Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-04-05 / 14. szám

• Egyetértesz azzal a megállapítással, hogy egyik legtermékenyebb írónk vagy?- Ez gyönyörű frázis. Mi az, hogy legter­mékenyebb? Én vagyok a leglustább, naponta két-három órát, ha dolgozom. • E „lustálkodás“ eredménye mintegy húsz kötet: versek, kispróza, mesejáték, iro­dalmi szociográfia, riportkötet. Ha jól tudom, regényen dolgozol. Miért csak most, ötven fölött engedtél a nagyepika csábításának?- Ez nem egészen pontos így, hogy most kezdtem volna regényt írni. Az a regény, amelyből nemrég közöltetek egy részletet a Vasárnapban, már a hetvenes években meg­volt, csak félretettem. Mindig valami mást csináltam, egyébként is, a regény engem so­sem sürgetett, mindig azt képzeltem magam­ról, hogy én ilyen konstrukciókat nem tudok befogni. Mindig volt bennem egyfajta bizony­talanság, hogy a regényben nem tudom azt csinálni, mint a novellában. A novella, az egyszerűen belátható terep. Azért részben igazad van, készül egy új regényem is, első fogalmazásban kész van úgy négy-öt éve, remélem, lesz bennem annyi erő és kitartás, hogy be tudom fejezni. • Talán tágítsuk ki a kört rögtön az elején: hogyan látod irodalmunk jelenét ebben a mozgalmas, meglódult időben? Optimista, vagy pesszimista vagy, jövőjét tekintve?- Az én történelmi tapasztalatom az, hogy minden társadalmi, politikai fordulat, forra­dalmi, kváziforradalmi változás egy időre na­gyon nagy hátrányára van az irodalomnak. Ez a mostani folyamat is egy meglevő alkotógár­dát - amely az elmúlt rendszerben létrehozott valamiféle elfogadható irodalmi értékrendet - bizonytalanít el, de maga az értékrend is bizonytalanná válik, s jókora időnek kell eltelnie, amíg újra regenerálódik egyrészt az egész társadalom szerkezete, míg működőké­pessé válik olyan értelemben is, hogy fogad­ni tudja az új irodalmat. Másrészt, amikor kiderül, hogy az az ideológia, amelyikben nyakig benne éltünk és amelyikre sokan az életüket tették, teljes mértékben érvénytelen, nos, akkor az íróembemek, aki húsz, harminc vagy negyven éve a pályán van, fel kell dolgoznia önmagában, hogy mi használható abból, amit alkotott, mi az, amire építhet, ami tovább építhető. A másik kérdés, hogy a tár­sadalom kész-e befogadni, amit az ember ad. Hogy ebben a jelenlegi állapotában megvan-e a befogadókészsége egy másféle gondolko­zásra. Szerintem, meglesz ennek a kornak is az irodalma, de csak úgy az ezredforduló táján, amikor lesz egy madártávlatú rálátásunk arra, mi is történik valójában. Mert óriási dolgok történnek. Néhány napja feloszlott a Varsói Szerződés, amely olyan korlátokat szabott ennek a térségnek, hogy mozdulni sem lehe­tett benne. Érvényét vesztette egy ideológia, amelyről, mást hittünk. A dokumentumok ismeretében, amelyekhez most már bárhol hozzájutunk, tudjuk, már akkor vereséget szenvedett, amikor 1922-ben megszülte azt a törvényt, hogy egy tizenkét éves gyereket is halálra lehet ítélni. Egy forradalom, amely ilyen törvényt elfogad, abban a pillanatban halott. Mégis hetven évnek kellett elmúlnia, hogy ezek a dolgok felszínre kerüljenek és bekerüljenek a köztudatba. Nálunk most vala­mi olyan folyamat játszódik le, amelynek nem tudjuk pontosan az irányát. Azt mondjuk, hogy nyugati polgári demokrácia. De milyen ez a nyugati polgári társadalom? Ki ismeri azt közülünk? Hisz erre nem vagyunk berendez­kedve a gondolkodásunkban! Visszatérve kér­désedre: az irodalomnak, egyáltalán a gondol­kodásnak ez a mostani helyzet azért is kedve­zőtlen, mert egyszerűen elveszett egyfajta bizonyosság. Valahogy úgy nézünk ki, mint