Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-05 / 14. szám
LEVÉL LENINGRÁDBÓL A sorok hosszabbak - az üzletek üresebbek Már vártam, minden nap izgatottan nyitottam ki a postaládát, de- semmi. Kiderült, barátnőm a hosz- szadalmas és megbízhatatlan postai út helyett a kézről kézre-módszert választotta. A „légy szives“ többet ér, mint a bélyeg, a továbbítás garantált és gyorsabb. A levél tehát megjött, de örömöt nem szerzett. A legutóbb ugyanis azt kérdeztem Marinától, hogyan élnek a szinte teljes jegyrendszerben, megoldotta-e bevezetése az ellátási gondokat. S mivel- minden jel szerint - az újságíró nem tudja megtagadni önmagát, megjött a részletes válasz képekkel és újságkivágásokkal, hiszen - ezt belénksulykolták az egyetemen - az állításokat bizonyítani kell. Az állítások és a bizonyítékok megrendítőek. Ezért döntöttem úgy, hogy barátnőm levelét közzéteszem. Mert hiszen nem egyszerűen magánlevél, hanem helyzetrajz abból a városból, amely - egykor ezt hittem - megszenvedte már a jövendőt is. Zsuzsa, kedves, azt kérded, hogyan élünk, én a fizetésemből, a mama a nyugdíjából. Nem könnyen, de sokan sokkal nehezebben tengetik életüket. Elsősorban a nyudíjasok. Adok neked egy kis történelmi leckét. Itt van a nagymama, aki — hitted volna? — már 85 éves. Az egész életét utalványokkal és jegyekkel élte le. Jegyrendszer volt Oroszországban az első világháború idején, aztán 1917-1918-ban, majd a 30-as években megint, s természetesen a blokád idején, meg a háború után is 1946-ig. S most, a 90-es években újra ránk szakadt ez a nyomor. A nagymama már edzett ember, de mi sem vagyunk éppen kezdők. Hiszen az utalványokat már mi is évek óta ismerjük, erre vehettünk teát és szappant, cukrot és szeszes italt. Mielőtt bevezették volna a jegy- rendszert, a hatalom sokáig bizonytalankodott: szükséges-e? Az emberek pedig azt kiabálták: Gyerünk, mielőbb! Addigra már mindenki megelégelte a toporgást a sorokban, amelyek csak nyúltak, egyre nyúltak. Mi, naivak, azt hittük, a jegyrendszer legalább a sorbanállást megszünteti. Mennyire tévedtünk! A sorok még hosszabbak lettek, az üzletek még üresebbek. Hát tudod, mára elég szörnyű a kép. A híres, elegáns Jeliszejevszkij Élelmiszerházban nincs más a polcokon, csak valamilyen szinte ehetetlen száraz koncentrátum. Ráadásul egyféle. A változatosság annyi, hogy az egyik sarokban toronyba, a másikban piramisba rakva... A házunk melletti élelmiszerüzlet pedig olyan lett, mint a bálterem: még a pultokat is eltakarították, hiszen árulni úgy sincs mit. Igazán nem akarlak ijesztgetni, még nem éhezünk, s ha isten is úgy akarja, odáig talán nem fajulnak a dolgok. De már kezdem tudatosítani a veszélyt, melyet az éhezés jelenthet. Ezt a veszélyt pedig reálisnak érzem, hiszen fél évvel ezelőtt még nem ilyen volt a helyzet. S akkor nem is beszélek a pangás éveiről (melyeket most előszeretettel neveznek a „leitatás“ éveinek). Még jó, hogy a külföldiek etetnek minket. Gondolok a városba érkező humanitárius segítségre. De mennyi segély kell, hogy jóllakjon egy ilyen szegény, jó étvágyú (hogy ne mondjam: zabálós) és hatalmas ország? Az az érzésem, képesek lennénk kienni az egész bolygót. A dolog erkölcsi oldaláról pedig inkább nem is szólok. Eddig azt mondogattuk, szegények vagyunk, de büszkék. Ez már nem érvényes, ezt már szépen elfelejtettük, bár