Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
jabban valahol levélszekrényem és a nyomda közt el szokták orozni a Vasárnapot, talán mert drágább vagy érdekesebb, mint annakelőtte volt, s csak kerülővel, egy rövid budapesti utamon hallottam Tőzsér itt megjelent, Irodalmi esemény 1980-ban c. történelmi pillanatképe felől. Most, január végén, amikor hozzájuthattam a kérdéses számhoz, s átfuthattam Tőzsér elemzését, szükségesnek tartom, hogy a bukott rendszer portréjához magam is odavessem néhány ecsetvonásomat. Kedves olvasóm talán megbocsátja, ha a szükséges mértékig visszahátrálok az időben. 1979 nyarán levelet kaptam az Irodalmi Szemle főszerkesztőjétől. Barátom és egykori főnököm meghívott, lennék tagja a folyóirat szerkesztőbizottságának. Kérésére végül is igent mondtam, s tag voltomat először a 7. (szeptemberi) szám impresszuma tüntette föl. Megvallom, nem lelkesített a meghívás, zavartalanul akartam dolgozni, s az ilyen látszatcsapatok különösen nem hoztak lázba, egyébként is szerkesztettem a lapot nyolc évig, s tudtam, milyen külsődleges egy ilyen bizottság. Feladata természetesen nem a szerkesztés, a befutó kéziratokkal való munka, hanem legfeljebb a lap utólagos értékelése, ha kell, a védelme és az iránymutatás, ha az adott társadalom- és művészetpolitikai feltételek egyáltalán lehetővé teszik az ilyesmit. (Akkor épp nem igen tették lehetővé.) Azért is tétováztam egy ideig, mert 1975- ben, már mint szabadúszó kritikus és műfordító, kaptam a lap kiadójától egy levelet, amelyben az igazgató a vállalat szerkesztő- bizottságába szólított. Az invitáló beszédre igent mondtam, s vártam, hogy az első tanácsülés elé tárhassam javaslataimat, de a gyűlésre nem hívtak meg. Jó két héttel később hallottam véletlenül, hogy a bizottság már ülésezett, s a titkárnő nyomozta ki, hogy főnöke egyszerűen kihullajtott a tagok rajából. Az ügy érdemi részét s az eljárás módját szó nélkül hagytam, s tovább végeztem a kiadónak a külső munkatársi feladatokat. Mikor azonban évek múlva, 1977 novemberében ugyanaz az igazgató ismét meghívott a kiadói tanácsba, írott válaszomban a tagságot elhárítottam magamtól. Családi és irodalompolitikai körülmények hozták úgy, hogy 1978 elejétől 1979 november végéig egy pozsonyi nyomda biztosította számomra a kenyeret. Korábban három éven át egy elég képtelen elhatározással státus nélküli kritikusként és irodalomtörténészként próbáltam létezni s állni (Shakespeare-rel és Arannyal szólva) a hivatalnak packázásait, s azoknak az idősebb, fiatalabb és majdani pályatársaimnak, akik a csehszlovákiai magyar kritikát verik vagy éppen tagadják, nem személyek, hanem a történelmi igazság védelmében ajánlom, vegyék figyelembe a kritika folyamatos korlátozásának és ellehetetlenítésének tényeit. Egész kritikusi pályám, s nemcsak az enyém, ebben az iszonyatos erejű, állandóan fújó ellenszélben, hatalommal bíró ellendrukkerek serénykedése közben ért el odáig, ahova mégis csak elért, s jellemző, hogy amikor első könyvemért Madách-díjat kaptam, nemzetiségi sajtónk hírt sem adott róla. Máig sem tudom, kik és miért rendelték el a hírzárlatot. E kkor, szellemi munkahely nem lévén számomra, már a nyomdában dolgoztam. Két év múlva, amikor visszatértem az irodalomhoz, 1981 márciusában Tőzsér telefonált, hogy baj van, mert Tóth László most megjelent verse körül óriási kavarodás támadt. Valaki följelentette a szöveget, a lapot, a szerzőt, a szerkesztőt és nem tudom, ki mindenkit még a pártközpontban, a folyóiratot hatalmas, hetvenezer koronás bírsággal sújtották, mire a lapgazda Madách igazgatója, így Tőzsér, azzal intézte el az ügyet, hogy Zalabait és személyemet kipenderítette a szerkesztőbizottságból, s döntéséről azonnal értesítette a pártközpontot és a lapkiadók főigazgatóját, aki a hatalmas pénzbüntetést a szeméremsértőnek