Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-22 / 12. szám

MIR is SZflUNY

sötét, elhagyatott sikátorokban vagy árnyas utcasarkokon sétálok, mindig alaposan szétnézek és figyelek.

Lassan hat éve már, de még mindig nem bukkantam a nyomára. Igaz, az is lehet, hogy már nincs az élők sorában. A körülményeket figyelembe véve ez nagyon is valószínűnek látszik.

Nem tudom megmagyarázni, hogy mi történt hat évvel ezelőtt abban a közúti dzsipben, és nem is hiszem, hogy valaha is megértem. Nem is gondolok rá szívesen, mert félek attól a pillanattól, hogy egyszer mégiscsak megtalálom a rejtély kulcsát, és ilyenkor egész lényem azt kívánja, hogy felejtsem el az egészet.

Azon a napon teljesen véletlenül lettem tanúja annak az ominózus esetnek. Ha netán aznap nem esik az eső vagy nem arra a .helyre ülök a dzsipben, semmit sem láttam volna az egészből.

Olyasmi történt azon a reggelen, amelyet az ember soha nem tud az emlékezetéből kitörölni, és akarva- akaratlanul is végigkíséri az életét. Mint amikor valaki egy halom pénzt nyer a lottón, míg egy másikat a nyílt utcán leterít egy eltévedt lövedék.

A családommal egy külvárosi szegénynegyedben laktunk Manilában. Hat évvel ezelőtt a negyedet a várossal néhány utca kötötte össze, bár ezek inkább csak sáros járdák voltak, mintsem közlekedésre alkalmas utak. Az esős évszakokban annyira besározódtak, hogy szinte járhatatlanná váltak a diákjaim nagy-nagy örömére. Az iskola innen közel két óra, és elég egy kiadós zápor, hogy elkéssem. A munkatársaim mesélték, hogy a diákjaim ilyenkor indiántáncot lejtettek, amolyan esőhívo- gatót.

Ez az ezeréves, megkopott dzsip az egyetlen jármű, amely a Santa Izabel kórháztól a lakónegyedünkön át a városközpontba közlekedik. Nem is nagyon jár más jármű ezen az útszakaszon, így egyáltalán nem értem, hogy miért van ennyire elkenve.

Azon a reggelen férjem öreg toyo- tája bedöglött, így egyedüli megoldásként a dzsip maradt. így lányommal, Ellivel már fél hatkor el kellett indulnunk otthonról, hogy le ne kés- sük a dzsipet.

Elli jövőre érettségizik. Hat évvel ezelőtt tehát negyedikes volt, abban az exkluzív leányiskolában, ahol én voltam az igazgatóhelyettes. Nem mondhatnám, hogy Elli nagyon örült volna ennek. A mai napig felpanaszolja, hogy neki ebből semmilyen előnye nem származott.

Elli látta, mi történt aznap, így legalább egy ember tanúsíthatja mindazt, amit elmondok. Habár ő elég hamar megbékült a történtekkel. Ha megpróbálok mesélni róla, bólogat, á, igen, mintha a múlt szombatról beszélnék neki.

Aznap ömlött az eső, mintha csak diákjaim egész éjjel Esőistenhez könyörögtek volna. Csaknem negyven percet vártunk a zuhogó esőben a megállóban, tehát elképzelhetik, milyen lehetett a hangulatom, amikor végre feltűnt a dzsip, amelynek el kell vinnie bennünket a város civilizáltabb részébe.

Az öreg dzsip fáradtan közeledett felénk, türelmesen végezve fáradságos munkáját, amely létezésének egyetlen értelme volt. Csúszkált a mély, esöáztatta gödrökben, amelyeket a sofőr inkább csak sejtett, mint látott, és mivel én is vezetek, tudom, milyen érzés, amikor az ember belekerül egy ilyen feneketlen mélyedésbe. Meg kell tudnia saccol- nia, hogy melyikben lesz „csak“ vizes a gumi, és melyikben törik el a tengely. Főleg, ha ilyen kivénhedt járműről van szó. Szinte teljesen tömve volt, csak egy szabad hely volt, ám kívülről ezt nem lehetett látni. Az ablakról lelógó, színes műanyag szalagok megőrizték ezt a titkot. Csak amikor a dzsip váratlanul belerepült egy mélyedésbe, és a sár szétfröccsent, és megcsikordult az

alváz, vált világossá, hogy túl van terhelve.

