Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
ilasúrnap r \ f K»- UGYAN MIRE VÁGSZ ÚGY FEL? Madách Imre sógoránál A dél-nógrádi Keszeg falu a 652 méteres Naszály-hegy mögött, erdők közt települt. Fényes Elek „tót faluként“ mutatta be Keszeget, megjegyezve, hogy az itteniek „földjeiket igen szorgalmasan művelik“. A török alatt ez a helység is elpusztult. Az 1700ras évek elején települt be újra. akkor jöttek ide a szlovák lakosok is. A falu, mely „már az őskorban lakott hely lehetett“, 1715 óta hosszú időn át a Huszár család birtoka volt. A kastélyt 1749-ben id. Huszár József építtette. A XVIII. század végén Huszár Károly átalakította, s később a Pur- ghy családé lett. Ma iskola van benne. A manzárdtetős barokk kastély középrizalitos, copf stílusú homlokzattal épült. Az ablakok felett magasított félmező van. Egykor „sok értékes régiség és műtárgy“ volt az épületben. Közülük néhány Mányoki-festmény, a kétezer kötetes családi könyvtár, és a levéltár. 1833-ban a keszegi kastélyba költözött Madách Mária, a költő nővére. Első férje. Huszár Károly (1808-1841) a Hont megyei Baráti községből származó nagy múltú Baráthi Huszár család egyenesági leszármazottja volt. 1838-ban Nógrád második alispánjává választották őt, az 1839-i tisztújításkor pedig a vármegye első alispánja lett. Kortársai „nagytudású, művelt, alapos embernek és tisztség- viselőnek" tartották őt. Madách is szerette sógorát, akárcsak nővérét, Máriát. Éppen ezért gyakran eljárt ide, főleg egyetemi tanulmányai alatt. 1840. július végétől szeptember elejéig is Keszegen pihent Madách. De ugyanez év szeptemberében 26-án is innen írta levelét édesanyjának, tájékoztatva azt arról, hogy betegségében nővére és sógora gondoskodik róla. A betegség kapcsán említjük meg, hogy a sógor, Huszár József már 1838-ban is felkereste a gyengélkedő Madáchot Pesten, s együtt mentek el Resisinger János orvos- professzorhoz. Sajnos, a kiváló tehetségű és nagy karrier előtt álló Könözsi István felvétele sógor is betegeskedett, s fiatalon, 33 éves korában halt meg. Az alispán lánya volt az a Huszár Anna, aki 1858-ban Károlyi Miksa pinci földbirtokoshoz ment feleségül. Az alispán fia, ifjabb Huszár József Marosszlatinánál halt meg 15 évesen. A román parasztok verték agyon 1849 augusztusa végén édesanyjával, az akkor már Balogh Károlynéval és mostohaapjával, Balogh Károllyal együtt. Csak megemlítjük itt, nogy egy nemrégi nógrádi kiadványban, az Útonjáró című könyvben tévesen Huszár Sándort emlegetik Madách Mária férjeként. Nos, a bcrnecei Huszár Sándor a másik Madách- lánynak, Annának volt a férje. A ma 840 lakosú faluhoz visszatérve még annyit érdemes megemlíteni, hogy közelében mészkőbánya üzemel. A község további műemléke pedig az a katolikus barokk templom, melyet Koháry István építtetett 1706-ban. A főoltár festett Szent Imre képe 1835- ben készült Pesten, Warság Jakab mesternél. A templom szószéke barokk munka. Csáky Károly 1991. 22. olvastam először, a kifutott siitőcsö kifejezést szintén. De nemcsak úgynevezett félrevezető nyelvi hibák fordulnak elő a naptárban, hanem olyanok is, amelyek vagy a szlovák nyelvhasználatot (szerkesztésmódot) tükrözik, vagy a fordító járatlanságát a szakácsszakma magyar szavainak használatában. Idegen hatásra használja a fordító a tojások, uborkák, almák, burgonyák, narancsok, banánok, sárgabarackok, körték többes számú alakokat. Például: (a nyelvszeleteket) „felöntjük széthabart tojásokkal“; “... hozzáadunk durvára reszelt almákat“; jtb. A magyarban tojást, uborkát, almát stb. használunk fel főzésre vagy étkezésre; vagyis egyes számban használjuk ezeket az ételanyagneveket akkor is, ha az általuk megnevezett dologból több