valami iszonyú nehezen szakadó láthatatlan köteléket akar szétfeszegetni. » ■— Ábris, édes - búgta felém az asszony -, megütött! Maga miatt ütött meg a gazember! Tisztelt asztaltársaság, mit tehettem? Mit csináljon az ember, ha egyszerre csak leábrisédesemezik, s a lovagiasságára apellálnak? Elkövettem életem legnagyobb marhaságát, felképeltem a szerencsétlen „Kéremszépen“-t. Mártír arccal tűrte, s mikor az asszony a díványról felpattanva a nyakam köré ugrott, a boldogtalan sváb kipirult pattanásai mögül bőgte el-elcsukló zokogással: — Hát ha szeretitek egymást... legyetek boldogok... kérlekszépen! így történt. Az asszony később megvallotta, hogy mindjárt a városba érkezésük után kiszemelt magának, és elhatározta, hogy én leszek a fétje, s otthagyja a svábot, akihez a Szepességben hozzáerőszakolták. Mikor látta, hogy az érdekeskedő pózok semmiképpen sem elegendők arra, hogy kiugrasszon a bokorból, egyenesen kikínozta a szerencsétlen „Kéremszépen“-ből a verést, s értem szalajtotta lepénzelt cinkosát, Vanticsot, hogy rohanjak „megmenteni“. így lettem férj. „Kéremszépen“ aztán kivándorolt Amerikába, s ha van esze, a New York-i kikötőben biztosan külön felmászott a Szabadság-szoborra, s összecsókolódzott vele. Én pedig zsebpénzt kapok a feleségemtől hetenként egyszeri sörözésre. Aki pedig röhögni mer, tisztelt - asztaltársaság, az megkapja annak a pofonnak a párját, amit szegény „Kéremszépen“ kapott tőlem tizenkét évvel ezelőtt. 1923 em szoktam hencegni, de rossz érzés fog el, amikor olyan társaságban vagyok, ahol az emberek néhány olyan ismert személyiség köré sereglenek, akiket a tévé képernyőjéről ismernek. Ilyenkor mellőzöttnek érzem magam, s bánt, hogy én csak egy mindennapi, szürke ember vagyok. Elhatároztam, hogy ezen változtatok. Rövid idő alatt a saját erőmből érdekes emberré tettem magamat. Nem, nem tolakodtam, csupán mások népszerűségét használtam ki, néhányszor megjegyeztem társaságban, hogy azok a híres emberek jól érezték magukat az én társaságomban. Ha megjelenek valamilyen baráti összejövetelen, kiválasztok egy afféle tucatemberkét, és véletlenül leejtek előtte egy fényképet. El sem tudják képzelni a hatást! Szórakozottan felveszem a fényképet, és megjegyzem:- Ezt igazán nem szeretném elveszíteni. S közben a fényképet úgy ACHILLE GREGOR emelem fel a földről, hogy a kiszedlek is lássa. Egyébként ez valóban értékes fénykép, engem ábrázol Eisenhower tábornok, a volt amerikai elnök társaságában. A fénykép 1946-ban készült, amikor bizalmas kiküldetésben jártam Londonban. A kiszemelt emberem természetesen nyomban kíváncsiskodni kezd, és nem titkolt tisztelettel néz rám. Meglehetősen tar-, tózkodóan mesélem el, hogy Eisenhower jót mulatott, amikor elmeséltem neki találkozásomat Bemard Shaw-val, ami, fürdés közben történt Miamiban. Ezt bizonyítékkal is alátámasztom, egy fényképpel, melyen én vagyok látható Bemard Shaw társaságában. Aztán előhúzom azt a fényképet, amely engem ábrázol és Marilyn Monroe-t, mindkettőnket fürdőmhában. Ekkor azonban már nem csak a kiválasztott emberem van ott, kitörő lelkesedése ugyanis a társaság többi tagját is odacsalogatja. Egy kicsit kéretem magam, tétovázom, majd unszolásukra megmutatom azt a fényképet, amelyen bizalmas beszélgetést folytatok de Gaulle tábornokkal. Szemmel láthatóan növekedik az értékem, népszerűvé válók. Az elképedés akkor hág tetőfokra, amikor előveszek egy fényképet, amelyen Charlie Chaplin kacag jókedvűen - velem együtt. Ma már nem érzem magam mellőzöttnek a társaságban. Most már jelentős személyiség vagyok. Az emberek szívesen találkoznak velem. Azáltal ugyanis, hogy ismernek enge- - met, ők is érdekesekké válnak. Barátságosan kezet ráznak velem, közben pedig a szemük sarkából azt kémlelik, látják-e ezt a többiek. Népszerűségemet annak köszönhetem, hogy 1946-ban Londonban tartózkodtam. Tulajdonképpen nem is magának ab ott- tartózkodásomnak, hanem inkább annak az ötletnek, hogy barátommal bementünk a Backer Street-en Madame Tussaud panoptikumába, s a barátom lefényképezett ezeknek a híres embereknek a társaságában... Sági Tóth Tibor fordítása Híres ismerőseim