Beljebb nyomakodtunk, és leültem a szabadon hagyott helyre. Elli a térdemre ült, és az esőköpenyéről lecsorgó víz eláztatta a ruhámat. Nem valami szívderítő élmény üyen zsúfolt járműben utazni, főleg, ha még egy gyerek is ül az ember térdén. A göröngyös út csak megsokszorozza a kínokat. Hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, amit Elli tartása okozott, elkezdtem figyelni az útitársainkat.

A szokásos tömeg - piacra induló kofák, egy-két munkás, pár középiskolás és néhány szerencsétlen, akik munkába igyekeznek, vagy bevásárolni, mint én és Elli. Vegyes, tarka társaság.

Úgy tűnt, mintha mindenkire ráragadt volna az égbolt szürkesége, mert mindnyájan komoran néztek maguk elé, senkinek sem volt kedve beszélgetni. Az esőcseppek egyhan-, gúan kopogtak a tetőn.

A velem szemben ülő mosolygós arcú, kövér asszony mintha mondani akart volna valamit, de aztán egyADELIO GABOT

hangúan tovább bámulta az esőt. Kivételt csak a mellettünk fekvő csecsemő jelentett.

Rendesen be volt pólyázva, hogy meg ne fázzon, egy ósdi, kopottas szövetbe. A szövet alól kikukucskáló fej elárulta, hogy alig lehet több pár naposnál, és a kislányom mellett fekvő tömött táska arról árulkodott, hogy az anya most utazik haza gyermekével a Santa Izabel kórházból.

A gyerek kegyetlenül bömbölt, mintha csak csalódottságát akarná tudtára adni a világnak. Elli fészkelődön, hogy jól lássa, hogyan birkózik a csöppség az anyja ölében. Az anyja elfordult Ellitől, mintha meg akarta volna védeni a gyereket a lányomtól. Elli fintorogva elhúzta az orrát, köhécselni kezdett e tiszteletlenség láttán, és tekintetét az ablakra szegezte. Az anya hasztalan próbálta megnyugtatni, s úgy tűnt, hogy hajszálnyira ugyanolyan szomorú és tehetetlen, mint a gyermek. Reménytelenül nézett szét, és önkéntelenül az jutott eszembe, vajon miből fizette ki a kórházi költségeket. A gyerek vadul bömbölt, ki akarta magát szabadítani anyja ölelő karjaiból, s ekkor egy szokatlan dologra figyeltem föl. A gyereknek nyúlpo- fája volt.

Széthúzta a fogatlan, eltorzított arcát, eltolta kis pufók kezével a takarót, és szomorúan feljajdult, mintha tudatában lenne a saját tökéletlenségének. A szerencsétlen anya zavartan nézett az utasokra, és megpróbálta eltakarni a gyerek arcát csipkés zsebkendőjével, miközben alig tudta visszafojtani a könnyeit.

Mikor megtörülte nedves arcSt, közelebb tartotta a gyereket a melléhez, hogy megszoptassa. Úgy nézett ránk, mintha pontosan tudná, mire gondolunk. Mint mindenki más, azon kaptam magam, hogy kíváncsian meresztgetem a szemem. Mintha valami szörnyen érdekes volna, hiszen hátra kellett fordulnom, ha látni akartam őket.

A ragacsos, nyirkos tömeg a dzsipben még jobban idegesített, és nyugtalanul fészkelődtem az ülésen.

„Mama“ - szólalt meg Elli, de én rámordultam. Úgy tűnt, hogy a különben nehéz felfogású Elli megértette a helyzetet, és csendben maradt, de titokban továbbra is a gyereket bámulta. Figyeltem a többi utast. Sokan szégyenkezve, lesütött szemmel maguk elé néztek, csak két iskoláslány sugdolózott, ám a kövér asz- szony mérges tekintete elnémította őket. Az anya igyekezett megnyugtatni gyermekét, de az továbbra is hangosan sírt. A dzsip lassan kacskaringózott a kitaposott kerékvágások és mélyedések között. A ki nem mondott gondolatok nyomasztó csendje fojtogatta a levegőt.

