Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-05 / 14. szám
1991. IV. 5 O rszágjárásaim sgrán számomra az otthon, a hazamenni fogalma mindig a hajdani koronázó várost jelenti. Még akkor is, ha a múló évtizedek folyamán Pozsony valamiféle édes mostohává változott irányomban: házak és utcák - sőt, a történelmi múltat kiebru- dalandó jóformán egész negyedek tűntek el ama jelszó jegyében, hogy Szlovákia fővárosának újnak, pompásnak, területileg impozánsnak kell lennie. Sajnos, a múlt iránti konok érzéketlenség itt is szinte szabad kezet adott a rombolás szellemének. Csoda hát, ha a ronda panelházakkal teli külvárosi lakótelepeket inkább kerülöm; ha az elcsúfított belvárosban sem időzöm igazán szívesen? így - negyvenes éveim közepét taposva - gyermekkori emlékeim igazi központja az a ház, amely a Várheggyel szemközti magaslaton, zúgó fenyők és barátságos gesztenyék árnyékában áll?!... Volt időszak, hogy kilencen laktunk benne, három nemzedék. Emléknek már ennyicske is elegendő. Különösen most, hogy már nem él -az édesanyám. írásom témájába azonban jobban beleillik, ha elmondom: e családi házba egy olyan utcáról kell lépcsőkön felkapaszkodni, amely nem is olyan sokkal a születésem előtt még Erkel nevét viselte! Én viszont másfél-kétéves lurkóként (ha olykor-olykor a belvárosba indultunk), csak szlovákul szólalhattam meg az akkorra már Misíkova utcán, nehogy baj szármázhassák abból, hogy a második világháborút követő jogfosztottság időszakában, a nyílt utcán magyarul beszélünk Pozsonyban! A családunkat egyébként valóban csak a vakszerencse mentette meg attól, hogy a Duna ligetfalusi oldalára telepítettek elszomorítóan népes táborához tartozzon. Csoda hát, ha ez a ház és az azt övező kert valóságos oázis volt számomra?! A kertben virágok, rózsatövek, nagy hortenziák voltak és egy óriási juharfa, amely mindmáig idegen maradt számomra, mert képtelenség felmászni rá. Nem úgy a ház előtt hajdanán álló szilva- és almafák, amelyeknek lombjai között megbújva még olvasni is lehetett. Általában a harangszó is felhallatszott hozzánk; igaz, légnyomásváltozás esetén még a városszéli vegyi üzemek kénes bűze is elért bennünket. Persze, a gyerekkorom réges-ré- gen a múlté... Mint ahogy a régi Pozsony is odaveszett... Külföldi, így tehát elfogulatlan szakemberektől (történészektől és építőművészektől) hallottam, hogy Budapesten s Bécsben, Prágában és Belgrádban a második világháború nem végzett akkora pusztítást a történelem hagyatékát őrző emlékekben, mint Pozsonyban az 1948- at követő több mint négy évtized esztelen várospolitikája! Soroljam? Hírmondó sem maradt például a Hal térből, esztelenül lebontották a Zsinagógát, nincs már meg a jellegzetes hangulatú Vödric, kopár és lepusztult a Váralja, siralmas képet nyújt a Duna-partnak a Dóm és az alagút közötti része; teljesen eltűnt a Zsidó utca, ugyancsak nyoma veszett a Szél utcának, a Pipa vendéglőnek; mintha bombatámadás érte volna, úgy tűnt el az egész Szárazvám, hiányzanak a házak a Szent- háromság és a Zoch utca közötti részen, hírmondó sem maradt a Posta utca felső szakaszából, nincsenek meg a Sánc út (ma: Mali- novského) bal oldali házai, féloldalassá vált a Fa utca, a Récsei- vámon pedig még egy temetőt is felszámoltak csupán azért, hogy a békésen nyugvó holtak helyére valamikor a hatvanas évek legelején egy géppuskás munkásőr márvány- szobrát helyezhessék; emlékekben és fotókon él már csak Károlyfalu, javarészt Főrévet is lebontották, Ligetfaluban pedig akkora volt a vá- rosszépítési lendület, hogy az eredeti házak közül egyetlen egy sem maradt meg! Soroljam még? Valami hebehurgya elgondolás alapján vörösre mázolt pléhtákolmánnyal „díszítették“ a hajdanán Vízikaszárnyaként ismert Szlovák Nemzeti Ga„S te szív, álmodd a múltat...