Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-05 / 14. szám
... egyedül kellett keresni az utakat (Hizsnyai Zoltán felvétele) • Kezdjük tehát Magyarországgal!- Nyugodt szívvel mondhatom, hogy Magyarországon jobban ismerik a nevem, mint idehaza, holott volt jópár kiállításom itthon is. 1983-ban Gödöllőn volt az első bemutatkozásom. Budapesten három ízben volt kiállításom, s talán nincs is olyan megyéje az országnak, ahol még nem állítottam ki. • Tudni kell viszont azt is, hogy az ön anyaga annak idején nem hivatalos úton jutott el a magyarországi kiállítótermekbe.- Én nem vártam arra, hogy Miroslav Vá- lek, vagy mások majd felajánlják, állítsak már ki a határokon túl is. Az akkori viszonyok között valóban nem volt más lehetőség arra, hogy egy kiállítás eljusson külföldre, csak a hivatalos út. Ez a lehetőség viszont csak elméletben létezett. Ha így nézünk a dolgokra, akkor tényleg nem a művészek a hibásak azért, hogy alkotásaik nem jutottak el a határokon túlra, hanem az az intézmény, amelynek közvetítenie kellett volna a kultúrát az országok között. Ám úgy látszik, bennem tényleg megvan a közlési vágy, hogy megmutassam, amit érzek és amit a fotóművészet eszközeivel meg tudok fogalmazni. Meg az is hajtott, hogy hírt adjak arról, hogyan élünk itt magyarok, hogyan dolgozunk, s a művészetben is ki tudjuk fejezni magunkat. • Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt állítom, hogy minden hazai magyar művész erre törekedett, és törekszik ma is. Mégse jutottak ki sem hivatalos, sem egyéb módon.- Ugye, nem kell különösebben bizonygatnom, mennyire merész dolog volt akkor engedély nélkül kivinni, kicsempészni a képeimet az országból, s külföldön bemutatni. De én vállaltam. Vállaltam annak a veszélyét is, hogy ezért meghurcolhatlak, kizárhatnak a képzőművészeti szövetségből. S az esetleges következményeket vállalta Kincses Károly fotótörténész is, a Gödöllői Művelődési Központi igazgatója, meg Koncsol László is. aki a kiállítást megnyitotta. • Őszintén szólva dilemmában vagyok, mert nem akartam, nem akarok egyetérteni a levélből idézett mondat első felével, vagyis azzal, hogy a magyarországi jelenlét hiánya miatt a művészek a hibásak. Ám abból, amit elmondott, azt is érteni lehet, sőt, meg kell érteni, hogy a nem hivatalos kikerülés relatíve adott volt mindenkinek.- Ne mutogassunk másokra, mert azt hiszem, elsősorban önmagunkban kell keresni a hibát! Ugyanis a dolgok jelenlegi állásán is látszik, hogy hova vezet az, ha a művész arra vár, hogy mások megfogják a kezét, és segítsék az útját. Nem volt más lehetőség, egyedül kellett keresni az utakat. Úgy vittem át vonattal az 50 x 60-as méretű, mintegy 110 képet „feketén“, hogy táskába raktam, s azt feltettem a csomagtartóra. Rettegtem a vámvizsgálat miatt, mert én nem szocialista realizmust vittem kiállítani, hanem szociofotót, kemény fekete-fehér megfogalmazásban. • Ha kukacoskodni akarnék, azt mondhatnám, hogy igen, csakhogy a szobrász például nem pakolhatta bőröndbe a szobrait, és nem ülhetett fel velük a vonatra.- Bőröndben nem lehet kivinni a szobrokat, de talán lehetett volna ennek más módját is találni. Egy példát említek. A Műcsarnok adott lehetőséget olyan cseh avantgárd művészeknek, akik idehaza nem állíthattak ki, hogy Budapesten alkothassanak különböző műfajokban. Az ott készült munkákból aztán tárlatot rendeztek. Prága közelebb volt Budapesthez, mint Szlovákia? • Térjünk vissza gödöllői kiállítására! Milyen volt a visszhangja itt, nálunk? « kővetően, ho«, tavaty ffSÄS Jánossal készített beszeljj(f^jl’ na János barátom azt állítja, hogy többek között azt is megformázta- „ ákiai magyar képzőmuvemagyarországi jelenlétünk üvészek tehetünk. En az ellenkezőjét szék jelenlétének) hiányáról ne' ’ . js tudom állításomat.