Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-26 / 17. szám
CSBLÉNVI LÁSZl0 Aceti részlet Szerkeszti Kövesdi Károly F ullasztó júniusi vasárnap volt. Két kisgyermekemre vigyáz1 tam, s közben a pályaudvarral szembeni, nyüzsgő áruház tetőteraszáról figyeltem az eső után valósággal megduzzadt utcát. Valaki elment a közelünkből, s így a ventillátor és a lépcső között egy embemyi üres hely maradt. Odafu- rakodtam, Egyenként emelgettem föl a gyerekeket, de ők hamar megunták a nézelődést, erre magam kezdtem bámészkodni. Azt hiszem, nem volt semmi érdekes odakinn. S valóban: a korlátra könyökölök közt több volt a felnőtt, mint a gyerek. Általában a gyerekek gyorsan megelégelik az ilyesmitn s kérlelni kezdik az embert, menjünk már haza. A felnőtt meg, mintha munkáját zavarnák, a gyereket szidja, s továbbra is elmerülten kapaszkodik a korlátba. Én is csak szórakozottan álldogáltam. Legalábbis biztos vagyok benne, hogy semmi olyasmire nem gondoltam, amire később fontos lett volna visszaemlékeznem. Persze lehet, hogy kissé bűnbánatos élvezettel bámészkodtam, vagy talán a nyirkos, párás levegő miatt történhetett — egyszerre csak furcsa idegesség szállt meg, és hirtelen érthetetlen dühöt éreztem a gyerekeimmel szemben. Érdemes-e mindezt így részletezni - nem tudom. Idősebb fiam, mintha haragudott volna rám valamiért, ezt kiabálta: „Apuka!“ S mintha akaratlanul menekültem volna a hang elől, felsőtestemmel előrebuktam a korláton. A mozdulat ösztönös volt, nem éreztem, hogy veszélyes lehet. Testem könnyedén úszott a levegőben aztán zuhanni kezdtem, miközben utánam röppent ugyanaz a sikoly: „Apui«!“ Hogy esés közben mi történt, vagy előtte, nem tudom pontosan, de mire föleszméltem, már bot voltam. Sem nem vékony, sem nem vastag, inkább arányos, mintegy méternyi hosszú, egyenes fadarab. „Apuka!“ — hangzott fel másodszor a sikoly. Lenn a járdán a tömeg szétszaladt, s így rés keletkezett. Abba az irányba zuhantam, közben többször megperdültem a tengelyem körül, s ott estem le a földre. Száraz, éles reccsenéssel pattantam vissza, egy út menti fának ütköztem, majd belefúródtam a járda és az úttest közötti árokba. A járókelők néztek fölfelé. Az áruház tetőkorlátján gyermekeim holtsápadt arca. A bejáratnál őrködő portás fenyegetőzött, hogy megbünteti ezeket a rosszalkodó kölyköket a lépcsőn. Az emberek ingerülten hadonásztak. így aztán anélkül, hogy bárki is figyelt volna rám, egy darabig ott meredeztem ki az árokmélyből. Egy diák vett észre. Harmadmagával ácsorgott az utcán: egy tanárforma férfival, s egy másikkal, aki ugyanolyan diákegyenruhát viselt, mint ő. A két diák termete, arckifejezése, a mód, ahogy a sapkájukat hordták - mindez annyira egyforma volt, mintha ikrek lettek volna. A tanár fehér bajuszos, magas termetű, rendkívül nyugodt úr volt, orrán vastag pápaszem. Az első diák, miközben kihúzott a földből, sajnálkozó hangon így szólt: — Ha egy ilyenfajta bot rossz helyre esik, elegendő ahhoz, hogy miatta meghaljon egy ember.- Add csak ide - szólt mosolyogva a tanár. Átvett engem tanítványa kezéből, majd kétszer, háromszor megsuhogtatott. - Ez a bot köny- nyebb, mint gondoltam. Azért nem kell a dolgot elsietni. Talán mégis olyan anyag, ami érdemes rá, hogy tanulmányozzuk. Első gyakorlásnak bizonyára nagyon megfelelő. Tehát: mi mindent kell tudnunk erről a botról? Gondolkozzunk együtt. A tanár rám támaszkodva sétálni kezdett, a két diák követte. Kikerülték a tömeget, s a pályaudvar elé mentek a térre. Üres padot kerestek, de minden pad foglalt volt, így hát leültek a fűbe egymás mellé. A tanar két kézzel magasra emelt, és vizsgál- gatni kezdett a fénysugárban. Ekkor különös dolgot vettem észre. Ugyanakkor éreztek rá a diákok is, és