az a bizonyos béka a köcsögben, tapossuk a tej­fölt, de nem tudjuk, összeáll-e vajjá és lesz-e mód kimászni belőle? Nyilvánvaló, ha a mi nemzedékünk nem is, de a következő képes lesz feldolgozni ezt az élményanyagot. Van viszont egy óriási tehertételünk: ne­künk még az előző hetven esztendőnk sincs feldolgozva! A fiataljaink nem isménk. Ugyanez érvényes irodalomtörténetünkre is. Most egy józan és korrekt csehszlovákiai magyar történelemkönyv megírása lenne az első dolog, amit el kellene végezni. De nem csak az általános történelmet kéne megírni, fel kellene dolgozni a gazdaságtörténelmet is, hisz a szlovákiai magyarság zömmel az agrár­zónában él, s ez sajátságos helyzet. Egyáltalán nincs felmérve, hogy az elmúlt hetven év nemzetiségi politikája milyen károkat, tudati roncsolásokat okozott az itt élő magyarság­nak. Nagyon hiányzik egy nemzetiségkutató vagy magyarságtudományi intézet, ahol ezt felkészült emberek objektiven, profi szinten felmérhetnék, megcsinálhatnák. Szóval, itt kéne kezdeni, újra, az isten tudja, hányadszor, az alapoknál. Az ásónál és a kapánál. Mert minden egyéb erre épül, ha egyáltalán építhe­tő lesz még ebben az országban a magyarság számára valami. • Szóval pesszimista vagy...- Dehogy vagyok pesszimista! Az ember, ha eljut egy felismerésig, nem lehet pesszimis­ta, mert tudja, hol keresse a megoldást. In­kább az nyomaszt, hogy nem lesz, aki megcsi­nálja, mert nekünk örökké az a gondunk, hogy ha valahová kell egy ember, akkor kiderül, hogy egyszerűen nincs. Nyilván má­sokban is dolgozik a felismerés, hogy ezt vagy azt el kellene végezni, csak meg kell találni a gyakorlati lehetőségeket. Ezt egy ember nem vállalhatja magára, íróként vagy közgaz­dászként, jogászként. Itt van például Gyönyör Józsefnek a két könyve. Két alapmunka. Ez a két kötet nem általános történelem, ez egy embernek az óriási hozzájárulása történelmi önismeretünkhöz, forrásanyag, melyet hasz­nosítani kell. Ezen túl azonban sok mindent fel kellene dolgozni, más vetületekben is, például egészen a trianoni diktátumtól, on­nan, hogy nagyapáink az egészet egy fatális tévedésnek tartották. Nekem módom volt elég sok idős emberrel beszélni, akik ezt személye­sen megélték, mind azt mondták, hogy ez egy tévedés, amit majd kiigazítanak. Hát ez volt a tragédiájuk, és a mi tragédiánk is. • Nem tudtak, s igazából mi sem tudtunk berendezkedni...- Az a nemzedék, amelyik már képes lett volna rá, az negyvenöt után le lett söpörve. Végsősoron nem azért állunk így, mondjuk, az iskolai végzettség tekintetében, ahogyan ál­lunk, mert... Az intelligenciánk nagy részét vagy a háborúban pusztították el, vagy kitele­pítették, szétszóródott. De már megint politi­zálunk ... • Térjünk hát vissza az irodalomhoz. Bár részben érintettük, mégis megkérdezlek, sze­rinted mit kezdhetünk az elmúlt negyven év irodalmával?- Azért mi még szerencsések vagyunk, mert amit mi elkötelezett irodalomnak mond­tunk, az nem a pártnak volt elkötelezve, hanem a nemzetiségnek, és ha voltak is olyan tendenciák, azért nem tudok esetről, (egy-két kivételtől eltekintve) hogy, mondjuk, felsőbb rendelésre szlovákiai magyar író regényt írt volna, mint ahogyan az a szlovák irodalom­ban megtörtént. • Tehát kevésbé lennénk kompromit­táltak?