kétségkívül érezzük, mennyire megalázó a helyzetünk. Itt van, például, a mama. Mint nyugdíjas kapott egy külföldi segélycsomagot. Ahogy szedegette ki belőle az élelmiszereket, hangosan zokogott, hogy mivel érdemelte ki az ilyen sorsot. Mellékelek neked néhány újságkivágást, azokból megtudhatod, mit ehetünk márciusban. A normák valóban közelítenek a blokád fejadagjaihoz. A jegyek beválthatóságának esélye is a blokád idejére emlékeztet: nem elég a hús és a vaj, dara pedig nincs... Egyik ismerősöm dühösen mesélte, már egy egész albumot ragasztott tele a beválthatatlan jegyekkel és utalványokkal. A címe: Peresztrojka, s most azon töri a fejét, hogy kinek küldje el. S ne gondold, hogy a piac megment bennünket. Még akkor sem, ha nem tartozom a rosszul keresők közé. Ha látnád az árakat! A hús kilója 50 rubel, a tejfölé 30, a sózott uborkáé 14, a friss káposztáé 4, a krumpli kilójáért 3 rubelt is elkérnek - és sorolhatnám. Vagyis ha az egész fizetésemet csak élelemre költőm, úgy alig két hétre alég. De nemcsak az élelmiszerárak ilyen szédületesek. A napokban a Passzázs Áruházban 1800 rubelért árultak csizmát. Nem hinnéd, milyen gyorsan elfogyott. S lehetett hozzá venni kézitáskát is 500-ért. Azt a kérdést már fel sem teszem, menynyit kell keresni, hogy az ember ezt megvehesse. A kérdésem: mennyit kell lopni? Ezek. kérlek, az úgynevezett szerződéses árak, amelyek mind gyakrabban jelennek meg az élelmiszerpiacon is. A kormányunk pedig egyre azt fontolgatja, emeljék-e az árakat? (Április elsejével már megtörtént - G. Zs.) Hiszen már már maguktól is a csillagos égig szöktek! Még ez sem elég: Leningrádban március 1-től drágább lett a metró, egy út 15 kopejka. Április 1-től 10 kopejka a villamos, a troli és az autóbusz. A szegény ember pedig ülhet otthon vagy járhat gyalog. Sok mindenről írhatnék még, a legjobb az lenne, ha a saját szemeddel látnád, mi zajlik itt. A város szörnyen néz ki, koszos, az utcákat elözönlötték a mindenféle „gyanús elemek“. Mindenki ideges, zsörtölődik, tolong a sorokban, melyeket kiállva úgysem kap semmit. A Nyevszkij proszpekt nagy valutás zsibvásár és pomópiac sikeres ötvözésének képét mutatja. Az ember jobban teszi, ha csukott szemmel jár arra. Nem is ajánlatos, hogy bizonyos dolgokat észrevegyen. Ha eljössz, nem egy cikksorozatot, egész regényt írhatsz. Kalandregényt. Csókollak: Marina P. S. Amit a néni a fotón a kezében tart, az az úgynevezett egész hónapra szóló egységes jegytömb. Ezzel járják az emberek az üzleteket, ahol kivágják belőle a megfelelő jegyet. Ha netán valaki otthon szétnyírja, akkor - érvénytelen. Logikus, nem? így aztán a sorok még lassabban haladnak. Ja, még egy érdekesség: az üres élelmiszerüzletekbe újabban játékautomatákat állítanak be. Zseniális ötlet, ugye? Mit válaszolhat az ember egy ilyen levélre? Írjam azt, hogy együtt- érzek velük, hogy fáj, amiért ez az általam is nagyon szeretett város újra ilyen megpróbáltatásoknak van kitéve? Valljam be, hogy amikor arról hallok, a városi tanácsnak nincs pénze a normális élet fenntartásához, az egyre több munkanélküli segélyezéséhez, én amiatt is aggódom, mi lesz a gyönyörű műemlékekkel, akad-e pénz karbantartásukra, rendbe tudják-e hozni azokat, amelyek már két évvel ezelőtt is romosak voltak? Vagy írjam meg a válaszlevélben, hogy nekünk sem könnyű, bár