Tanítónő vagyok, és a gyerekekkel eltöltött hosszú évek megtanítottak arra, milyen szívtelenek és gonoszak tudnak lenni a gyerekek a testi fogyatékosokkal szemben. A fogyatékos gyerekeknek annyi esélyük van az életben maradásra,“ mint egy aknamezőn botorkáló vaknak.

Az anyának végre sikerült megnyugtatni a gyermeket, mikor a szájába dugott egy tejesüveget. Ritmikusan mozgatni kezdte az üveget, és elképzeltem, hogy a gyerek, megnyúlt ajkaival, nem is tud inni belőle. Elborzadtam. Milyen kegyetlenül nehéz lesz ezt a gyereket felnevelni!

Néztem az anyát, aki ismét a takarót igazgatta. A nyúlpofát legjobb gyerekkorban eltávolítani, mikor a sebhelyek még könnyen összeforrnak. Annak ellenére, hogy ez elég egyszerű műtét, mégis annyiba kerül, mint akármilyen más orvosi beavatkozás. Ha ez az asszony az eldugott, elhagyott Santa Izabel kórház szülészeb osztályán szült, nemigen van pénze a plaszbkai műtétre.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy szinte észre sem vettem, amikor felszállt a dzsipre. Gondolom, a sok kereszteződés egyikénél ugrott ki a fák alól, felugrott, és ott állt a lépcsőn. Ha Elli nem húzott volna magához, észre sem vettem volna, hgy ott van.

A férfi piszkos volt.

Azok közé a szerencsétlenek közé tartozott, akik kukákban és szemétdombokon keresgélnek, elhagyatott kapuközökben alszanak, templomok és más forgalmasabb helyek mellett koldulnak.

Sokféle gúnynév ragadt rájuk - szemetesek, csavargók, élősködők. A férjem nagyvonalúan városi remetéknek nevezi őket.

Szakadozott, toldott-foldott fekete ruha volt rajta, csupa lyuk és mocsok, öreg volt, vézna, hosszú, nedves haja zsíros sálként tapadt a homlokához. Eres volt, és ahol az eső lemosta a mocskot, finom, barna vonalak futottak végig a testén. A könnyű szellő, amely fújdogált, megerősítette gyanúmat - bűzlött.

Nedves, félig üres papírtáskát tartott a kezében. Nem fontolgattam, hogy mi van benne, mert meg voltam róla győződve, hogy nem akarom tudni. Láthatólag nem nagyon zavarta, hogy a dzsip tele van. Nem nézett üres hely után, mintha elégedett lett volna, hogy kapaszkodhat. Biztos nincs menetjegye sem, gondoltam.

A kövér kofa a hátunk mögött idegesen elült az ismeretlentől, és a többiek is undorodva elfordultak. Én is elfordítottam a fejem. A velünk szemben ülő nő fintorgatása elárulta, hogy mit gondol az idegenről. A dzsip tovább botorkált a sáros úton, és egyéb dolgom nem lévén, bámultam az orrát fintorgató kissé gömbölyded hölgyet. Néha egy-egy pillantást vetettem a koldusra is, de így közelről még visszataszítóbbnak tűnt. Egész napra munkát adott volna az orvosoknak. A testét gennyes sebek borították, és minden harmadik pórus be volt gyulladva. A könyökén lévő undorító varas sebe vérzett, és elborzadtam, amikor arra gondoltam, hogy milyen fertőzéseket terjeszthet. Nem úgy nézett ki, mint aki akár a Santa Izabelben is gyógyíttathatná magát. Futólag ránéztem a kezére, amellyel átfogta a karfát a feje fölött, és észrevettem, hogy néhány ujja is hiányzik. Kettő elkorcsosodott, mintha így született volna, egyet pedig mintha baleset közben vesztett volna el. A másik

kezét nem láttam. Az egyik lábát lóbálta a lépcső mellett, alighanem rövidebb volt a másiknál. Hirtelen köhögőgörcsöt kapott, és amikor felnézett, észrevette, hogy őt nézem. Kihívóan a szemembe nézett, és ekkor vettem észre, hogy hiányzik az egyik szeme. Az üres szemgödröt valamiféle drót takarta el. Látszólag egyhangúan bámulta az esőt.