“ Reménytelenül elfogult vagyok: a szülővárosom Pozsony; pár hét híján negyvenöt éve élek a falai között. Nekem a Várhegy, az egykori Zsidó uica, a Hal tér, a belváros szíve, az Orsolyák temploma és a Dóm, azaz a koronázó székesegyház közötti utcácskák volt az ifjúság. Reménytelenül elfogult vagyok tehát Pozsony óvárosával: a falakkal, a kövekkel. Úgy, ahogy az ember az if jóságára emlékszik: egyszerre imádja és gyűlöli naiv lelkesültségeit, a lelke mélyén pedig olykor-olykor még restelli is azokat - bár eközben reménytelen nosztalgiát érez akkori kalandjai iránt... így vagyok én is Pozsonnyal. lériát, a magyar királyi korona színarany másával ékesített Dóm mellé építették az új hidak egyikét, a Széplak utcába (ma: Obchodná) pedig bevezették a villamost ahelyett, hogy azt valamiféle hangulatos belvárosi bulvárrá fejlesztették volna... Soroljam tovább? Nyilván ennyi bőven elegendő ahhoz, hogy mindebből szentimentalizmus nélkül kitűnjék: Pozsony még az én gyerekkoromban is rendelkezett valami olyasmivel, amije ennek a mai, ennek a fenebüszke fővárosnak már nincsen: atmoszférával. Pótolhatatlan károkat okozott, hogy akik a városházán, a pártszékházban és a többi magas hivatalban ültek, egyszerűen nem törődtek a régi város megmentésével. Átgondolt rekonstrukció helyett szándékosan romboltak. Tagadhatatlan: voltak régi és értéktelen házak is, ám nem ez volt a jellemző. Egyszerűen az a gyakorlat járta, hogy a régi városrészek iránt közönyös döntések születtek; s ezek olyan emberektől származhattak, akiket sohasem fűzött szoros kapcsolat Pozsonyhoz; akiket nem ez a város és nem a történelem objektív fényeinek tisztelete nevelt. Szerintem falun csinálhatták ezt így valaha: lerombolni minden régit, megtisztítani a terepet és újat építeni. Csakhogy Pozsony nem falu! Pozsony koronázó város volt hajdanán, ahol 1563-tól 1830-ig tizenegy király és hat királynő fejére helyezték az uralkodói koronát - Miksától V. Ferdinándig. Ahol Mátyás király egyetemet alapított. Ahol a XIX. század első felében a magyar országgyűlés tartotta üléseit. Ahol a Vár tróntermében 1741. szeptember 11-éh a híressé vált „Vitam et sanguinem“ jelenet játszódik "lei Ahol Pázmány Péter huzamosabb ideig élt, alkotott, majd holtában is itt nyugszik, és ahol éppen Pázmány idejében Zrínyi Miklós szintén megfordult. Ahol Bél Mátyás kiadja a „Nova Posoniensa“-t( ahol Deák Ferenc és Széchenyi István, Csokonai és Kölcsey, Tompa és Madách, Petőfi és Jókai, Haydn és Liszt, Mozart és Schubert járt; ahol a hajdani Magyarország első könyvnyomdája létesült 1611 -ben... Csoda hát, ha szabad perceimben szívesen álldogálok a Várkert vastag téglakorlátjánál, ahonnan szinte karnyújtásnyira van a Szent Márton-dóm tornya? A várkertnek ez a pontja mindig a messzire nézésre késztet. És segít is messzire látni, olykor bámulatos tisztasággal s élességgel. Mert ahogy a fizikai magasság a távolba pillantást segíti, a kövek úgy késztetnek befelé fordulni s vizslatni a lélek és sors, a sors és történelem nem kevésbé párás-ködös mélyeit. Igen, a kövek ... Aki kívülről szemléli a pozsonyi koronázó székesegyház szinte minden dísztől mentes, egyszerű és szürke falait - amelyeknek előtörténete 1204-ben kezdődik, s nyilván a Váralján lakó híveknek a négytor- nyú várból való kirekesztésével függ össze -, az aligha sejti, hogy annak belseje mennyi nagy értékű egyházi és művészi kincset rejt magában. De jellégzetes a Dóm azért is, mert a hajdani pozsonyiak lelkét érzékelteti, akik nemigen szerettek hivalkodni, nemigen keresték az olcsó sikert, hanem az elmélyedésben kívánták megtalálni a belső harmónia valóban nemeset és értékeset adó forrásait. Magán a tornyon is hiába keressük a gótikának sokszor cifraságoktól terhes díszeit. Köépítmé- nye négyszögletes, nehézkesen tömör és erős, de hatalmas sisakja sem eléggé könnyed. Talán azért, mert sokszor belesújtott a villám és tűzvészek áldozata is lett. Legutoljára 1833-ban zuhant le, ám két évvel később ismét ott állott büszkén a helyén. 