Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-22 / 12. szám

Jólétet mindenkinek?

Keleten a menedzserek és a piacgazdasági mintadiákok, illetve a demagógia tehetségével megáldott néptribunok órája jött el, s nem az olyan tépelödő, derék csődtömegkezelőké, mint amilyen a bukott lengyel miniszterelnök, Mazowiecki volt. Lengyelországban, ahol a demokratikus nekilendülés jóval korábban kezdődött, mint a keleti tömb többi országában, késlekedtek a politikai strukturális reformok; a lengyelek ezt most behozzák. Valódi népképviselet helyett először új államfőt választottak - Lech Walesa, a fordulat szimbolikus alakja személyében. A varsói királyi palotában a munkásvezér ünnepélyesen magához vehette a háború előtti köztársaság elnökének jogarját. Kormányfővé természetesen nem egy második „erős embert“ tett meg, hanem egy majdnem ismeretlen személyt, aki szűkszavú, szerény és illedelmes: Jan Krzystof Bielecki fiatal vállalkozót.

Meg tudja-e és miként tudja megvalósítani az új miniszterelnök a „gyors jólétet mindenkinek" víziót, amellyel Walesa a választási harcban híveket toborzott - ezt a kérdést kormánynyilatkozatában nyitva hagyta. Nyájasan, anélkül, hogy hangját csak egyszer is felemelte volna, mutatta be a 39 éves liberális politikus a kabinetjét, amelyben a radikális gazdasági reformer, Balcerowicz és a párton- kivüli Skubiszewski külügyminiszter mindamellett gondoskodik némi folytonosságról. De mi történik, ha Walesa elnök tényleg létrehoz egy „politikai tanácsadó testületet", amely egyfajta árnyékkabinetként hivatott „tehermentesíteni a kormányt a napi politika terhe alól"?

„A Lech Walesával (a gdanski Szolidaritásban) végzett sokéves közös munka alapján úgy vérem, hogy gördülékeny együttműködést várhatok az elnökkel" - fogalmazott az új kormányfő óvatosan, s egyúttal világossá tette, hogy a saját fejével gondolkodik: ragaszkodik például „az állam és az egyház szétválasztásához", és másként beszél az elkeseredett lengyel parasztokkal, mint az elnök Mig Walesa a választási küzdelemben jelentős Ígéreteket tett nekik („több millió kiló vajat fogtok eladni nyugaton!“), Bielecki bejelentette: „hathatósan védeni fogja a mezőgazdaságot a mesterségesen olcsó import ellen". Ez volt az egyetlen mondat a kormánynyilatkozatában, amely tetszést aratott - pontosan annál az 58 parasztpárti képviselőnél, akik ellene szavaztak.

Ez a kép jól példáz bizonyos félreértéseket a kelet-európai átalakulásban. Felvillanyoznak az olyan fogalmak, mint a „piac" és a „privatizáció", ám csalódást keltenek, ha kiderül, hogy aruk is van. A lengyel mezőgazdákat, 1956 óta megkímélték ugyan a kényszerkollektivizálástól, ám ez ma épp oly kevéssé védi őket az európai agrárválság következményeitől, mint mondjuk a föld nélküli magyar parasztokat, akik szövetkezetekben dolgoztak Balcerowicz 1990-es sokkterápiája teli kirakatokat és belföldön szabadon konvertálható valutát ajándékozott a lengyeleknek - ám zsugorodó reáljövedelmek és 1 millió munkanélküli árán. Azt a csodálatos érzést, hogy megszabadultak a keleti „nagy testvér" nyomásától, aki most önmagával van elfoglalva, visszaveti az általános apátia. Ám a gazdasági mizériát igazán csak akkor lehet legyűrni, ha a nyugati testvér Lengyelország külső adósságaira (45 milliárd dollár) nemcsak haladékot ad, hanem - Bielecki miniszterelnök egyenesen ezt követelte — elengedi.