Isten tudja, talán -ha rendsesen megfürdött volna, nem nézett volna ki olyan szörnyen. A szenny és a sebhelyek alatt egész normális, úgyszólván intelligens képe volt, amley egy magas állású hivatalnokra vagy fiatal tanítóra emlékeztetett.

Akkor nem tűnt fel, de fokozatosan megértettem, hogy valami nem megy a fejembe. Az egy szemében, amellyel rám nézett, jóindulat tükröződött. „Az ördögbe is magával, asszonyom. Én egészen jól érzem így magam.“ Ebben a pillanatban a dzsip egy mély gödörbe szaladt, és a férfi majdnem lezuhant. Felébredt a gyermek is - aki megnyugodva szendergett az anyja ölében -, és elsírta magát. Az anya megpróbálta megnyugtatni, de az annál jobban vonított. A koldus szemlátomást megvető tekintettel nézett a síró gyerekekre.

Az anya hatodik érzékével észrevette, és magához húzta a gyereket, hogy megvédje. A gyerek hevesen

védekezett, rugdalózott és mindenáron ki akarta tolni magát a takaró alól. Ez majdnem sikerült is neki.

Észrevette a homályos fényben a lépcsőn álló férfit, és úgy tűnt, mintha figyelné. Aztán ismét keserves zokogásban tört ki.

Futólag ránéztem a koldusra. Az ő piszkos, ragyás arca is a gyerek felé fordult, és mintha mérgesen nézett volna rá. De az is lehet, hogy csak önmagára volt mérges, vagy csak nem akarta együttérzését kifejezni. Le nem vette a szemét a gyerekről.

Aztán hirtelen megváltozott az arca. Mintha magába mélyedt volna. A homloka ráncos lett, mint aki keményen töri a fejét valamilyen rejtélynek a megoldásán. Nem vagyok benne biztos, de úgy nézett ki, mintha élet és halál kérdéséről gondolkodna. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem figyelt semmi egyébre, és amikor a dzsip egy újabb gödörben landolt, a rázkódás a férfit majdnem leverte a lábáról.

Még senkit sem láttam ilyen elmé- lyülten gondolkozni. Mint aki forrón készül valamilyen vizsgára, vagy olyan feladat köti le, amely teljes összpontosítást igényel. Nagyon furán éreztem magam. Lehetett ez olyan ember tekintete is, aki valami rosszat forral, és tekintettel a külsejére, senki nem vehette volna tőle rossz néven ezt a gondolatot.

Néhányszor megcsóválta a fejét és valamit mormogott, de nem lehetett érteni. Ismét a gyermekre nézett, mintha ez segített volna neki a döntésben. Én még jobban megszeppentem. Tán el akar emelni valamit? De hisz nem volt itt semmi ellopnivaló. Végül megrázta a fejét. Elhatározta magát.

A dzsip egy újabb mélyedésben landolt, és mire felocsúdtunk, a férfi ledobta a táskáját, benyomult a tömött dzsipbe,.és csendben odafura- kodott a gyerekes anyához.

Először mocskos kezét beletörölte még mocskosabb nadrágjába, aztán hirtelen bedugta kezét a takaró alá, és megragadta a gyerek arcát. A döbbenet pillanatai következtek.

Gyerekrablás. Ez volt az első reakcióm. El akarja rabolni a gyereket. Vagy meg akarja enni.

Az idő álomgyorsan repült, és az izgalom teljesen megnémított. A férfi masszírozta a gyerek arcát. A többi utas is némán bámult, és csak a gyerek bömbölésére ocsúdtunk fel. Elsikítottam magam.

Ez megtörte a feszültséget. Az anya felordított és szabad kezével elkapta a férfi csuklóját. A szemben ülő kövér hölgy is vadul sikoltozott és a dzsip hirtelen megállt. Valaki megragadta a csavargót, aki újabb köhögőgörcsöt kapott, kezét szája

elé kapta, és elengedte a gyereket. Még emlékszem a kezemre csörgő nyálra. Hevesen köhögött, és mintha elfelejtkezett volna eredeti szándékáról. Kitépte magát a férfi karjai közül, utat tört magának a tömegben, miközben egész teste rázkódott a heves köhögéstől.

Kiugrott, és belezuhant egy sáros gödörbe.