az üzletek tele vannak? Kit nyugtat meg, hogy nálunk van áru, csak lassan már pénzünk nem lesz? Elpanaszolhatom-e, hogy már most amiatt aggódom, miből fogom a következő szezonban kifizetni a fűtést? S miért kell nekem is áli- nom a pancsoló szomszéd vízszámláját, miért kell nekem is mélyebben a zsebembe nyúlnom, ha a felettem lakók esetleg ürgének néznek és kiöntenek? Aligha fogja vigasztalni Marinát, aki szereti a szépet, hogy itt sem tudna magának gond nélkül csizmát venni. És azt sem írom meg neki, hogy rossz a lelkiismeretem, mivel a tavalyi bőrcipő árának másfélszereséért vettem műbőr cipőt a lányomnak, bár tudom, hogy egészségtelen. De nem adhatom a fizetésem egyharmadát egy bőr sportcipőért! Még sok mindent ijem írok meg neki, mert nekünk legalább van mit ennünk. Egyelőre. Görföl Zsuzsa (Folytatás az 1. oldalról) bérlete volt benn a városban, 80 ezer koronás kikiáltási áron. Ketten, vagyis inkább két kisebb csoport vetélkedett. A nézők sugdolózásából ki lehetett venni, az egyikük Kanadába szakadt hazánkfia volt, akinek még a csehszlovák állampolgársága is megvolt (mert ez az árverések első fordulójában feltétel). Először csak egy-kétezres emelésekkel próbálgatták egymás erejét (pénztárcáját?), aztán rövid ideig 5, majd 10 ezres lépcsőkön haladtak felfelé, majdnem háromszázötvenezer koronáig. Azután már nagyokat ugrott az összeg, de többször beindult a licitátor stopperórája is, lemérni a háromperces időt, amelynek a „... másodszor“ és a „... harmadszor“ között el kell telnie. Végül is 630 ezernél végleg letelt a háromperces idő, s elhangzott a „... harmadszor“. Az élelmiszerbolt kétéves bérletének tulajdonosa átvehette a végösszeget jelző kalapácsot, amelyet az árverezés klasszikus szabályai szerint a legelső nyertes hazavihet. Nyilatkozni is hajlandó volt:- Két partnerem van és majd igyekszünk... Nagy kár, hogy az üzletet nem lehetett megvenni, mert így az ember nem nagyon fektet majd pénzt abba, hogy szebbé tegye. Úgy lesz, mint a szocializmusban volt, hogy csak használni, amíg áll, hiszen a bérlő változhat. Én azért remélem, hogy egyszer az épületet is eladják. A szünetben rövid véleménycsere a nézőkkel, akiknek nagy része maga is szakmabeli, tehát kereskedő és lehet, s talán épp egyikük-másikuk munkahelye kerül kalapács alá. - Érdekes - hallom -, hogy most egyszerre mennyi a kereskedő, de amíg mi dolgoztunk 1600 koronáért, addig hol voltak? Ők meggazdagodtak, mi pedig elvesztettük a munkánkat. Hát akkor ki a kereskedő? Valóban, ki? — tehetjük fel a kérdést és a válasz nyilvánvalónak látszik. Hiába, változik az értékrend. A következő tétel szintén élelmiszerbolt, nem a központban ugyan, de jó helyen, a kórházzal szemben. Kikiáltási ára 23 ezer, amely ötezrenként ugrál felfelé 115-re, majd egyszerre felrepül 150 ezerre. Áz utolsó szót most az előbbi licit vesztese mondja ki: 165 ezer. Koppan a kalapács és a közelemben egy néző felsóhajt: Olcsón jutottak hozzá. Kérdés, kinek mi az olcsó manapság. De hogyan vélekedik maga a nyertes:- Talán valamivel magasabb ár is indokolt lett volna. Örülök, hogy ennyiért megkaptuk. Természetesen ezután is élelmiszerüzlet marad, ahogy a szabályok előírják, de gondolom, jobb minőségű ánival sikeresebben működhet. Nincs árverés bank nélkül. így a takarékpénztár képviselője sem hiányzik, aki részt vesz a