„Privatizáció miatt zárva" - olvasható, nagyon is komolyan gondolva, egy bolt ajtajára függesztett táblán egy lengyel vidéki városban. Prága közelében egy nemrégiben privatizált üzem munkásai lelkesen rohamozzák meg a legközelebbi kocsmát, hogy első magasabb bérüket alkoholra váltsák, azután egy hétig ne jelenjenek meg a munkában. E két kép statisztikai tényállást illusztrál: 1990-ben Kelet-Európábán körülbelül 1 millió magánkisüzemet alapítottak, zömükben kiskereskedelmi és kisipari családi üzemeket, és vagy 12 000 tőketársaságot, háromnegyed részüket külföldi érdekeltséggel. Vagyis a mező- gazdaságon kívüli gazdaságnak csak szűk egytizede merészkedett az új útra, mert ezt az utat csak hiányos törvények jelölik ki, és mert a „tőke nélküli kapitalizmus" minden kockázatvállalástól visszarettent.

Igazi korlátok

Az igazi korlát, amelyet nehezebb lebontani, mint a falakat és a határokat, ugyanakkor valami más: „Az emberek többségé a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt a piacgazdaságban, amely által elveszítheti munkahelyét, továbbá arra kényszerülne, hogy tisztességesen, pontosan és jól dolgozzon." Ekképp írja le Lengyel László magyar szociológus azt a társadalmi lelkiállapotot, amely az emberek

A lelkesedés is képes elállitani a lélegzetet, elhomályosítani a tekintetet. Sok ember tapasztalja ezt az inkább szédelgő, mint száguldó Kelet- Európában, amelyet kihívás elé állít új szabadsága. A helyes utak megválasztásával együttjáró kínlódás az 1990-ben a legtöbb kelet-európai országban megtartott szabad választások után is nyomasztólag és egyúttal felzaklatólag hatott a kedélyekre. A kiutakat, kerülőket és tévutakat csak igen nehezen lehet megkülönböztetni egymástól. Kivált mivel a valóság sehol sem tud lépést tartani az elvárásokkal. Tárgyilagosan szemlélve, a kommunista uralmi rendszer összeomlása után nem is lehet másként.

Ám a Balti-tenger és a Fekete-tenger között élő népek az effajta józanságot miként tekintsék serkentésnek, ha felszabadulásuk mámorító élményéből gyakran csak a másnaposság marad? Hogyan merítsenek bátorságot, ha a Nyugat, amely után évtizedeken át epekedtek, most kijózanítóan elősorolja, mit kell tenniük és mit nem? Még a kommunizmusellenesség sem maradt meg a remények közös nevezőjeként, amióta kiderült, hogy a kommunizmus főleg azért múlt ki ilyen könnyen, mert régóta halálos beteg volt, és csak önkényeskedéssel lett úrrá tehetetlenségén.

A „kommunista ördög nélküli“ élet nem is olyan egyszerű - ismeri el öniróniával Adam Michnik, a lengyel ellenzék tapasztalt szóvivője. És Józef Tischner, a Szolidaritás filozófusa felfedezi, hogy a gondolkodásbeli és magatartási mintát annál a tömegnél is, amely mindig elutasította a rendszert, most is az jellemzi, ami a kommunista „árusító bódé“ szociális kínálatában szerepelt: az abszolút egyenlőségtől és igazságosságtól kezdve egészen a majdani osztály- és konfliktusnélküli társadalomra való utópista kilátásig. A „vevőkör“ ugyanaz maradt: „ Vágyálma most a kommunista ígéretek beváltása kapitalista módszerekkel. “

úgy, hogy meg sem hallották. Senki nem tudja, meddig tartja magát az a decemberi kompromisszum, amely az új alkotmány elfogadásáig van érvényben, és csak nagyjából szabályozza a jogkörök elosztását a szlovák kormány és a prágai központi kormány között.