Feszülten figyeltük, és bámulták, hogyan áll lábra, és botorkál el a sáros, mocskos utcán. Akkor láttam őt utoljára.

Egy fiatalember kiugrott utána, kezét ökölbe szorítva, fenyegetően felemelte, de mivel az eső kitartóan zuhogott, visszaszállt a dzsipre. Az emberek hangosan zajongtak, ecsetelték a történteket, csak én hallgattam.

A gyereket figyeltem, kíváncsi voltam, nem esett-e valami baja. Az anyja az ölében ringatta, fél szemmel pedig a távolodó férfit leste. Benyúlt a táskájába, hogy zsebkendőt vegyen elő, amivel megtörli a gyerek arcát. Elhajtotta a takarót, és felordított.

Elli rémülten mutatott a gyerekre.- „Anyu, nézd! a gyerek...“ Nem néztem oda, de tudtam, hogy mi történt. Lassan megfordultam, és éreztem, hogy a rémület arpeggiot játszik _a hátamon hideg ujjaival. A gyerek sírt és piszkos volt - de a nyúlpofa eltűnt.

Ez történt hat évvel ezelőtt. Nem szeretnék banális lenni, de úgy emlékszem az esetre, mintha tegnap történt volna. Elli nem emlékszik,- de Istenem, olyan fiatal volt még. Néha megfigyelem, ahogy érdeklődéssel kémleli a koldusok arcát, akik gyakorta odajönnek az útkereszteződéseknél a kocsinkhoz, hogy alamizsnáért könyörögjenek. Ilyenkor arca megfeszül, és közelebb húzódik hozzám.

Néhány hónappal a történtek után megkerestem azt a helyet, ahol a dzsip megállott, és kiugrott a koldus. De kérdezősködtem a vásárban, a templomban és a nyilvánosházban is, ahol esetleg tartózkodhatott. A Santa Izabelben sem hallottak róla. Később kiterjesztettem a kutatást a környékbeli elővárosokra, végül még a városközpontban is kutattam utána. Hiába.

Jelenleg kihasználom az igazgató- helyettesi tisztségből adódó helyzeti előnyömet, és megpróbálom azt a gyereket bejuttatni az iskolámba. Marissának hívják, és az egyik legbeszédesebb lány, akivel valaha is találkoztam. És neki van a legszebb mosolya a világon. Gyönyörű nő lesz belőle.

Évek óta tartom velük a kapcsolatot, és próbáltam neki segíteni, ahogyan erőmből tellett. Az anyja jelenleg az én ajánlásomra az iskola önkiszolgáló éttermében dolgozik, mint segéderő. Büszke vagyok rá, hogy ma jobb helyzetben élnek, mint hat évvel ezelőtt.

Szabadidőmben ismét az iskolapadban ülök - szeretném növelni a képzettségemet a szociális tevékenységre összpontosítok, és délutánonként egy fogyatékosok számára létesített kisegítő iskolában vagyok nevelő.

Tanulmányaim befejezése után egy külön központot szeretnék létrehozni, amely a rászorulókon segítene.

A barátaim gyakran kérdezik, honnan veszek ennyi energiát, és lendületet. De én csak mosolygok.

Ne kérdezzetek miért csinálom mindazt, amit csinálok, mert úgysem tudnék rá válaszolni. Én magam sem értem, ugyanúgy mint akkor hat évvel ezelőtt.

Otthon még mindig megvan a koldus táskája. Pontosan olyan kis csacskaságokat tartalmaz, mint amit elképzelhetnek egy ilyen alaknál. Cigarettavégek, egy rongydarab, egy tekercs spárga, néhány régi újságdarab. Nem találtam benne semmilyen iratot, sem kulcsot, ami esetleg segített volna feltárni a kilétét.

A mai napig, ha valahová megyek, mindig figyelek és alaposan szétnézek, mert annyi mindent szeretnék tudni. De, mint többször is említettem, még mindig nem találtam rá, és egyre kevesebb az esélyem, hogy valaha is rátalálok. De ha önök megtalálják, ugye értesítenek róla? Végtére is, nem olyan nehéz rátalálni egy városban egy vén szemetesre. Főleg azzal a szörnyű nyúl- pofával, azt hiszem.

Juhász István fordítása

Ajándék lónak ne nézd a fogát