forog szóban. Fordítónk a burgonyát, kolbászt, hagymát „kerekekre“ vágja. A magyar szakácsok és háziasszonyok karikára vágják. A pirított hagymakerekek kifejezés bizony szokatlan a magyarban. Ugyanilyen furcsának találjuk a „kitisztított“ pulykát, a „megtisztított“ burgonyát, a „lemosott“ babot, a „szétkent“ fokhagymát, a „habosított“ hagymát, a „pirított“ csirkét, a „szétadagolt“ nyers csirkét, a rizottóhoz „kisebb darabokra osztott“ csirkét, a „letisztított és patkókra osztott“ pontyot, a „szétpirított“ szalonnát, és még folytathatnám a sort. A bontott pulykát ugyanis esetleg csak megtisztogatjuk; a burgonyát meghámozzuk; a babot megmossuk; a fokhagymát szétnyomkodjuk vagy péppé törjük; a hagymát zsíron vagy olajon megfonnyasztjuk, ha nem pirítjuk meg; a csirkét pirosra sütjük; a nyers csirkét feldaraboljuk; a rizottóhoz kisebb darabokra vágjuk; a pontyot megtisztítjuk, és patkó alakú szeletekre vágjuk; a szalonnát megpirítjuk. A babot sem elég hideg vízbe „mártani“ egy nappal a főzés előtt, hanem hideg vízbe kell áztatni. A megfőtt és megdarált borsót nem „átkenjük“, hanem áttörjük a szitán. Az efféle tárgyragos főnévi alakokat csak éppen megemlítjük: mellt (mellet), petrezselyemgyőkért (petrezselyemgyökeret), vízt (vizet). A fordító tanácsa szerint nemcsak vizet, hanem „főzetet“, néha „húsfőzetet“ is önthetünk a sütésre előkészített hús alá. Azt többen is sejtik, hogy a főzet főnév a főzés eredményeként létrejött végterméket jelenti. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy bármit nem nevezhetünk meg ezzel a szóval; különösen nem. amit otthon a konyhában főztünk. Ezt bizonyítja az a tény is — ez nyilván elkerülte a fordító figyelmét -, hogy a magyar szakácskönyvekben nem fordul elő ez a szó. Nem, mert a főzet csak a növényből gyógy- vagy illatszerként főzéssel készített kivonatot jelenti. A fordító a szlovák szövegben nyilván a vyvar szóval találkozott ilyen szerkezetben: podliaf máso vy varom; podliaf ho vy varom z masa; stb. Találkozhatott is, a szlovákban ugyanis nincs megszorítva a vyvar jelentése: általában a főzéssel nyert folyékony kivonatot jelenti. Az étlapon rendszerint így szerepel a marhahúsleves: hovádzí vyvar. De - mint utaltunk rá — a magyarban szűkre szabott a főzet használati köre. A magyar nyelvű szakácskönyvek a vyvar megfelelőjeként a húsleves szót használják. A naptár több olyan típusú hibával szolgál vizsgálódásainkhoz, amelyek a szlovák és a magyar nyelv mondatszerkesztési eltéréseit mutatják, illetve amelyeket akkor követ el a fordító, ha nem ismeri vagy nem veszi figyelembe ezeket az eltéréseket. Ezek közül is kiemelkedik a számtalanszor előforduló afáönt- jük valamivel szerkezet, például ilyen mondatokban: (a sütésre előkészített húst vagy húsfélét) aláöntjük vízzel; ... aláöntjük főzettel; ... aláöntjük húsfőzettel; stb. A magyarban ugyanis ezt a szerkezetet nem használjuk. Nem is használhatjuk, mert aláönt igénk sincs, vagyis a önt igének nincs nyelvünkben az alá- igekötővel összetételt alkotó származéka. Lehet, hogy ezt sokan meglepetéssel veszik most tudomásul, hiszen az alá- mint igekötő számos igével társul: aláaknáz, alábukik, aládúcol, aláereszkedik, alágyújt, aláhull - s folytathatnánk tovább a sort. Az önt ige is számos igekötővel kerülhet összetételbe; AZ ELSŐ CSEH MONOGRÁFIA HRABALRÓL Radko Pytiík könyvéről van átönt, beönt, beleönt, elönt, felönt, hozzáönt, kiönt, leönt, megönt, ráönt, szétönt, visszaönt - hogy csak a gyakoribbakat említsem -, de aláönt - egybeírva - nincs. Csak alá önt van, különírt formában, tehát határozó szerkezetként, amelyben az alá mondattani szempontból határozó, szófajtani tekintetben meg határozószó. (Ebben az