kikiáltott vers közléséért a lapgazdára kirótta. (Ekkor már új férfiú igazgatta kiadónkat.) A kérdéses lapszám még kibontatlanul hevert az asztalomon, sürgős teendőim nem engedték, hogy beleolvassak, a verset korábban nem ismertem, előzetes véleményt nem kértek róla a szerkesztők: sem a főszerkesztő, sem két remek beosztottja, két utódom a lapnál, az akkor már erősen szorongatott Varga Imre és maga a műbotrányt kavart szerző, Tóth László. Kaptam hát a borítékba zárt Szemlét, átfutottam a kifogásolt verset, s láttam, mire megy a játék. A játék egyértelműen ugyanarra ment, amire minden hasonló esetben: hogy ismét szorítsanak egyet a csehszlovákiai magyar kultúra művelőinek torkán, hogy a diktatúra eszközeit a kommunista retorika mögé bújt szlovák soviniszták ellenünk fordítva anyagi terheket pakoljanak ránk, néhány embert nagyon, néhányat kevéssé, de azért emlékezetes mértékben megfélemlítsenek, néhányat kiprovokáljanak, egyet-kettőt elnémítsanak, s ha lehet, egyet-egyet az országból is kipasszírozzanak. Nemzetiségi tanügyünk lassú, de szívós, óvatos, a jelek szerint koncepciózus, valószínűleg egy jól átgondolt és aprólékosan kidolgozott hadműveleti terv szerinti leépítésével párhuzamosan folyt ez a kultúrapusztító, sajátos, konspirativ hatalmi aknamunka. Fővezére és törzskara erős prágai hátországgal a Fehér Háznak becézett pozsonyi pártközpontban székelt, végrehajtóival, ezekkel a furcsa figurákkal naponta találkozhattunk a szerkesztőségekben s az utcákon, biztosítói pedig az államrendőrség nyílt és rejtett emberei országosan, amerre magyarok éltek, mozogtak és szóban is megnyilatkoztak. Olykor a technika árulkodott a ránk függesztett fülekről. Egyszer például a Csemadok-köz- pont egyik fiatal előadója képedt el, mikor egy számot tárcsázva egyik, pár nappal korábbi beszélgetését hallotta vissza a kagylóból, hangszalagról, s ezen vigyorgott aztán napokig az egész város, magam pedig a rozsnyói református parókiáról szóltam volna haza, de a kagylót fölemelvén két férfi párbeszédét hallottam benne, lelkész barátom és felesége szerint, mert némán fülükhöz vittem a kagylót, azét az őrnagyi rangú államrendőrét, aki a járás egyházainak főfelügyelői tisztét vitte s a maga beszélgetéseit is az egyház(ak) terhére bonyolította le, alkalmat adván ezzel, hogy viszonzásul őt is lehallgassuk. Ezt az állami intézményt különösen a Madách és a nemzetiségi sajtó emberei izgatták, őrnagya vagy alezredese, aki amolyan tiszteletbeli csehszlovákiai magyar irodalmárnak kezdett számítani, úgyszólván naponta beült a kiadó új igazgatójához, akit a Fehér Ház delegált ebbe a szerinte veszélyes, a magyar reformpolitika ötödik hadoszlopának tekintett vállalatba rendcsinálónak, a felsőbb akarat engedelmes végrehajtójának. inkriminált, szeméremsértőnek, az ifjúságot két szavával megron- tónak ítélt vers természetesen csak ürügyül szolgált, mint állítottam, hogy ismét lecsaphassanak ránk, s irodalmi életünk alkotó és szervező embereit megfélemlítsék, elbi- zonytalanítsák, passzivitásba szorítsák. Előbb-utóbb, néhány ilyen eset láttán világosan kirajzolódtak a hatalom taktikájának alapvonásai: azokat az embereket semlegesítik, akik kezdenek munkájukkal az átlag fölé emelkedni, akik a szellemi (nemzetiségi) élet kristályosító pontjaivá lehetnének, akik köré valamilyen tábor verődhetne. 1968 utáni történelmünk bőven, tucatjával, majd százával kínálja rá a példákat, s nemcsak Pozsonyban. Nem sokkal a most taglalt eset után előadtam észrevételemet a Szlovákiai írók Szövetsége akkori főtitkárának, s bár a fölsorolt tényeket nem tagadta, nem is tehette volna, azt, hogy rendszer, koncepció, tervszerűség lett volna mögöttük, kizártnak tekintette, vissza is utasította. Tavaly került aztán kezembe egy szlovák lapnak az a száma, amely a szovjet elhárítás nálunk dolgozó embereinek működési vezérfonalául szolgált utasításokat tartalmazta, s az előírt pontok közt ezt a feladatot is fölfedeztem: veszélyessé, szellemi és erkölcsi vezetőkké válható emberek felőrlését, semlegesítését, félreállítását és szolgálatkész' figurákkal való cseréjét a megszállva tartott országokban, a, nemzetiségek közösségeiben is, nemcsak a többségi népek között. GULAG-okat civilizáltabb alakváltozatban, külső és belső emigrációk kicsikarását a szellem embereitől. A vers elolvasása után lapunk főszerkesztőjéhez siettem, s arra voltam kíváncsi, igaz-e, amit Tőzsér telefonált. Mondta, hogy sajnos igaz. Kíváncsi voltam még, mit szól ehhez a képtelenséghez s ahhoz a külön abszurdumhoz, hogy - függetlenül a versről vallott véleményünktől - eppen a szerkesztőbizottság két nemrég meghívott tagját teszi az igazgató felelőssé, tehát jelöli ki bűnbakká a közlésért, hisz épp neki mint belső embernek kell pontosan tudnia, meddig terjed egy szerkesztőbizottsági tag szerepe a lapcsinálásban. Kérdeztem, miként folyt le az aktus, tudniillik kipenderítteté- sünk mozdulata, mire a barátom elmondta, hogy az igazgató benyitott, s a küszöbről közölte vele kizáratásunk kész tényét azzal együtt, hogy döntéséről mind a Fehér Házat, mind a főigazgatóságot értesítette. Kérdeztem, mit szólt ehhez ő, a barátom, mire fölhúzta a vállát, s két karját széttárva bevallotta, hogy semmit, mert az igazgatói jogkörben ez a lehetőség benne rejlik, s ezzel szemben ő, az alacsonyabb instancia eleve esélytelenül áll. Mit tegyek hát, kérdeztem tanácstalanul, s barátom tűnődve felelte, hogy semmit. Ekkor nyitott be az igazgató, s úgy állt meg a küszöbön, mint máskor is, sohasem tudva eldönteni, jöjjön-e vagy meneküljön. Beszólt valami ügyben, s már indult is kifelé, de utánaeredtem, s megszólítottam. Hárított volna el, hogy siet a mélyúti Fehér Házba, de kötöttem az ebet a karóhoz, hogy legalább útközben meghallgasson. Kérdeztem, igaz-e a hír, valóság-e, hogy kizárt bennünket a testületből. Mondta, hogy igaz. Kérdeztem, miért tette, ám csak hebegett, hetet-havat összehordott, hogy kutya időket élünk, hogy eszi őt a gond, hogy rengeteg a baja a fiatalokkal, hogy mindenért ő húzza a rövidebbet. Figyelmeztettem, hogy ez nem válasz, de ismét csak dadogott, szokása szerint foszlányokban és kapkodva beszélt, hol a nemzetközi helyzetre, hol a csapnivaló csehszlovák-magyar viszonyra, Kádárra, Husákra meg Brezsnyevre meg az ő szorongatott helyzetére hivatkozott, s refrénként ismétlődött kusza, teljesen zavart magyarázkodásában a „ha azt maga tudná“ meg a „ha azt kegyed sejtené“ formula, így, a „kegyed“-eivel. A Grassalkovich-palota táján elfogyott a türelmem, s fölszólítottam, hogy nem érdekel ugyan semmiféle bizottsági tagság, egyszer sem vágytam ilyenekre, különben sem vagyok tagja semmi pártnak, amely a szavaimnak politikai súlyt adna, én csak dolgozni - írni es fordítani - akarok, de ha már egyszer maguk közé hívtak, elvárom, emberi méltóságom és hivatásom elemi érdeke is megköveteli, hogy a társaság, amely kiszemelt és nyugalmamból kimozdított, bánjék velem tisztességgel, mert nem vagyok kapcarongy, amelyet föltekemek, majd undorral elhajítanak, egyébként is miféle eljárás az, hogy éppen azokat rúgja ki a tanácsból, akik mint kritikusok ebben a súlyos helyzetben a legtöbbet tehetnék a lapért s a kiadóért - végül is mire jó egy szerkesztőbizottság, ha nem éppen arra hogy ilyen kátyúkból kicibálja az intézményt, amely magát önszántából a gondviselése alá helyezte? Olyan ez, mondtam, mintha a súlyos beteg kiverné házából az orvosát, vagy a fickó, akit utcai csirkefogók agyabugyálnak, épp a segítségére siető rendőröket rúgná sípcsonton. Figyelmeztettem, hogy lépésével árt nekünk, Zalabainak is, nekem is, változtatnia kell hát a döntésén, de ő tiltakozott, hogy