- Mi mindig a magunk dolgát próbáltuk végezni, akár a költészetben, akár a prózá­ban. A sematizmus azért velünk is eljátszotta kisded játékait az ötvenes években, minek tagadni, hisz még Fábry Zoltán is leírt furcsa dolgokat. Két éve, amikor a Hétben megjelent esszésorozatomat Írtam Költészetünk tudata címmel, nos, akkor jól átnéztem az egészet. Itt van például Bábi első kötete. Fábry azt írta róla, hogy „realista megközelítés“, amikor olyanokat olvashatsz benne, hogy „Zengj, hangszóró elvtárs, te mondd meg, mit te­gyünk“. De rátérve kérdésedre: a mi irodal­munkban is jelentek meg szép számmal gyen­ge munkák, de azok nem elsősorban azért voltak gyengék, mert elhibázott irányt követ­tek volna, hanem azért, mert akik írták, írói kvalitásoknak voltak híjával. A mi elkötele­zettségünk a nemzetiség irányában hatott, és ez azért sok mindentől megvédett bennünket. Azaz, nem is vagyok biztos benne, hogy meg kellett védeni, hogy a „másik oldal“ ilyenféle műveket várt volna el tőlünk, mert akkor nyilván szólt volna. Talán jellemző a mi helyzetünkre a hetve­nes évek irodalompolitikája. Nézd meg: a cseh írószövetséget csak hetvenötben lehe­tett újjáalakítani, mert ott gyakorlatilag min­den vonalat kinyírtak. A szlovák irodalmat és a szlovák írógárdát Husák azzal mentette meg, hogy hatvannyolcban betiltott minden irodalmi alkotást, a szlovák írók nem publi­kálhattak, következésképp nem volt mit rájuk fogni. Kivételt képez Tatarka meg egy-két író, aki egyébként is exponálta magát. Ezzel együtt nekünk sem volt módunkban publikál­ni egy-két dolgot, de a hetvenes években a nemzetiségi dolgokra a központi szervek nem is igen figyeltek oda. El voltak foglalva a nagypolitikával. Ez lényegében azt jelentet­te, hogy ami megíródott, az valamilyen mó­don meg is jelent, ha kicsit szelídítve is, vagy olykor gondokkal. Olyan novelláim például, mint A király, az Elsőosztályú magány, szin­tén a hetvenes években jelentek meg. Volt idő, amikor egyszerűen nem figyeltek oda. Hát ki olvasta ezeket szlovákul? Nekem éle­temben egyetlen novellámat fordították le szlovákra, azt is-belső használatra! • Úgy érzem azonban, hogy az általad elmondottak egy feloldhatatlan ellentétet is magukban rejtenek: tudniillik, hogy a mi irodalmunk, sőt általában a kisebbségi irodal­mak, önvédelemre, valamiféle kváziesztétiká- ra rendezkedtek be. Amíg kisebbségi egy irodalom, ezt kell művelnie?- Volt olyan helyzet, amikor ez volt az íróember számára az egyetlen lehetőség. Hogy a közönség, közösség immunrendszerét életben tartsa. Ha az író egy nyitottabb, demokratikusabb közegben él, amelyben az értékek és az irányzatok forgalma más, akkor erre már nincs szükség. Itt vannak például a fiatalok által képviselt tendenciák és irány­zatok. Nem biztos, hogy a posztmodem vagy az avantgárd új találmány, de nem is ez a lényeg, hanem az, mit tudnak általa produ­kálni. Az én olvasatomban megvan az esély arra, hogy más filozófiát, irányzatokat, másfé­le nemzetiségi szemléletet is beépítsenek a műveikbe, mert van másféle is, nemcsak az, amit én a magamének tudok, s amit meg is csináltam versben, prózában. De ezt is el kellett végezni, mert enélkül azt a másikat sem lehet továbbvinni. Egyféle alap nélkül ugyanis nem lehet továbblépni. A mi közép- nemzedékünknek végig kellett szenvednie az alapozást, hogy a következő generáció ezen túl tudjon-lépni, tehát egyetemesebb irányza­tok felé tudjon haladni. Ez utóbbinak viszont van egy buktatója: nem lehet annyira eltávo­lodni egy közösségtől, hogy semlegesüljenek a dolgok. A H20 New Yorkban és Moszkvá­ban is H20, csakhogy a H20 ihatatlan, nincs otthon-íze. A mi búcsi kutunk vizének tudom, milyen az íze, meg ennek a kassai vízcsapnak is ismerem a vacak, klóros ízét. Ez is H 20. Szóval azt szeretném mondani, hogy az iroda­lomban létfontosságú a visszakapcsolás, hogy a közösség, amelyről szólok, használni tudja-e a szavamat? • Az „egyszeműsök“ jelentkezését is ilyen fenntartásokkal fogadták annak idején...