majdnem egyszerre szólaltak meg, mintha szintén látták volna:- Tanár úr, a bajusza... Ugyanis álbajusza lehetett, a bal szára levált, és meg-meglibbent a szélben. A tanár nyugodtan bólintott, benyálazott ujjhegyével visszanyomta bajuszát, s mintha mi sem történt volna, a mellette ülő diákokra nézett: — Nos, mi mindent tudhatunk meg erről a botról? Elemezzétek, vonjáABE KÓBÓ hozzá, véleményéhez ragaszkodva, a jobb oldalon ülő diák —, hogy miként tudott botként létezni? Múzeumok vitrinjeiben már sokféle embert láttam, de botot még egyszer se. Az ilyen egyszerű, becsületes őszinteség mégiscsak ritka dolog...- Nem! Azt nem lehet mondani, hogy ritka, mert a mi kiállítótermeinkben nincsen - felelte a tanár.- Ellenkezőleg, talán nagyon is mindennapi jelenség. Az is megesik, hogy nem ismerik föl annak a szükségességét, hogy foglalkozzanak vele, hogy kutassák, éppen mert olyan megszokott dolog. A diákok önkéntelenül fölemelték a fejüket, mintha összebeszéltek volna. Körülnéztek, az utcai forgatagot szemlélték. A tanár mosolyogva így szólt:- Ez nem azt jelenti, hogy ezek a járókelők itt mindannyian bottá lesznek. Nem mennyiségi, inkább minőségi értelemben mondom azt, hogy a bot mindennapi jelenség. Ez éppoly kevéssé vitatható, ahogy a matematikusok sem vitatkoznak már a háromszög természetéről.- Aztán hozzátette: - Egyébként milyen büntetést szándékoztok kimondani?- Szükséges-e, hogy még az ilyen botot is megbüntessük? - kérdezte zavartan a jobb oldalon ülő diák. tok le a tanulságot, aztán próbáljátok meg eldönteni, mi legyen a büntetése! Elősször a jobb oldalán ülő diák vett át, és minden oldalról megszemlélt.- Első látásra kitűnik — mondta, és végigcsúsztatott két markában, akár egy hengerben -, hogy a bot két vége különböző. A felső vége a kéz izzadságától összepiszkolódott, az alsó viszont eléggé elkopott. Azt hiszem, ez annyit jelent, hogy nemcsak az utcán hányódott ez a bot, de valamilyen célra használták. Úgy látszik azonban, elég durván bántak vele. Egész felülete tele van sérüléssel. S az, hogy hosszú ideig nem dobták el, hanem tovább használták, valószínűleg azért történt, mert a botnak, amíg élt, becsületes, őszinte, tiszta szíve lehetett. Nem gondolja?- Helyes, amit mondasz, csak talán kissé érzelgős - mondta mosolyogva a tanár. Most a bal oldalon ülő diák vette át a szót, bizonyára ő akart válaszolni. Tárgyilagos, csaknem szigorú hangon beszélt:- Szerintem ez a bot tehetségtelen volt. Látszik rajta, hogy mennyire egyszerű. A közönséges bot alantas holmi ahhoz, hogy az ember szerszáma legyen. Hiszen még a majom is tud bánni vele.- Ellenkezőleg - vágott vissza , a jobb oldalon ülő diák. - Éppígy elmondhatjuk, hogy a bot mindenféle szerszám őse. Használata széles körű: máig nem változtattak rajta. Vezetheti a vakot, segítségével megszelídíthetjük a kutyát, nehéz tár- . gyakat mozdíthatunk el, ha einelő- rúdnak használjuk, és megüthetjük vele az ellenséget.- A bot vezeti a vakot?! Ezzel • a nézettel nem tudok egyetérteni. Azt hiszem, nem a bot vezeti a vakot, hanem a vak használja a botot, így vezeti saját magát.- És ha a bot részéről ez nem becsületesség és őszinteség?!- Lehet, hogy így van. De ezzel a bottal a tanár úr is meg tud ütni engem, és én is megüthetem vele a tanár urat. A tanárból kitört a nevetés.- Nagyon élvezem, hogy ti, akik annyira egyformák vagytok, vitatkoztok itt egymással. Nyilvánvaló, hogy ugyanarról a dologról beszéltek - egészen más szavakkal. Beszélgetésetek összefoglalásául röviden ennyit: ez a férfi bot volt. Ez a szükséges és elegendő válasz vele kapcsolatban, vagy ez a bot bot volt.- De nem kellene azt a jellegzetes tulajdonságát megismernünk - fűzte- És te hogy gondolod? - fordult a tanár a bal oldalán ülő diákhoz.- Természetesen meg kell büntetni. A mi létezésünk alapja az, hogy megbüntessük a halottakat. Amíg vagyunk, nem lehetünk meg ítélkezés nélkül.- Nos, mi legyen a méltó büntetés? Mindkét diák mélyen a gondolataiba merült. A tanár elkezdett a porban firkálni vele. Elvont, értelmetlen alakja lett a figurának, aztán keze, lába, s végül valami szörnyeteg lett belőle. Aztán a tanár szétseperte a rajzot. Fölegyenesedett, s mintha a messzi távolban fürkészne valamit, azt mormogta:- Eleget gondolkoztatok. A válasz nagyon is könnyű, azért olyan nehéz rájönni. Azt hiszem, emlékeztek még arra, amit az órán magyaráztam: azáltal bűnhődnek meg az emberek, ha nem büntetik meg őket.- Emlékszem - mondta egyszerre a két diák.- Elegendő az, ha a földi ítélőszék az emberiség bizonyos hányada fölött ítélkezik. Nekünk addig kell bíráskodnunk mások fölött, amíg nem jelenik meg a halhatatlan ember a földön. Az emberek sokaságához képest viszont a mi számunk igen csekély. Ha valamennyi halott fölött ítéletet mondanánk, óhatatlanul elpusztulnánk a túlterheléstől. Ezért könnyíti meg a dolgot, hogy van sok ember, akinek az a büntetése, hogy nincs büntetése.- Ez a bot-ügy jellegzetes példa - folytatta mosolyogva a tanár, és engem a földre hajított. Eldőltem és elgurultam. A tanár megállított a cipője orrával. - A legméltóbb büntetés az lesz, ha itt hagyjuk. Valaki majd fölveszi, és a sorsa pontosan olyan lesz, mint amikor még élt, bármire fogják is használni. Az egyik diák hirtelen föleszmélt:- Vajon mit gondolt ez a bot, amíg a beszélgetésünket hallgatta? A tanár szeretettel nézett a diák arcába, de nem szólt egy szót sem, csak felállt, hogy a két tanítványt is indulásra biztassa. Valahányszor visszapillantottak rám, láttam a zaklatott arcú diákokat, aztán a tömeg hömpölygő árja elragadta őket. Valaki rám tiport. Az esővíztől felpuhult földben csuromvíz lettem, és derékig elsüllyedtem benne.- Apuka! Apuka! Apuka! - hallatszott a kiáltás. Talán az én gyerekeim voltak, talán a másokéi. A forgatagban ezernyi gyerek között nagyon sok van, aki az apját hívja, ez egészen természetes. > Vihar Judit fordítása Aleatoria avagy a megíratlan költemény tartomány - dunatáji téridőmítosz című kompozícióm voltaképpen kvintesszenciája kíván lenni mindannak, amit eddig írtam, s amit vállalok írásaimból mindmáig, vagyis, a rég beharangozott Elképzelt Szöveg. Gyűjteményes munkáról van (lesz) szó, noha nem a megszokott értelmében, hisz a különböző tematikájú s különböző korszakokból származó szövegek (nem szólva a vendégszövegekről) az aleatória szabályai szerint kerülnek egymás mellé, s persze újabb szövegek is kerülnek a régiekhez. . Az „Acetilén ágyak“ című kötet (az egész kompozíció első része) még az idén kellene, hogy megjelenjen. A jelen részlet az „Acetilén ágyak“ egy összefüggő része, mutatóba. Cselényi László 1/1 amikor először sötét a szél a dunamenti szél pusztító tüzek árvizek itt állok a férfikor harminc esztendő dzsungel-éden bamba hasonlatokért odadobtam az ifjúságom hegyek hordái rím-tetem az emberélet útjának felén vasárnap este zsongó pályaudvar az ember fölmászott a koponyák hegyére kinéztünk akkor két tömbház között és megláttuk az ararát hegyét most onnan szemléli e koponyahegy-földet munkások katonák lányok ifjak vének az emberélet útjának felén zúgott csattogott berúgott századok óta fúj a szél elszürkült csőrük éj habár múló habok dúló zajok körötte fesz ült végtelen s öcsak mereng lapuló ág(y)on már évezredek óta tart vigyázza f olt ri mája cs ont firenze karcsú kövein a márvány tolong a nép zsibong a pályaudvar ‘ beethoven-fő fe szül szobafalán kinézett a ház az ablakon s ott állt A HEGY örök hó-borította alatta nyíl: törékeny fábry-kép érkeznek s indulnak a szerelvények firenze karcsú kövein a márvány 1/2 megfontolt szög pofája szíj süvít az utcán fölszedi s nem mer repülni ha az ég kassák la jós érdes szava utolsó görcsben sóhaj-árban sólyomszárnyakkal csalogatja földrengés háborúk inog talaj füst és olaj kiégett ólak tüske-tengerén fék ha csikordul megdobban az I élek könyvek: a sumér eposzoktól kezdve süvege csillogott a hajnali fényben mert csupán hajnalban lehet a beatnikek vak üvöltéséig s hevesebben lüktet a vér ha kondul kiégett ólak tüske-tengerén sz áraszakadt rímek h ideg lányok szók nyáját pörgeti riogatja a végtelen testvérbátyám ősöm atyám elalszik ha kihúnyt a nap s ha zeng a nap nem is néz arra húzza a talp alávaló t megközelíthe ti k mi ne k magasfeszültsége a szivárvány s az óra adja tudtára a népnek fölöttük mint egy* kifeszített vásznon megmegpillantani teljes szüziségben e szüzet uralkodott e csupa-kő ÍME AZ EMBER tövishajú krisztus a vonat Csehországba honnan indul az emberélet útjának felén 1/3 tűvarrta csönd gaz-délután mert olyan a szél mint a lány csak a maga pölyhös berkében volt egy hitünk volt egy • álmunk az az archimédesi pont szemerkélgeti a jövendőt különc nem tudja mit akar szivacs-konok ribanc folyó a töviskes oldal ágy-különc beroun beroun távoli cseh város leveled megkaptam s bevallom őszintén csupaszikla örmény föld ege lm armenia tikkadt arménia nem hittem volna már hogy találkozunk még csontos ölú mégis oly idegen a töviskes oldal ágy-kölönc sok évet ült sok éve folt egyik percben még süt a nap fújja egyhangú énekét mi leszünk amely kiforgatja sarkaiból ezt az eddig volts ha az eget orv Viharfelhők másikban itt a zivatar köpet-éden Prométheusz husvét indult április kiönti hogy szinte fáj és láncol köt magához úgy határoztam hogy nem is válaszolok füst milán rejtélyes országa mítosz valóság és legenda párlata de hidd el nem tudtam megtenni hisz ma sem mégis-mégis holmi v ad f éktelen husvét ndult április kiönti 1/4 a táj s bája via dal pedig nyár lenne július lepihent behúzza nyakát tespedt konok meszesedett magyar életet mások lettünk az ág/y ö lelő tenyerébe mégis tombol va dúl a szél s a tűz hiába érdekelt hiszel benne avagy nem hiszel az élniakarás ugyan ki tudta nem értem hogy mi vonz haza hisz hazudnék erebuni vörösréz romjai fölött uralkodott és tündökölt de tán mondtam már neked hogy hasonlított milyen sors milyen átok taszított hiszel benne avagy nem hiszel tinta-nász üsd az olda-gáz s ha néha-néha elcsitúl ne is hallja a szél dalát újmagyarok magyar haszonra készülődtünk gyerekes hittel s a zsarnoknak nem áll elébe itt a fagy egy újabb veszély kamra volt abból rá dió pazarolta kincseit havonta feléd az embernek annyi az útja valakire és ha rád akarok vissza ez ígéret földje tűnt ezredévek urartu három évezrede múlt emlékezni az a másik jut eszembe s nem tudja meg soha a nagy titok pazarolta kincseit havonta 2/1 pusztító tüzek árvizek húsz év állok e nagy tavasz ilyen vagy-e kérdezgetem, kihez szóljak kivel osszam meg a kenyerem felétén is bizony sokszor magamtól közepén honnan jöttem süvít a sz él lebbentik k éj zene a ké van aki ti és gilga és elindul végigszác próbálok vagyunk hogyan let montázs • öntudata ; e romok nevét alak nyitvafele hogy zúg- vadoner s mi itt lap zsuzsánai főzik az ö midőn ík mosolyog tanubizon ha az élet hajad lo viharzik a I zene szat van akit c és apríti dugják nyt pusztító ti patak ha | a népda micsoda s: már elindi leveled mi immár te szépsége ezer kar ii a szakadó magyaré az a húsz zene a fői e kérésed a tudatr körülötte fi úgy érzi I s dalra re európán erre a fűre próba öm csütörtök álmodom és csáván vastenge ám a te e európa talán... n( fogasra k elmondhí között r a bonyolu >