“ A levélhez mondom, és saját ékeket is mellékelt: ezek ottani kiállítamagyarorszag. te^kbólo»ó tt kk TóthpálGyulamagyarorsait, illetve művészetét^Itattak^gyg^ ^ érdekelnek, a nyilvánosság TtóvSTiért“érten, fel a művész, a következő beszélgetésre. akkori igazgató, hogy a Madáchnak nincs engedélye arra, hogy ilyen könyvet megjelentessen. Erről a könyvemről sem írt az Uj Szó, pedig ez volt az első színes fotóalbum a Csallóközről. Én a gáncsolások ellenére megtettem mindent a magam szerény eszközeivel, lehetőségeivel abban a korban is, amikor nem volt meg, talán még ma sincs meg az a kedvező közhangulat, amelyben kultúránk igazán ki tudott volna bontakozni minden vonalon. Beszélgetés Tóthpál Gyulával Kultúránkat ugyanis nemcsak a folklórban, a néptáncban, a színjátszásban kell látni, hanem igenis tudomásul kell venni, hogy itt létezik képzőművészet is. És nem is akármi- Szinte semmilyen. Egyedül az Irodalmi Szemle közölte a tényt hírként. Gondolom, a szerkesztőségek rázós dolognak tartották, ezért nem foglalkoztak vele. De talán így volt jó, hiszen ha idehaza nagyobb publicitást kap az esemény, feltűnik a hivatalos szerveknek, és esetleg fülöncsípnek, hogy jó, jó, ön kiállít Gödöllőn, de hol az engedély. Mi ez az ön részéről, partizánkodás, hogy még csak meg se nézhetjük, milyen anyagot visz külföldre? Annál többen méltatták az anyagot Magyarországon. A rádióban Sári László beszélt róla, a Pest Megyei Hírlapban Gáti Zoltán készített velem interjút, a bemutatott kollekciót méltatták az Ország-Világban, és az Új Tükör mutatott be dupla oldalon nyolc alkotásomat az Elementáris szimmetriából. Sőt, egy japán kulturális folyóirat is közölte a fotóimat. Szerencsére itthon nem volt belőle bajom, mert nem is tudom, hogyan éltem volna meg egy újabb atrocitást, hiszen már annyi megpróbáltatáson mentem keresztül. • A legsúlyosabb gondolom az volt, hogy ott kellett hagynia az állását, az Új Szó szerkesztőségét.- Igen, ezzel 1975-ben megindult a lavina. Ugyanis bárhol próbáltam volna elhelyezkedni, mondjuk, ha feladom a hivatásom, és iparosként fényképezek, akkor is megfúrtak volna, hogy Tóthpál ellenség. Törökbe léptem, de azért szerencsém is volt, mert akkor már a képzőművészeti szövetség tagja voltam, s Így dolgozhattam szabadfoglalkozású művészként. • S valóban ellenség volt?- Igen, ellenség voltam a szemükben, mert a magam módján mint fotós a Kultúrny zivot munkatársaival együtt 68-ban én is kifejeztem tiltakozásomat a szovjet megszállás ellen. P. L. csoportjához tartoztam. Énaszovjet megszállás elleni tiltakozó írásokat segítettem kijuttatni az országból. Az eredeti szövegek angol és olasz változatát négy példányban lefotóztam, hogy négy csatornán külföldre csempészhessék. P. L. később lebukott, vizsgálati fogságba került. A tárgyalásra tanúként engem is beidéztek. Elmondtam, hogy P. L.-t becsületes kommunistának ismerem, ő ugyanis részt vett az antifasiszta ellenállásban. Nem tagadtam, hogy megkért erre a munkára, s hogy engem ezért nem fizettek, szívességből fotóztam az anyagot. De akkor már, 1968. október 1-jétől Új Szó-s voltam, a lap első hivatásos fotóriportere; Lörincz Gyula, Zsilka László, Szűcs Béla és Gály Iván vettek fel. Ók indították annak idején a Vasárnapi Új Szót. Ezenkívül volt egy másik dolog is: én nem rejtettem véka alá nemzeti elkötelezettségemet. Küzdöttem a magyar iskolákért. Volt egy javaslatom, hogy a nemzetiségi iskolák elleni kampány ellen az Új Szó indítson „ellenkampányt“. • ön volt az Új Szó első hivatásos fotóriportere. Milyen volt abban az időben a lap viszonya a fotóshoz, a fotóhoz mint önálló művészeti ághoz?