- Igen, de nézd meg a legjavát, hogy Tóth Laci, Mikola Anikó, Kulcsár Feri azóta mit csinál. Épp a fent említett sorozatomban igye­keztem bizonyítani, mennyire visszakapcsol­tak az eredetükhöz. Kulcsár verseiben például nem lehet nem érezni a Bodrogközt, a szülő­földet. S azért az első kötetében minden volt, csak ez nem. Na, azért egy-két helyen benne volt ott is. • Vallód tehát, hogy a gyökerektől nem lehet szabadulni...- Nem lehet. Csak aztán felmerül a kérdés, hogy ezen belül van-e szabadság? Szóval, ha egy bizonyos szintet elér az ember, akkor már csak önmagával áll szemben, és ott kezdőd­nek a kínok. Mert egy-két könyvet megírni nem különösebben nagy teljesítmény. De úgy a tizediknél, tizenötödiknél... Végiggondolni, hogy mi lett az egészből, hogy annak a közeg­nek, amelyből kinőttem, s amelyből ez a filo­zófia, ez a gondolkodás, ez a történetsor megszületett, képes-e annak a közösségnek visszaadni valamit, hogy emelkedhessék? • Czine Mihálytól hallottam nemrég a ki­jelentést, hogy a vajdasági, erdélyi irodalom talán messzebb eljutott, mint a miénk, mégis, a kisebbségi regényt a csehszlovákiai magyar irodalom írta meg. Erről mi a véleményed?- Szerintem az irodalom nem lóversenypá­lya, s nem az a kérdés, hogy valaki egy fejhosszal előbbre vagy hátrább van. Én értem Czine Miska gondolatmenetét, s úgy nagyjá­ból be is került a köztudatba, hogy Jugoszlávi­ában az avantgárd nyugati irányzata jobban érvényesült. Ez némiképp igaz is. De nem biztos, hogy előbbre kerültek általa, mint az erdélyiek, vagy akár mi. Nézd, Gion Nándor nem ment bele ezekbe, és mégis, vajon ki írt jobb regényt, mint a Virágos katona, vagy a Latroknak is játszott? Azt hiszem, Gion az egyetemes irodalom szempontjából, vagy akárhonnan nézzük is, messzebb jutott, mint teszem azt Ladik Katalin, holott az ő dolgai is nagyszerűek. Az írók munkája nem egymás ellenére, hanem egymást kiegészítve hat. Mert végül is minden népnek van egy kollektív gondolatkö­re, melyet az irodalomban sok ember fogal­maz meg. A nemzeti népmesekincsben például névtelenül sűrűsödik össze, itt viszont neve­sítve, s a nagyepikai munkák mellett (mint Duba vagy Dobos regényei) kiegészítő pólus­ként ott van a líra, a kisepika vagy akár a szociográfia. Szóval a műfajok és a gondola­tok párhuzamos elfogadása lenne ildomos, nem pedig holmi ostóba versenyhelyzetek fölemlegetése. Mert borzasztóan örülök an­nak, amit Esterházy Péter csinál, megújítja a nyelvet, de ha nálunk valaki egy kis Ester­házy szeretne lenni, az már bizari lenne. Nem lehet Illyés Gyulát és Weöres Sándort egy­mással szembe, csak egymás mellé állítani. Szerintem egy nép irodalmában a legfonto­sabb az, hogy kialakítja egyrészt nemzetiségi vonatkozásban azt a belső védekezési rend­szert, amely képes megtartani azt a népet valamilyen módon - hogy megmutatja, hogy vagyunk, hogy mik vagyunk, mivé váltunk, mik lehettünk volna, másrészt egy nagyobb tablón a nemzeti karaktert is egybefogja, mert az biztonságérzetet ad az embernek. És itt, ezen belül nem lehet centire mérni. Azt hiszem, hogy ha a mai írók közül (hál’ istennek, rengeteg írónk van) valakitől há­rom-négy verset, vagy két-három novellát nem lehet kikerülni, mert (tetszik, nem tet­szik) az utókor belebotlik, az már óriási eredmény. De ezért a többit is meg kellett csinálni, hogy a jéghegynek legyen csúcsa. Kövesdi Károly 1991. IV. 5 .............^ .......................; - • • • Gál Sándorral- irodalomról, történelemről, írói szabadságról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents