Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-26 / 17. szám
* * Oláh Csaba felvétele Első nagylemeze előtt Malek Andreával Mindene megvan, ami a zenés színházhoz szükséges. Szép hangja, kiváló énektechnikája, drámai ereje, átszellemültsége, egyéniségének finom varázsa huszonévesen az élvonalba emelte. Színészi eszköztára gazdag, játékában mégis egyszerű, mert pontosan érzi: gesztusban, mimikában kevés eszközzel, a puszta lényével, a leikével tud a legtöbbet adni. Evitája - két órán át vagy akár csak egyetlen dalban — meghatóan eleven alakítás. Argentína hős asszonya, aki nyomorból és sötétségből lépett a vakító fénybe, sorsát bátran vállaló, büszke ember a Rock Színház színpadán. Malek Andrea megformálásában titka és tartása van ennek a nőnek, különös sugárzása, amellyel azt is elhiteti: számára valóban áldott a végzet. Evita, Jézus Krisztus Szupersztár, Az Operaház fantomja, Macskák — Andrew Lloyd Webber világhírű slágereit most nagylemezre énekli Malek Andrea. Nincs több Játszd újra, Sam! a Vígszínházban és az Elveszett paradicsom Mirájától is elbúcsúzott a Nemzetiben, mondja, csak táncórák vannak és angol leckék... a legjobbkor jött a felkérés. • Felmerült, majd szép lassan meghiúsult egy bemutató terve a Madách Színházban: a Kabarét akarták műsorra tűzni, még ebben az évadban. Mint vendég, Sally Bowlest játszotta volna, azt a szerepet, amellyel 1972- ben Liza Minnelli robbantott. Mit érzett, amikor megtudta, hogy a magas szerzői díjak miatt úszni hagyták a darabot?- Nem estem ágynak a csalódástól.., egyetlen percig sem bánkódtam. Olyan életet, amelynek a negyedéről sincs fogalmam, nem vágyom eljátszani. Én akkor voltam szomorú, amikor Mirától kellett megválnom. Az Elveszett paradicsom tiszta, töretlen hitű főiskolás lánya a legjobbkor talált rám. Huszonegy éves voltam, amikor megkaptam a szerepet. • Nem sokkal azután, hogy Evitaként nyugat-németországi színpadokon aratott kiemelkedő sikert.- Rajtam az ott, a Nemzetiben egyáltalán nem segített. Egy Broadway-musical és egy Sarka- di-dráma között akkora a távolság, mint ég és föld között. Mindkettő másért nehéz, mindkettő másféle tudást igényel. Nekem az Elveszett paradicsom első próbáin még az is gondot okozott, hogy meg kellett érintenem a bálványomat. Cserhalmi Györgyöt én kicsi korom óta annyira szeretem, hogy azt el sem tudom mondani. A távolságnak azonban, ami köztünk volt, gyorsan meg kellett szűnnie, hiszen a végsőkig elkeseredett, magányos férfit Mira a szerelmével vezeti vissza az életbe. Egy idő után már megszokta a lelkem, de legelőször irtó nehéz volt... meg kellett csókolnom a legkedvesebb színészemet. El kellett hitetnem a színpadon, hogy hozzám tartozik. Úgy kellett fognom a kezét, mint annak, aki az enyém. Taub János csodálatos ember és kiváló rendező. Úgy irányított, annyira szépen és észrevétlenül, hogy nem is az instrukciói maradtak meg bennem, hanem azok az érzések, amelyekkel talán egy életre felruházott. Most már be merem vallani: nem mindig értettem őt a próbákon. Emlékszem, sokszor ott volt a nyelvemen a miért?, de mert szégyelltem magam, lenyeltem a kérdést. Milyen jó, hogy hallgattam ... az előadások során estéről estére beigazolódott, hogy Mirának minden helyzetben úgy kellett viselkednie, ahogy azt Taub „súgta“. Nem az instrukciói maradtak meg bennem, mondtam az előbb, noha annak idején, emlékszem, két hétig is elcsámcsogtam egy-egy mondatán. Az érzelmi világomat gazdagította, de úgy, hogy ma is vannak pillanatok, amikor hallom a szavait. Ilyenkor biztos, hogy helyesen döntök, lépni tudok vagy megoldok egy konfliktushelyzetet; az Elveszett paradicsom óta sok mindenre egészen máshogy reagálok, mint korábban. • Cserhalmi játékstílusa mennyire befolyásolta Mira megformálásában ? — Hadd kezdjem Kállai Ferenccel, aki az idős Sebőköt alakította. Ő bőven ontotta rám a szeretetét, olyan bőven, hogy voltak pillanatok, amikor éppen emiatt úgy kizuhantam a szerepből, hogy civilként reagáltam a színpadon. Jó, nem úgy, hogy fennakadt a