- 1971-ben a berlini Fotóművészeti Világ- kiállításon képeimmel ezüstérmet nyertem olyan erős mezőnyben, amelyben 1090 alkotással 126 ország 554 fotósa vett részt. Az Új Szó, az a lap, amelynek a munkatársa voltam, erről az eredményről egyetlen sort le nem írt. Magyarázzam? így viszonyult a lap a fotózáshoz, a művészfotóhoz, a csehszlovákiai magyar fotóművészethez, egy kisebbségi művész teljesítményéhez. Néhány hónappal később a Nővé slovo 1972. február 10-i számában irt a sikeremről, s a lapot az én fotóimmal illusztrálták. Csoóri Sándor mondta 1988-ban a tatai kiállításom megnyitóján, idézem az Új Forrás 1988. decemberi számából, ott nyomtatásban is megjelent, hogy: ,, Tóthpál Gyulát méltatói az első nemzetiségi fotóművészként emlegetik Csehszlovákiában. Rang és dicséret ez. ugyanakkor egy elszomorító bűntény leleplezése. Mert elsőnek és kiválónak lengj például a hegymászásban, a mellúszásban vagy a hegedülés művészetében lehet kivételes teljesítmény, de ha egy több százezres nemzetiség a fényképezés századában csak a mi időnkben tud színre lépni legelső fotóművészével, az bizony szegényes siker. Véka alatt fényeskedő gyertya.“ S ebben, hadd használjam Csoóri Sándor szavait, a „bűntényben“ az Új Szó is benne volt. Nagyon fájt például, hogy abban az időben, amikor szinte napirenden sulykolták belénk, hogy a minőségre kell törekednünk, a minőségen kell javítanunk, akkor nekem, aki pártonkívüli voltam, s igyekeztem mindig minőségi munkát letenni az asztalra, azt mondta a lap akkori kiadásvezetője: ,,Nekünk nem fotóművészre van szükségünk, nekünk fényképész kell." Nem tudott vagy nem akart különbséget tenni a fotóriporter és az iparos között. • Tizenöt év telt el azóta, hogy meg kellett válnia a laptól. Úgy tudom, azóta - egészen a legújabb időkig - nem is publikált, s önről sem írtak a lapban.- Utoljára Bárczi István írt méltatást a lapban a Prágában megrendezett és a Kulcsodon felújított kiállításomról 1971 tavaszán. 1988- ban azt mondták a szerkesztőségben, amikor megmutattam a tatai kiállításom meghívóját, amelyen az is olvasható volt, hogy a kiállítást Csoóri Sándor nyitja meg, hogy: ,,Mi nem szeretjük Csoórit. “ Ha nem szeretitek, hát ne szeressétek, gondoltam. Nem sokkal később Igor Gallo készített velem egy interjút, amely 1988. október 19-én jelent meg a Ludban. Ez a lap fehéren-feketén kinyomtatta Csoóri nevét. Az Új Szó nem merte, ők merték. Fotóalbumom jelent meg a Csallóközről. A túróc- szentmártoni Osveta adta ki, 1985-ben, mert a Madách nem vállalta. Azzal utasított el az lyen színvonalon. Ez kiderült azon a csoportos tárlatunkon, amelyet a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága rendezett‘Komáromban a Duna Menti Múzeumban. • Ma, ha olvassa, milyennek tartja az Új Szót?- Drukkolok a hazai magyar sajtónak, mert tudom, hogy nagyon nehéz helyzetben van, amit még a lapterjesztés is nehezít. Ezen ma leginkább az olvasók tudnak segíteni, ha megrendelik, előfizetik kedvenc lapjukat. Én mint független, liberális magyar demokrata és „kezdeményező“ úgy látom, hogy az Új Szó libaralizálódott, most már valóban a nemzetiség érdekeit védi, a nemzetiségi politika, kultúra, iskolaügy szószólója jó technikai színvonalon. • Kilépett, kiléptünk a törökből. Most majd jobb lesz, könnyebb lesz?- Azt hiszem, hogy egyelőre nem lesz könnyebb. Az anyagiak szempontjából lesz szinte kilátástalan a helyzet. De tovább kell dolgoznunk. Az idén huszonöt éve annak, hogy Pozsonyban megrendezték első önálló kiállításomat. Az évfordulóra kiállítással készülök. Ezenkívül művészi alkotómunkánk mellett Kalita Gábor barátommal egy lapot jelentetünk meg Érdekes Újság címmel, amelyet szabadúszókként szerkesztünk. Természetesen továbbra is fotózok, igyekszem megörökíteni a mindennapok küzdelmét, próbálok hírt adni magunkról, hogy vegyenek rólunk tudomást a világban, akár tetszik ez valakinek, akár nem. Valaminek maradnia kell utánunk. Tallósi Béla Tóthpál Gyula: A hűség gyökerei... I. (1968) ÚBUJBSÉfl