1846 óta pedig a tudós Römer Flóris készítette villámhárító védi. A pozsonyi Dóm gótíves csarnokába egyébként az északi oldalon lévő román stílusú kapun kell belépni, és az áhitatos hangulatban az embernek önkéntelenül is eszébe jut, hogy a múltat elsősorban a könyvek és a kövek őrzik. Igen, a kövek... Például a Vár udvarának kövezetén szinte hallani III. Henrik német császár katonáinak lépteit, akik Aba Sámuel, I. Endre és I. Béla uralma alatt több ízben is megostromolták a város e hatalmas erődítményét. Lepillantva a Dunára viszont Búvár Kund hőstette juthat az ember eszébe, aki 1052-ben, éjnek idején, meglékelte a város alatt horgonyzó ellenséges hajókat. És ha lejjebb lépdelve a Zsigmond-kapun túlra sétált valaki? Akkor például az évtizedek óta elhanyagolt Káptalan utcába téved, £hol ennek ellenére érdemes meg-megállni és körülnézni. Itt találni például a XIII. században épült kis prépostlakot, egy macskaugrásnyira innen pedig a XIV. században épült Mihály-torony áll, amely a város egykori védelmi rendszerének fontos erődítménye volt. E toronytól egy kőhajításnyira találni a világhírű Academica Istropolitana épületét, amelynek megalapítására Mátyás király - 20 ezer körmöd arany fejében - 1464-ben kapott engedélyt II. Pál pápától. A szemközti házak egyikének helyén volt a királyi kúria, az uralkodók szálláshelye, ahol Mátyás és Beatrix is gyakran tartózkodott. Közel van ide a Klarissza-ko- lostor, amelynek temploma napjainkban kamarahangversenyek színhelyéül szolgál; külső falán pedig emléktábla hirdeti Bartók Béla pozsonyi tartózkodásának hírét. Huzatos, szűk utcácskákon jutunk el az óváros központjába, a Fő térre (ma: Április 4. tér), amely valamikor a királyok koronázását követő utcai mulatságok, de a nyilvános fenyítések és a kivégzések színhelye is volt. Innen nyílik az Óvárosháza kapuja. Áthaladva rajta egy középkori udvarra, majd pedig az 1700-as évek végén épült Prímáspalotához jutunk. 1805 októberében e palota tükörtermében írt alá békeszerződést Napóleon és I. Ferenc császár. Persze, sorolhatnám tovább az ódon falak idézte történelem tényeit és eseményeit Sorolhatnám, hiszen egyetlen szóval sem említettem még például a Sigray- vagy a Kamper-kúriát; a Pálffy-, a Zichy-, az Apponyi-, vagy akár a Mirbach-palotát. Nem szóltam még arról sem, hogy a Bástya, a Lakatos, a Prépost vagy a Konvent utcán szinte minden ablakból a történelem néz vissza; és nem hoztam szóba azt sem, hogy a Duna túlsó partján, a Ligetben Petőfi életnagyságú, gyakorta meggyalázott szobra fehérük. A folyam jobb partján állott az Aréna, a Pozsonyi Magyar Színtársulat székhelye, ahol a költő több ízben próbált szerephez, s ezzel megélhetéshez jutni. 1880-ban Reviczky Gyula ugyancsak itt írja A pozsonyi ligetben című versének ezt a két sorát is: ,, Szép ügetem virulj csak / S te szív, álmodd a múltat... “ Az élet íratlan törvénye azonban, hogy a nyüzsgő forgalmú város zajában, a kíméletlenül siető emberek sodró özönében az emlékek elszállnak, s ki-ki a jelenben találja magát. A mában - saját gyökereit keresve. E gyökérásás és múltfaggatás közben az ember akaratlanul is rádöbben, hogy a durva, kíméletlen s avatatlan kezű beavatkozások nem maradhattak hatás nélkül a városkép alakulására. Mindezt csak olyanok tehették, akikben nincs érzék a város és érzék az arányok iránt; akik úgy csináltak nagyvárost Pozsonyból, hogy a múlt tudatos felrúgásával egy arctalan és jellegtelen hibridvárossá rondították. Pozsonyban esztendők óta koncepciótlan és véletlenszerűen zűrzavaros állapotban érzi magát az ember. Mostanság is, mert még mindig nem sikerült véget vetni ennek az örökös ideiglenességnek. Soroljam ezt is? Évtizedek óta tart a Káptalan utca felújítása. Veszélyben van a Kapucinusok kolostora. Csigatempóban haladnak a munkálatok a Grassalkovich-palota felújításán. Frissen lerombolt, üres házhelyek tátonganak a Lakatos utcán, málladoznak a házak a Korzón, a Konvent utcán, a Zöld utcán, továbbra is az enyészet fenyegeti a Zsidó temetőt és nemcsak az Apácapálya, hanem az egész óváros bérházainak felét a bedőlés veszélye fenyegeti. Csodálnivaló, ha felszökik az ember vérnyomása?! Pozsony számomra nem a gyermekkor városa többé. Azt már csak az álom és az emlékezet őrzi. Gyermek- és suhanckoromban még nem értettem meg a keserű történelmet; most viszont osztom Remarque véleményét, aki azt mondta: az a város szép, amelyikben boldog az ember. Nos, a fentiek alapján nyilvánvaló: én már aligha lehetek boldog Pozsonyban... A közérzetem viszont még javulhatna. Jó lenne legalább azt megérni! Miklósi Péter Az Óvárosháza Prikler László felvételei A múlt és jelen találkozása