szemem és tátva maradt a szám,., két másodperccel hosszabb szünetet tartottam, mert össze kellett szednem magamat. Pedig Kállai Ferenc az a színész, aki, ha szabad ilyet mondani, mindig egy útvonalat követ. Cserhalmi meg egyfolytában improvizál. Kétszer ugyanúgy sosem ment le egy jelenet. Engem ezzel annyi mindenre megtanított, annyira fogékonnyá tett és úgy „megedzett“, hogy tudtam: bármi történik is a színpadon, a legrázósabb helyzetben sem kerülök bajba. Mira tehát minden este egy kicsit más volt, a „főútról“, amelyet Taub jelölt ki, sosem tértem le, de hol a szélén, hol a közepén, hol a túlsó felén mentem, mindig ott, ahol Cserhalmi járt. A Nemzetiben szerzett tapasztalataim természetesen a rock színházbeli játékomat is befolyásolják. Amikor először énekeltem az Evitát, azt mondtam: majd huszonöt éves koromban fogom igazán jól megcsinálni... most huszonhárom vagyok és úgy érzem, nagyon sokat tanultam, és megint előbbre jutottam a munkában. Most már arra is figyelek, hogy bizonyos fokig minden este más legyek és a partnereim se játsszanak mindig ugyanúgy, akkor biztos, hogy tovább él az előadás. • Az Evitán és az Oscar Wilde regénye nyomán készült Dorian Gray című rockoperán kívül mást, ugye, nem „éltet“ a közeli hónapokban?- Nem, mert ebben az évadban nem kaptam új szerepet, de azt kell hogy mondjam: ez is jót tett. Én nem akarom halálra dolgozni magam. A sok teherrel eddig még senki sem bírt, még az sem, aki nálam százszor tehetségesebb. Nem egy kollégát tudnék most említeni, aki fantasztikusan jól játszik, de hiába zseniális, már nem érdekes, már nem hat az újdonság erejével, mert annyiszor látom őt. Ezért jó, ha van egy kis szünet... olyankor legalább feltöltődik az ember. • S arra, hogy mit várnak el tőle, mennyire kell odafigyelnie? — Én nem törekedhetek arra, hogy azt nyújtsam mindig, amit elvárnak tőlem. Az rossz irányba vinne. Megpróbálok inkább valami olyat adni, amit én szeretnék kapni másoktól, amivel haza lehet menni, amin el lehet gondolkodni. Bennem egy előadás ne csak olyan érzést keltsen, hogy jaj, de jó volt, mert az semmi! Annál én sokkal többet szeretnék adni. Én egy gyerekeknek szóló dalt is úgy akarok elénekelni, hogy az a felnőttet is megérintse. • Mentőorvos mellett asz- szisztálni, balesetet szenvedetteket elsősegélyben részesíteni, persze hivatásszerűen, tudna-e?- Tudnék. Ha a Kulka is orvos lenne... • Különben nem?- A vér látványát talán még megszoknám, de hogy ott fekszik előttem a beteg és gyógyíthatatlan, azt nem viselném el. Nekem kell a sikerélmény, anélkül nem érzem jól magam. • Mostanában mintha ritkábban látnám a Szomszédokban. Miért? Netán megnyugszik a medika? Lemond a doktor úrról?- Le kell, hogy mondjon róla, mert a nézők így kívánják. Állítólag annyira haragszanak rá, hogy levelek százait kapja a stáb: tartsák már távol ezt a lányt Magenheim doktortól, ne szédítse, ne szeresse, ne akarja őt. Én örültem a szerepnek nagyon, mert rögtön az elején éreztem, ez jó kis helyzetgyakorlat lesz számomra. Ráadásul ott van Kulka János, akivel azért jó játszani, mert borzasztóan érzékeny, szeretni pedig igazán könnyű őt. Mellesleg gyanítom, vissza fognak még csempészni a doktor úr közelébe... ’ olyan nincs, hogy a sors ellen küzdjön valaki, szerintem ennek a két embernek még találkoznia kell. • Abban is a sors kezét látja, hogy a színészi pályát választotta?- Ha ott fönt, a magasban, vannak törvények, akkor valóban törvényszerű volt, hogy így alakult az életem. Én különben sem vagyok az az „agyalós“ típus, aki jól megfontolva mindent előre kitervel. Én csak akkor szoktam igazán töprengeni valamin, amikor rá vagyok kényszerítve. Az érzékeimet Anyu állította be, de ő sem úgy, hogy na, idefigyelj kislányom!, hanem a nézeteivel, a véleményeivel. Szóval lehettem volna zongoratanárnő is, csak valahogy úgy éreztem: nekem játszanom kell. Majd ötvenéves koromban, akkor fogok tanítani... ha lesz rá erkölcsi jogom. Addig nem akarok mást, csak énekelni. Szabó G. László ÖNÖK ÍRTÁK Ördögi kör