esetben helyettesíthetjük az alája alakkal is.) Az ige előtt - természetesen attól kúlönírva - általában akkor fordul elő, ha hangsúlyos: alá (vagy alája) öntünk vizet; illetve: alá (vagy alája) vizet öntünk. Hangsúlytalan helyzetben az ige mögé kerül, de szintén határozószói szerepben: öntünk alá (vagy alája) vizet. Megjegyezzük, hogy az alá előfordulhat névutóként is, de ilyenkor az előtte álló főnévvel együtt szerepel határozóként; például: a hús alá öntünk vizet. Látjuk tehát, hogy aláönt igekötős igénk nincs, csak alá önt vagy önt alá h’atározós szerkezetünk. De ha volna is ilyen igekötős igénk, akkor sem -val, -vei rágós határozói vonzat állna mellette, mint azt a fordító gondolta, hanem tárgy, mint ahogyan az alá önt vagy önt alá határo- zós szerkezethez is csak tárgy csatlakozhat annak a folyadéknak a megjelölésére, amely a szóban forgó dolog alá kerül: vizet önt alá. Az aiáöntjük vízzel tehát kétszeresen is korcs szerkezet a magyarban. Hogyan került mégis a szövegbe? Aki jól tud szlovákul, az a választ is ismeri erre a kérdésre: a szlovák nyelvben ugyanis van ilyen igekötés ige: podliaf vagy podlievaf. S ez határozói vonzattal jár; például: podliaf máso vodou. Csakhogy a podlejeme máso vodou szerkezetet nem így fordítjuk magyarra: aláöntjük a húst vízzel, hanem így: a hús alá vizet öntünk. Ennyit „ízelítőül“ - nem az ételekből, hanem a receptek fordítási hibáiból. Az itt felsorakoztatott melléfogások talán elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy rádöbbentsék az érintetteket: kiadni, megjelentetni valamit - még a kisebbség nyelvén is - nemcsak üzlet, hanem felelősség is. Jakab István Bohumil Hrabal azok közé a kivételek közé tartozik, akik már réges- régen próféták lehetnek a saját hazájukban. Nem is szólva arról, hogy még az sem tartozik az irodalomtörténet megszokott jelenségei közé, amikor az író egyszerre kedvence az olvasónak és a kritkusoknak, a hazaiaknak, illetve a külhoniaknak egyaránt. A magyarországi termésből kiemelkedik Dobossv László és Varga György egy-egy szép esz- széje. Szigeti László csehül megjelent interjúkötetéből, a Klicky na ka- pesníku-ból, a Zsebcselek-ből azonban egyelőre csupán részleteket olvashattunk magyarul az Irodalmi Szemlében. (Vajha mihamarabb az egész napvilágot láthatna!) Viszont megjelent Prágában az eslő Hrabal-monográfia, a Őesko- slovensky spisovatel Portréty spiso- vatelű sorozatában, amelybe eddig mindig inkább csupán a hivatalos nagyságokról nagyképűsködtek, mondjuk például arról, hogy Helena Smahelová, ez a nyolcvankét esztendős hölgy nagy író. (Ugyan akad- hat-e, ki e nevet nem ismeri?) A Hrabal-monográfia szerzője Radko Pytiík. Ezt a hatvanhárom éves irodalomtörténészt eddig mindenekelőtt Hasek-kutatóként ismertük, aki több jeles, és új meg új adatokkal zsúfolt monográfiát tett közzé az évtizedek során a Svejk szerzőjéről. S nyilván a haseki életmű beható ismerete vezette el a prágai és a cseh humor elemzéséhez, melynek egyik gyümölcse egy ragyogó antológia a cseh humor gyöngyszemeiből, amelyet érdemes lenne magyarra fordítani. Bízvást állíthatjuk tehát, hogy a hős, ebben az esetben Bohumil Hrabal, illetve kutatója, Radko Pytiík egymásra találtak. Szorosan a tárgyhoz tartozik annak a megállapítása is, hogy korántsem valami száraz tudományos elemzést tett közzé Pytiík. Hiszen tudja: önmagát tenné nevetségessé, ha elvont formulákba, esztétikai absztrakciókba próbálná belegyömöszölni Hrabal gazdagon áradó, parttalan, fantáziadús meséit. A sajátos prágai iróniából eredezteti Hrabal művészetét, mégpedig nem csupán történeteit, hanem azt a formát is, amely mindenképpen újdonság a század cseh prózájában, bármennyi meglepetéssel