Súlyos jelzálogok

A bizonytalanság paradox eszmék táptalaja. Csehszlovákiát nam akarják széthúzni, ám kívánatos lenne, hogy egy „önálló Szlovákia" és ne egy „föderatív köztársaság" lépjen be a közös Európába - mondja Ján Carnogursky szlovák miniszterelnök-helyettes, a szlovák kereszténydemokraták vezetője. A novemberi helyhatósági választásokon ők bizonyultak a legerősebb pártnak (27 százalék), mert ügyesen kapták fel a nacionalisták követeléseit.

A két országrész között veszélyben forognak fontos kommunikációs utak és életcsatornák. Ennek oka. hogy Szlovákia kitart a saját illetékessége mellett a posta, a telefon, a vasút, a földgáz- és olajvezetékek területén. Még józanság uralja a nemzeti érzéseket; Szlovákia 600 000 magyar és 50 000 ukrán lakosával (ez a lakosság 11 százaléka) maga sem „tiszta" nemzetállam. „Kölcsönös tolerancia, megértés és türelem nélkül minden vívmány megsemmisülhet" - így szól a cseh és morva katolikus és evangélikus püspökök

NEHÉZ IDŐK VÁRNAK A FIATAL DEMOKRÁCIÁKRA VALAMENNYI KELET-EURÓPAI ÁLLAMBAN

KÖZÉP-EURÓPA: - MÉG EGY KICSIT NŐNI KELL!

politikai magatartását egyenesen vulgármar- xista módon kitermeli: „A centralista diktatúra és az anarchia közti stádiumban leledzünk."

Hol marad hát a demokrácia - a fordulat jelszava? Minden bizonnyal kifejti hatását, mint amely erőt ad és láttatja a célt; csődöt mond viszont mint politikai varázsformula és mint gazdasági csodaszer. „A demokráciát nem lehet megenni" - mondta egy román háziasszony; ezt épp így mondhatta volna bolgár, orosz vagy szlovák háziasszony is. A pártok burjánzása fölötti örömet, a korlátlan véleményszabadság örömét megzavarják az orientálódással kapcsolatos félelmek. Azért is, mert a demokratikus struktúrák létrejötte mindenütt együtt jár a nemzeti újjászületés fájdalmaival. Ennek a reneszánsznak szembeötlő szépséghibái vannak, mert a többnyire dicsőített múltban keres támaszt, amelynek nulla órája közelebb van 1918-hoz, mint 1945-höz. A posztkommunista csúfolódók a nacionalizmust nevezik „a nép új ópiumának". Hogy ez izgatószerként vagy nyugtatószerként hat-e, sehol sem biztos.- Moszkvától Belgrádig a katonák újra berozsdásodott kardjaikat csörtetik. Egy szovjet tábornok kiadatja Hitler Mein Kampf- ját, hogy igazolja Sztálint. A kétségbeesett Sevardnadze borúlátó jóslata: „Diktatúra közeleg“ - és senki nem veszi tudomásul, hogy hozzátette: „De azt hiszem, nem fajul a dolog diktatúráig!"- A darabjaira hulló Jugoszláviában a szervek 80 százaléka által megválasztott nemzeti kommunista Milosevic a balkáni háborúk korába taszítja vissza országát. Tudjman elnök horvát ellenlábasa egy csapásra a halott Tito hagyományára esküszik, „aki egyenjogú köztársaságok föderációját akarta felépíteni", még Peterle szlovén miniszterelnök nem akarja tovább „süllyedő hajóhoz láncolni országát".- Mihály román exkirály Bukarestbe repül, hogy meglátogassa őseinek sírját, és úgy mutatkozik be - miután az elbizonytalanodott rezsim kitoloncolta - a Szabad Európa Rádióban, mint „továbbra is törvényes államfő."- Bulgáriában, ahol az energiaínség minden kereket megállít, a kormány- és ellenzéki pártok megállapodást írnak alá „a demokráciára való békés átmenetről."