Mostanában gyakran gondolkodásra késztet a szolgáltató- ipar, a piacgazdaság, s az ékes szóval hangoztatott privatizációs folyamat. Bizonyára nem vagyok ezzel egyedül. Hiszen a dolgozó nép akarta a változást, a nagy-nagy demokráciát. Amikor kellett, az utcára is kivonult. így kezdődött 1948-ban is, amikor a munkásosztály úgy érezte, kezébe veszi a hatalmat. A szebb holnap reményében elkezdődött az államosítás, a szövetkezetesítés. Hogy a munkás gyermekei soha többé ne legyenek cselédek, munkanélküliek. Megszűnjön az írástudatlanság, s a fiatalok tehetségük szerint tanuljanak tovább. Sajnos, az évek során az ékes szavak visszájára fordultak. Az emberek rájöttek: nem szabadok. Elkezdődött a szólás-mondások időszaka: „Ne szólj szám, nem fáj a fejem“. „A szövetkezet aranybánya, aki nem lop, majd megbánja“. Az ördögi kör pedig 1968 óta még intenzivebb lett, főképp a tisztségviselők szemszögéből. Érezték, ma még mindent megtehetnek. Ki kell használni az alkalmat. Különben is, aki nem lop, családját károsítja meg. (És milyen igazuk volt!) Eljött 1989 novembere. Friss hajtás, tele erővel, demokráciával. Lassan magunk után tudunk másfél esztendőt, mégis elkezdünk hápogni. Mondogatjuk is, mi a privatizációt nem így képzeltük el. Ellenben az elmúlt negyven évből valamilyen úton- módon tökét kovácsolok a nép nevében üdvözlik a privatizációs folyamatot. Sőt hangoztatják, tiszta lappal induljunk a jövőbe. így igaz. Privatizáció ide, privatizáció oda, a lehetőséget nem szabad elszalasztani. Csakhogy az embernek élnie is. kell. Méghozzá nem is akárhogyan. A munkásnak kell annyit keresnie, hogy tisztességesen megéljen belőle. Mert addig az ördögi körből ki nem törhetünk... A szolgáltatóipar már eddig is megtette a magáét. Drasztikusan emeli az árakat, nem törődve azzal, hogy mindez a piac- gazdaság rovására történik. A privatizációs folyamat pedig leginkább a szegény embert sújtja. Óváry Péter A gömöri deportáltak nevében! Mi, akik szenvedő alanyai voltunk az 1946. évi csehországi deportálásnak, méltatlannak tartjuk, hogy Popély Gyula történész minden írásából kihagyta a gömöri deportáltakat. Mind a Hétben megjelent interjújából, mind a Vasárnapban közölt írásából, sőt a könyvéből is kimaradtunk. Ahogy a népfogyatkozásból is. Mi, még élő deportált, meghurcolt magyarok még pontosabban emlékszünk arra, amikor 1946. december 16-án tehervagonokban három nap, három éjjel vittek bennünket a rabszolgaságba. Mi még el tudjuk mondani a történteket, akkor a történész miért nem néz utána pontosabban, honnan, kiket hurcoltak el Csehországba kényszer- munkára. A mai fiatalok már csak az idősebbek elbeszéléséből tudhatják, mi is volt a deportálás. De hogy a jövő nemzedékek is tudják, mi történt a magyarokkal 1946-47-ben, a történésznek pontos adatokkal kellene szolgálnia. Popély Gyula szerint csak a galántai, érsekújvári, párkányi, lévai és a zselízi járásból vitték ki a magyarokat. Hol voltunk mi, gömöri magyarok, a rimaszé- csi, tornaijai, rimaszombati, rozsnyói járásbeliek. Popély Gyula a Hétnek adott interjújában mondta, hogy a kitelepített, deportált, meghurcolt magyarok egy része még közöttünk él, s ezeknek személyes visszaemlékezései pótolhatatlan értékűek a szóban forgó kor kutatói számára. Akkor miért nem kérdezte meg azokat, akik emlékeznek? Miért hagyta ki a gömöriek ezreit? Ha most elírják a történelmet, ki fogja azt később jóváírni? A deportálásról egy évvel ezelőtt írtam, el is küldtem a Hét szerkesztőségének kérésére, de eddig nem jelent meg. A Hét nyolcadik számában Karel Kaplan Számkivetettek című írásában ugyan benne van, amit én egy évvel ezelőtt leírtam. Először munkásokat toboroztak a magyarok között, azután jött a deportálás. A deportáltak leveleit cenzúrázták. A gömöriek nevében írom ezeket a sorokat. Ha már végigszenvedtük a deportálást, miért hagynak ki belőle? Nem valamiféle dicsőségre vágyva from mindezeket, csak azt szeretném, ha az újság a teljes igazságot közölné olvasóival. Borziné Bódi Irén, Tornaija Megtalált