szerződések megkötésében:- Az első lépés tulajdonképpen az. hogy a letétet nálunk elhelyezik. De a következő lépésnél, a kifizetésnél is ott vagyunk, és természetesen hitelt is nyújtunk attól függően, a hitelező milyen garanciákat tud felmutatni. A pénzintézet maximálisan támogatja a privatizációt, és úgy látom, hogy ma itt nem hiányzik a vállalkozókedv. A következő két licit, noha többen is versengtek a vásárúti és a gebei zöldségbolt bérletéért, majdnem teljesen egyértelmű volt. A kiáltási ártól (23 és 29 ezer korona) a licit hosszan, szinte álmosítóan elhúzódott és jobbára csak ezresenként emelkedett. Mi, a kibicek már untuk kicsit, amikor megszólalt a későbbi nyertes. A fordulat 75 ezernél következett be, s ezután már mindig olyan könnyedén és mégis határozottan emelt rá ellenfelére, hogy világossá vált, itt ma zöldségboltot másvalaki nem nagyon vásárol. így is lett. A két üzlet 120, illetve 160 ezerért kelt el, s bár a vásárló nem akart nyilatkozni, any- nyit elárult, hogy maga sem számított ilyen magas összegre. Énazonbanúgy. éreztem, tovább is ment volna. Sikerült szóra bírnom az árverés egyik főszereplőjét, a licitátort, akinek szintén ez volt az első bemutatkozása: —.Nemcsak mi vagyunk kezdők, hanem a licitálók is, ezért néha elhúzódik a licit. Sokat taktikáznak. Egyébként lámpalázam nincs, azért az ember érzi a felelősséget és szurkol egy kicsit. Hiszen még a három perc utolsó tizedmásodpercében is emelhet valaki, s nekem azt is észre kell vennem. A szünetben csoportokba verődő nézők közben már csak arról beszélgetnek, vajon honnan is lehet annyi pénzt előkeríteni, amennyire a licitálók felverik .az árakat. Pedig még csak sejtették azt, ami ezután következett. A város kereskedelmi központjában levő ruhabegyűjtő és todrászüzlet került sorra. Az elkövetkező órákban két eddig nyugodtan, szinte egykedvűen üldögélő fiatalember vette át a főszerepet, természetesen az ellenfelek hathatós közreműködésével. Nélkülük indult ugyan a licit, de úgy 800 ezer körül már nem nagyon volt kétséges, hogy megvan a rávalójuk, és ha kell, egymillióig is elmennek. Pontosan ennél a kerek összegnél fejeződött be a licit. Elhangzott tehát a bűvös összeg és nem csoda, hogy a következő hasonló tétel árverése is hasonló fordulatot vett. Itt azonban nem kevésbé elszánt ellenfelekre akadtak az előbbi nyertesek, akik most bosszantóan hűzni kezdték az időt, s mindig az ellenfél háromperces idejének a vége felé emeltek rá. Talán itt taktikázták el, mert a másik csoport most már csak azért is rátett és 1 millió 5 ezer koronával nyert.- Még jó, hogy ez volt az utolsó tétel - jegyezte meg az egyik néző. — Mert már a csillagos égig sem állnának meg. Minden néző szemében ott láttam a nagy kérdést: a hazai vásárlóerő mellett mit is lehet egy üzletben két évig forgalmazni, hogy megtérüljön a milliós bérlet...? Ezt az új bérlők egyike sem árulta el, csak annyit sikerült kiszednem belőlük, hogy nem ruhabegyűjtőt, illetve fodrászatot rendeznek be. Hát ezt anélkül is tudom. Sikeres és izgalmas volt tehát a privatizáció rajtja Dunaszerdahe- lyen. Ha ilyen marad a vállalkozó kedv, akkor jó párszor koppan még a kalapács egymillió felett. Mert lám, vannak milliók, s ha már vannak, akkor csak forogjanak. Szénási György 1991. IV. 5. Marina Liszocskina felvétele Jegy van, csak az áru hiányzik...
