Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-26 / 17. szám
Az öngyilkosság anatómiá j a Amikor Mária hazajött a bevásárlásból, tizennégy éves Ági lányát a heverőn találta. Furcsállotta, hogy alszik, hiszen még tíz óra sem volt, az imént reggeliztek és megbeszélték, hogy aznap a szekrényekben tesznek majd rendet. Kiment a konyhába, kipakolt a táskákból, kávét főzött és magában zsörtölődött a lánnyal: ilyen fiatal és ilyen lusta, hogy még délelőtt is heverészik... Bement a szobába, akkor vette észre, hogy a heverő alatt ott a sok felbontott, üres orvosságos, altatós doboz. Hisztérikus rohamában kiabálni kezdett, Ágit a vállánál fogva rázta, pofozta, kirohant egy pohár vízért és az arcába loccsantotta. Semmi. A fiatal test mozdulatlan maradt, a szempillája se rebbent. A kétségbeesett anya a szomszédoktól akart telefonálni, de azok nem voltak otthon. A hétemeletes házban addig járt ajtótól ajtóig, míg az egyik kinyílt és ő telefonhoz jutott. Kisvártatva megérkezett a szirénázó mentőautó. Ágit a kórházban alig tudták magához téríteni. Sokáig volt eszméletlen, az orvos azt mondta, ha valamivel később érkeznek, nem tudtak volna segíteni rajta. Az csak természetes, hogy tettének okát tudakolták. A lány sokáig hallgatott, majd kinyögte: anyu az este nem engedte, hogy a televíziót nézzem. Valamennyien tudták, nem mond igazat, de ő tán százszor is ezt vallotta, s így ez került a hivatalos jelentésbe. Egy hét múlva, reszkető lábakkal, soványan, sápadtan, hallgatagon elhagyta a kórházat... Egy a száz, ezer közül Ági esete nem egyedi. Csak az ilyen ügyekkel foglalkozó szakemberek a megmondhatói, milyen sok gyermek kísérel meg öngyilkosságot. Legtöbbjük szüleit akarja ijesztgetni, fel sem fogja cselekedetének következményeit. Játéknak tartja élete kockáztatását. Mások egy-egy csínytevés után félelemből kísérlik meg az öngyilkosságot. Azok az igazán saj- nálatraméltó gyerekek, akik valóban meg akarnak halni, mert szerencsétlenek, úgy érzik, őket nem szereti senki, senkinek sincs rájuk szüksége. — Nem is hinné miket vallanak életükről a lelki sérült gyerekek - mondta beszélgetésünkkor dr. Kraus Tánya, a Pozsony-vidék járási kórház pszichiátriai osztályának főorvosa. - Érdekes, hogy többnyire jól szituált család gyermekei, akiknek a szülők mindent megadnak. Csupán a legfontosabbat nem: a figyelmességet és a szeretetet. Úgy kezelik őket, mint egy bármikor fogasra akasztható kabátot. Gyakran kérdeztem a szülőket: kikkel barátkozik gyermekük, mivel tölti szabadidejét, hogy illeszkedik be iskolai kollektívájába, milyen a viszonya tanáraihoz. Egyszerűen nem tudtak a kérdésekre válaszolni, viszont váltig papolták, hogy a gyereknek otthon mindene megvan. Nemcsak a gyerekek gyermetegek- Gyakori a szerelmi zsarolás — tudtam meg a fóorvosnőtól. - A fiatalok, de a középkorúak is öngyilkossággal fenyegetődznek, amikor úgy érzik, hogy társuk el akarja hagyni őket. Ezt néha meg is kísérlik, illetve színlelik. Úgy rendezik a dolgokat, hogy a kritikus pillanatban valaki rájuk találjon, megmentse őket. Volt egy páciensem, aki tizenegyszer akart öngyilkos lenni, így tartotta sakkban a férjét. Aztán mégis meghalt, mert a férje öt óra helyett- ahogy általában szokott -, csak este kilenckor jött haza.- Az ilyen öngyilkossági kísérleteket célzott öngyilkosságoknak nevezzük. Az öngyilkossággal próbálkozó ugyanis bizonyos célt követ. Többnyire lelkileg ingatag személyekről van szó, akiknek alaptermészetében van a hisztériába való hajlam, ők jeleneteket rendeznek, tör- nek-zúznak, végső „kirobbanásukban“ életüket is kockára teszik. A tragédia akkor is bekövetkezhet, amikor azt az öngyilkosjelölt nem is gondolja komolyan. Az öngyilkossággal fenyegetödzőket, próbálkozókat csak úgy lehet védeni, ha a család minden tagja odafigyel lelki ingatagságukra és összefogva segítik családtagjukat kijutni a válságból. Sajnos, nem vagyunk egyformák. Van, akit nem törnek meg az élet tragikus eseményei sem, viszont vannak, akik attól is kétségbe esnek, ha megbukik a gyerekük, vagy hűtlen a társuk. Megfigyeléseim szerint többnyire az elmélkedő emberekből, az értelmiségiekből kerülnek ki az öngyilkosok. A kétkezi munkások sokkal racionálisabbak, például élettársuk hűtlensége miatt perpatvart csapnak, de eszükbe se jut, hogy önmagukban tegyenek kárt. Közbevetőleg Amint az orvosnőt hallgatom, hirtelen eszembe jut egy riportutam. Mintegy húsz évvel ezelőtt Ostraván arra kértem a rendőrkapitányság főnökét, tölthessek a szolgálatosokkal egy éjszakát, mivel akkoriban ott volt a legtöbb bűnözés - érdekesnek tartottam a témát. Amint a kapitányságon ültünk, megszólalt a telefon, valaki jelentette: a szomszéd lakásból gáz szivárog ki. A helyszínre siettünk. Valóban, a lépcsőházat elöntötte a gázszag. A szakemberek kikapcsolták a villanyt, létrán másztak föl (én is velük) az első emeleti lakásba. Betörték az ablaküveget - borzalmas látvány tárult elénk. Egy feldúlt lakás: kiürített szekrények, szanaszét heverő ruhanemű, késsel felvagdosott tollaspámák, összevagdalt képek, összetört tányérok ... Es három halott gyermek az ágyban... Végül a kádban vérben úszó vagy harmincéves férfi, aki nem bízva a gázmérgezésben az ereit is felvágta. Ő a gyilkosságot és az öngyilkosságot valóban komolyan gondolta és véghez is vitte. Egy prózai, de a számára minden bizonynyal fontos dolog miatt. A szomszédok azt vallották, hogy a felesége gyakran eljárt a sarki kocsmába és csak hajnalonként jött haza. Hallották a hangos szóváltást és nemegyszer verekedésre is sor került. Azon az éjszakán, néhány órával a megtörténtek után az asszonyt a megadott helyen találtuk. Miután tudomást vett az eseményről, rendelt még egy rumot, felhajtotta és flegmán azt mondta a rendőröknek: Uraim, rendelkezzenek velem... Az alkohol és a kábítószer — Az alkoholisták és a kábítószerfogyasztók bizonyos idő múltán olyan állapotba kerülnek, hogy nem látnak más kiutat, mint az öngyilkosságot - meséli tapasztalatait Kraus főorvosnő. - Nem kezeltetik magukat, inkább a halált választják. Az ő esetükben nem másokat ijesztgető kísérletekről Van szó, hanem megfontolt, kitervelt cselekedetről, amikor valóban bekövetkezik a vég. Tettükért mégsem őket teszem felelőssé, hanem hozzátartozóikat, barátaikat, a közelállókat, mert az alkoholisták és kábítószer-fogyasztók gyenge jellemű emberek, mások segítségére szorulnak. Többnyire nincs életcéljuk és éppen életük értelmét kellene valakik segítségével visszanyerniük. Persze közülük is sokan akaratukon kívül lesznek öngyilkosok. Egyszerűen túladagolják az italt, a mérgező vegyi anyagokat. Szerintem a „talajt vesztett“ emberekkel szemben másként kellene viselkednünk, tnint ahogy azt tesszük. A legegyszerűbb valakit elítélni, megvetni, elfordulni tőle. Sokkal nehezebb segítséget nyújtani neki. A kulturált világ ezeket az embereket betegeknek tekinti, mi meg úgy kezeljük őket mint „söpredéket“, .mint „aljanépét“, és nem gondolunk arra, hogy léteznek gének, körülmények, ingatag idegrendszerek és lelkiállapotok. Az alkoholistát minden józan ember elkerüli, a drogosokról nem is beszélve, pedig nekik van legnagyobb szükségük az emberek, a társadalom támogatására. Fél lábbal a sírban- Ami engem a leginkább foglalkoztat, az az öregek, a nyugdíjasok öngyilkossága - taglalta beszélgető partnerem. - Szomorú, hogy valaki élete alkonyán elhatározza: nem akarok tovább élni. Felnevelte gyermekeit, unokáit, esetleg dédunokái vannak és többé mégsem látja élete értelmét. Magányos, magára hagyatott. Elkeseredésében kiterveli öngyilkosságát és véghez is viszi. Ez nem amolyan ijesztgetés, hanem valódi elhatározás. Sajnos, az ilyen öngyilkosságok száma egyre növekszik. Rengeteg a magányos öregember és senki sem figyel rájuk. S most anyagi biztonságuk is megingott. Félnek a holnaptól és a halálba menekülnek. A múlt héten egy nyolcvanéves öregúr lett öngyilkos. Felakasztotta magát. Érdekelt az eset, utánajártam. Tíz éve megözvegyült, azóta elhanyagoltan élt, koplalt, annak ellenére, hogy hat gyermeke, tizenhárom unokája volt. A szomszédok elmondták, hogy soha senki nem nyitott rá ajtót. Egy- egy gyermeke csak minden „szökőévben“ kereste fel az öreget. Az meg csak otthon ült és a régmúltat idéző fényképeket nézegette. Nem csodálkozom, hogy már nem volt kedve kivárni a természetes véget. A kritikus pillanatok Sokunk életében állnak elő olyan helyzetek, amikor azt gondoljuk, nincs megoldás, tovább így nem lehet élni. Olyan helyzetbe kerülünk, amikor képtelenek vagyunk megtalálni a kiutat. Ekkor jut eszünkbe: mégis van kiút - megfutamodunk. Egyszerűen távozunk az életből. Milyen egyszerű! Megmérgezzük magunkat, kötelet húzunk a nyakunkra, a folyóba ugrunk... Az öngyilkosságnak számtalan módja van. Sőt, még el is képzeljük (ahogy azt a megmentett öngyilkosjelöltek sok esetben elmondták), mennyire sajnálnak majd bennünket hozzátartozóink, végre észrevesznek bennünket, milyen szép temetést rendeznek nekünk. Valakiknek egyszeriben fontosak leszünk.- Minden öngyükossági kísérletet elkövetőt számon tartunk - mondta Kraus doktornő. - Ók potencionális öngyilkosok, ami azt jelenti, hogy kísérletüket megismételhetik és nincs kizárva; hogy véghez is viszik. Felvesszük családjukkal a kapcsolatot, lelkűkre beszélünk, hogy tartsák szemmel őket, ne hagyják, hogy depresszióba essenek. Az öngyilkosságot megkísérlőkkel, ha hajlandók, gyakran beszélgetünk, próbáljuk visszaadni életkedvüket, életük értelmét. Sajnos, többségük magába zárkózik, nem jön el társalogni, aki valóban eltökélte, hogy öngyilkos lesz, az előbb-utóbb meg is teszi.- Az öngyilkosság problémáját társadalmunk még mindig nem kezeli eléggé komolyan. Nem úgy fogja föl mint jelenséget, hanem csupán mint „néhány hibbant“ ember esetét. Európában Svédország és Magyarország vezet az öngyilkosok ranglistáján. Csehszlovákia e sorrend közepén helyezkedik el. A lakosság számához mérten a legkevesebb öngyilkosságot Görögországban követik el. Ám a statisztikai adatok ilyen esetekben mit sem jelentenek. Aki meghal, annak már mindegy. Az élőkre, a szenvedőkre, a betegekre, a talajtvesztettekre, az elkeseredettekre, a szeretethiányban szenvedőkre kell odafigyelnünk. Ozorai Katalin oppant fontos problémája az embernek, hogy mit hagy hátra örököseinek, utódainak. Sajnos, elanyagiaso- dott világunk csak aranyban-ezüstben-dollárban, bankbetétben, családi házban, autóban tudja lemérni egy-egy örökség értékét. Nem szégyenlem, hogy ilyesfajta örökséget nem kaptam. Büszkén, sőt örömmel jelenthetem ki azt, amit Péter apostol mondott a jeruzsálemi templom kapujában a béna koldusnak: „Aranyom, ezüstöm nincs.