Radikális kúrák

Az Öböl-válság árnyékában élő országok problémái szinte észrevétlenül megoldhatatlan dimenziókat látszanak ölteni. Vagy a visz- szás állapotok csupán az átmenet, s nem a hanyatlás jelei? Nem sok biztatót hoz felszínre. ha jobban szemügyre vesszük a viszonylag stabilabb országokat, Csehszlovákiát vagy Magyarországot.

Prágában Václav Klaus pénzügyminiszter, egy öntudatos liberális, radikális kúrát rendelt a csehszlovák gazdaságnak. Január 1-jével felszabadították az árakat, s Csehszlovákiában is elindult a nagy inflációs hullám, amely bevezetni hivatott a talpra állási folyamatot. „Jegyző nélküli", tehát szociális édesítőszer nélküli piacgazdaság - ezt a jelszót adta ki Klaus. Állami vállalatokra szóló részjegyeket osztanak szét. Ezek a népi részvények ízletesebbé tehetik az elavult, csődbe jutott iparvállalatok privatizációját, súlyosbíthatják azonban a kialakuló tömeges munkanélküliséget.

„Az emberek gyakran felcserélik a reform céljait a hozzá vivő utakkal" - panaszolja Klaus, aki bírálóit „becsvágyó, felelőtlen értelmiségiek" gyanánt intézi el. Nem csoda, hogy elnöksége alatt a Polgári Fórum, a szelíd forradalom népi mozgalma, kettészakadt: a' „demokratikus jogok klubjára", amely a kompromisszumokat kiiktatva felesküdött a pénzügyminiszter programjára, és egy inkább baloldali beállítottságú „liberális klubra". Egyidejűleg a csehek és a szlovákok állami egységén belül is mélyülnek a szakadékok. Integráló figurák veszítik el kisugárzó képességüket, vagy háttérbe szorulnak. Ilyen Alexander Dubcek és Havel elnök is, akinek „nagyobb hatáskört" sürgető kiáltása elhalt

egy felhívása. Szlovákia katolikus főpásztorai nem akarták aláírni a felhívást.

Eddig a szlovákiai magyaroknak nincs okuk arra, hogy az anyaországba meneküljenek, ahogy több tízezer honfitársuk a romániai Erdélyt elhagyta. Mégis: 70 évvel a trianoni békeszerződés aláírása után, amely területének kétharmadától fosztotta meg a magyar államot, régi ellenszenvek és igények lobbantak lángra. Románia budapesti nagykövete „irredenta hullámot" tapasztalt Magyarországon. Antall magyar kormányfő nem akar tárgyalni román vezető politikusokkal úgy, hogy „nincs kilátás eredményre". Külügyminisztere, Jeszenszky felfedezi a kisebbségi problémák megoldásának egy „modelljét": Dél- Tirolt. Úgy látszik, nem tudja, hogy ott „több időzített bomba ketyeg" - panaszolta éppen nemrégiben a bolzanói tartományi vezető.

Magyarországon eddig csupán a vásárlási düh tombolt. Ám a fiatal demokrácia veszélyben van, ha nem sikerül „feltartóztatni a gazdaság zuhanórepülését" - figyelmeztetett Antall. Nyaktörö vállalkozás, súlyos jelzálogokkal terhelve: 21 milliárd dolláros külföldi adósság (itt a legmagasabb az egy főre jutó adósság Kelet-Európábán), vágtató infláció, munkanélküliek és hajléktalanok növekvő serege, amit nem tud ellensúlyozni a pop- és pornószabadság.

Vissza kell-e először forgatni a történelem kerekét Kelet-Európábán, hogy azután előre szaladhasson? Jacob Burckhardt tömör véleménye: „A történelmi válságok pusztítanak". Csak az a kérdés, milyenfajta társadalmat hagynak maguk után. Die Zeit- UGYAN MELYIK ÚT VEZET EURÓPÁBA?