szolgált már eddig is folyamatos megújulásaival Capektől Hasekig, Vancurától Kunderáig, Páráiig és tovább. „A csehek nevető bestiák“ - mondották a Csehországot megszálló nácik tehetetlen dühtől vezéreltetve, amikor látniok kellett, hogy a cseh kisember úgy védekezik a totalitarizmus ellen, ahogyan tud. A fegyvere - a nevetés. Az irónia. „Vendéglői történetek“ - így nevezi az iróniának ezt a fajtáját Pytiík. Ennek a műfajnak az ismertetőjegyei, hogy a múltban játszódik ugyan, ám a jelenre vonatkozik, továbbá mindenképpen nevetséges színben tünteti fel az erő képviselőjét, van valami erotikus bája, s mindenképpen az előítéletek lerombolását célozza meg, s végül - formáját tekintve - epikus, amelyben a valóság elemei keverednek tt kitalálásokkal, illetve az abszurd helyzetekkel. „A vendéglő közegét Hrabal alkotó műhellyé alakította át“ - állapítja meg a cseh irodalomtörténész. Prágaiságuk, elbeszélőmodoruk hasonlósága okán nem csupán az olvasók, de a kritikusok is sokszor túlságosan is egymáshoz kötik Ha- sek és Hrabal művészetét. Pytiík természetesen nem tagadja, nem is tagadhatná a közös jegyeket, a közös forrásokat, ám határozottan figyelmeztet a különbségekre is. Ha- sek szereti a drasztikus kontrasztokat - mutat rá Hrabal viszont a groteszk lírai szembeállítást részesíti előnyben. Hasek a teljes tagadást választotta, Hrabal pedig „megcsalatott álmodozó". Ha tetszik, Hrabal „szelídebb“. Pytiík csaknem háromszáz oldalas könyve azonban - azonkívül, hogy természetesen Hrabalt a cseh irodalom fejlődésének természetes folyamataiban láttatja - alapvetően azt a tényt kívánja bizonyítani: Hrabal a kortárs világirodalom öntörvényű alkotója. Olyan író, aki megteremtette a saját mítoszát. Kolozsvári Grandpierre Emil nevezetes mondása szerint pedig az író számára korántsem elegendőek a művek, szükségük van a mítoszokra is. A Hrabal-mítosz lényege azonban roppant könnyen átlátható, mint minden igazi nagyság esetében. Hrabal úgy élte meg a hétköznapi létet, hogy átérezte a táj és a kor minden fontos üzenetét. Tudta és tudja, hogy nyelvek, kultúrák, nemzetek keverednek azon a tájon, ahol születnie és élnie adatott, tehát különleges érzékenységgel tiszteli az egyén és a nemzet önállóságát. Az önállóság tiszteletében érzi az érintkezés és az értékek cseréjének egyetlen tisztességes lehetőségét. Az idő pedig, ez a háborúkkal véres és a háborúk peremén való állandó tántorgással telített bizonytalanság azt a bizonyosságot hozta számára, hogy egyáltalán ne akarjon győzni, senki felett, csak azt akarja - amiként egyik önéletrajzi vonásokkal felruházott szereplője mondja-jöjjön el mindenki számára egy nap, amikor boldog lehet, s nem szeretne szép tragédiákban részt venni, még azt a bizonyos fényes jövőt sem várja, hanem azt a hétköznapi boldogságot kívánja mindenkinek, amiből talán a legkevesebb jutott ezeken a tájakon az embereknek ... Pytiík szerint, mintha Hrabal a táj és a kor naplóját írná. Ezért került nagyon gyorsan az olvasók szerete- tébe, a csehekébe ugyanúgy, mint széles e világon olyan sok helyen. Okos könyv Radko Pytiík Hrabal- monográfiája. Hrabal most márciusban lesz hetvenhét esztendős. Csaknem ötvenéves volt, amikor első „igazi" könyve megjelent. Azóta - noha 1970 és 1976 között a tiltott szerzők közé tartozott - anyanyelvén csaknem negyven kötete látott napvilágot Igazán szüksége lehetett már a cseh olvasónak egy megbízható útikalauzra ebben a gyönyörű világban, amelyet Bohumil Hrabal teremtett meg. S talán a magyar olvasó is hasznát vehetné egy révkalauznak a Hrabal-kikötöben. Ezért is hívtuk fel a figyelmet erre a frissen megjelent könyvre. E. Fehér Pál TAVASZIAS VEROFENY Könözsi István felvétele