“ Egynéhány rozoga szekrényen és bútordarabon kívül az égvilágon semmit sem örököltem szüleimtől. A közjegyzőnek semmi dolga nem akadt szüleim halálakor. Mégis azt merem állítani, hogy amit szüleimtől örökségbe kaptam, nem adnám oda a világ mágnásainak minden vagyonáért sem. De még mielőtt leírnám az örökségemet, megjegyzem, hogy e sorokat Kohl nyugatnémet kancellár kijelentése nyomán vetem papírra. Erfurtban kijelentette, hogy a keletnémet gazdasági problémák megoldása érdekében először az emberi tudatban levő falakat kell lebontani. Nagy igazság ez. Hiszen az elmúlt évtizedekben a gondolatokat, szavakat és tetteket hozzá kellett idomítani a központból sugallt gondolatokhoz, szavakhoz, tettekhez. Azoktól eltérni nem volt szabad, ami azt eredményezte, hogy az emberi tudatban létrejöttek a falak, a korlátok, a ketrecek, vagyis önálló gondolatokról szó sem lehetett. Aki mégis megkísérelte az önálló gondolkodást, az elhajlás, az eretnekség, a lázadás gyanújába esett. Mindezek előrebocsátása után elmondhatom, hogy mit is örököltem szüleimtől. Mi az a kincs, amit semmiért oda nem adnék. Édesapám megtanított önállóan gondolkodni. Iskolái nem voltak, mégis intelligens, vagyis gondolkodó ember volt. Elsős gimnazista korában egyik tanárától kapott egy pofont, mert otthon felejtette a füzetét. Emiatt hazaszökött és inkább elment inasnak, de nem volt hajlandó tovább tanulni. Nyitott szemmel figyelte a világot és volt bátorsága másként gondolkodni, mint a tömegember, aki valójában nem is gondolkodik, hanem másokat utánoz. Mit örököltem? A háború utáni években mi, papok is, nehéz anyagi helyzetben voltunk, így a kényszer rávitt, hogy méhészked- jek, kertészkedjek. Egyszer, amikor mindenki fokhagymát ültetett, mert az előző évben jó ára volt, azt mondta, hogy mi most nem ültetünk, mert annyi lesz, hogy nem fog kelleni senkinek. Mi majd jövőre ültetünk, amikor mások nem ültetnek. így is volt. Sokáig ellene volt papi hivatásomnak. Mikor mégis megbékélt a gondolattal, hogy ezt a pályát választottam, egy ígéretet kellett tennem, hogy nem fogok gazdálkodni és politizálni. Nem volt nehéz megígérnem, hiszen nem a pénz és a hírnév motiválta elhatározásomat, hanem az elhivatottság. Mégis hozzásegített az ő útmutatása ahhoz, hogy könnyebben le tudtam győzni az anyagiasság és a hatalomvágy kísértéseit. Akik túlságosan belemerülnek az anyagi gondokba, akiket csak az anyagi javak érdekelnek, visszamaradnak szellemi és lelki vonalon, elveszítik belső szabadságukat. Márpedig ez az egyik legnagyobb emberi érték. Ennél már csak a szeretet tudománya nagyobb, amit jó anyámtól örököltem. Igaz, a világ, a tömegember ezt a kincset nem tudja értékelni. Hiszen megenni nem lehet, mint a kolbászt vagy kaviárt, sem beleülni nem lehet, mint egy Ford-kocsiba, sem luxusvillát építeni általa, de egyvalamit lehet: értelmesen, tartalmasán, boldogan leélni egy emberi életet. És szeretném látni azt az embert, aki ennél értékesebb életfeladatokat és életcélt képes adni az embereknek. Amikor e sorokat papírra vetem, felvetődik bennem a gondolat: ki fogja neked elhinni mindezt, amit most leírtál, ha egyáltalán kinyomtatják ezeket a sorokat? Hát erre csak azt válaszolom, amit egy újságíró válaszolt vagy 25 éve, amikor valaki azt mondta neki, hogy ki hiszi el nektek a sok hazugságot: „Hacsak egy ember elhiszi, már akkor is érdemes volt leírni.“ Igaz, hogy az embereknek jobban hangzik a mese, mint az igazság, mégis: hacsak egy ember akad, aki mindezt elhiszi, akkor is érdemes volt fáradoznom e sorok leírásával. Az az egy pedig már meg is van: én magam, aki mindezt nemcsak elhiszi, hanem tudja is, tapasztalja is. Hála és köszönet jó szüleimnek, hogy nem anyagi javakat hagytak rám, hanem szellemi és lelki kincseket. Ha a mai szülők is így fognak gondolkodni, akkor több lesz a boldog ember ebben a gondolat- és szeretetszegény világban. Paxy László Július Polák rajza