nem teheti, elhatározásáról már valóban értesítette a megfelelő helyeket. Közöltem hát vele, hogy most az én válaszlépéseim következnek az ostáblán, s már ott tudtára adtam, hogy velem többet sem a kiadó, sem a lap mint külső munkatárssal nem számolhat. Kétszer hívtak meg és kétszer dobtak ki ok nélkül, mert védtelen vagyok, jóllehet önzetlenül és sokat dolgoztam a lapnak és a kiadónak, s nem tűröm, hogy bárki rühös kutyának tekintsen, akit bármikor, bárki helyett, bármilyen légből kapott ürüggyel oldalba rúghat. Kilépek a játékból, mondtam s faképnél hagytam az igazgatót. Itthon mindjárt meg is írtam a leveleimet. M indez 1981. március 12-én történt, mert előttem fekszik elküldött postáim másolata. A kiadó igazgatójának egyebek közt ezt írtam: „Tekintettel arra, hogy ön a Tóth László-vers közléséért való felelősséget egyebek közt rám mint a szerkesztő- bizottság egyik tagjára hárította és kizárt a bizottságból, ezzel pedig tudatosan megrá - galmazott és önérzetemben megbántott, továbbá visszamenőleg, e cselekedete fényénél figyelembe véve azt a módot is, ahogyan a kiadóba való felvételem ügyében eljárt, közlöm, hogy amíg ön lesz a Madách Könyv- és Lapkiadó igazgatója, sem az Irodalmi Szemlénél, sem a kiadóban nem vállalok többé szerkesztőbizottsági (tanácsi) tagságot, illetve azonnali hatállyal kilépek a kiadó lektori testületéből... “ Levelem másolatait tudomásulvétel céljából a Madách és az Irodalmi Szemle főszerkesztőjének s az utóbbi személyében egyúttal az SZKP kiadói pártszervezeti elnökének is elküldtem. Kísérő soraimból idézek: „Sajnos, nem ez az első eset, hogy a vállalat részéről inzultus ért. Egy irodalmi szöveg fölötti vitát nem egy régi és - szerintem - kipróbált munkatárs elejtésével és kiszolgáltatásával, tehát a felelősség olcsó és erkölcstelen áthárításával, hanem irodalomesztétikai és nyelvesztétikai alapon kell megvívni. Na, de ez már nem az én feladatom. Kérem azonban a kérdés megvitatását s a közösség érdekében a konzekvenciák levonását... “ Ugyanezen a napon a SÚTI részére is írtam egy levelet, egy elemzést, amellyel a bírságolás képtelen voltát bizonyítottam. Figyelmeztettem a döntéshozókat, hogy a Szemle nem gyermek-, de még csak nem is ifjúsági lap, hogy a költők szóhasználata, amennyiben lélektanilag indokolt, tehát esztétikailag hiteles, nem korlátozható, ilyen alapon a klasszikus irodalom egytizedét s a modem líra, próza, dráma és film három • negyedét be kellene tiltaniuk vagy milliókkal kellene szankcionálniuk, hisz csak nem is oly régen „fordítottam“ a kurva szót az egyik szlovák dokumentumregényből magyarra, kérdem hát, hányszor harmincöt- ezer koronával büntették meg a szlovák folyóiratot és kiadót, ahol a könyv eredetije megjelent. Bizonyítottam továbbá, hogy mindkét kifogásolt szó használata lélektanilag és esztétikailag hiteles, végül hogy a bírságolt, a női nemi szervet jelentő magyar szó nem a durva stílusszintű, alantas szókészlet • be tartozik, és sem jelentés, sem eredet szempontjából nincs köze a -cs-s változathoz, nem is változata annak, mert egyrészt az előbbi finnugor vagy latin gyökérről sarjadt, míg az utóbbit valamelyik szláv nyelvből vettük át, s míg az utóbbi nyelvünkben az ember (férfi vagy nő) ülepét jelöli, s durva, alantas, a káromkodások nyelvi közegében használt szónak számít, az előbbi egyszerűen egy köznyelvi főnév, mely a legintimebb női testrész megnevezését szolgálja, s amelyből a gyöngéd, becéző gyermek- és dajkanyelvi alakváltozatok erednek. Egyébként sem az élet tanul nyelvet az irodalomtól, hanem megfordítva, s aligha akad ifjú olvasó, aki Tóth László verséből ismémé meg ezeket a szavakat, írtam. Hallgassanak bele az udvarunkban játszó hét-nyolc éves gyerekek vitáiba, javasoltam, s megtudják, hol az igazság. Levelemből nem maradt nálam másolat, házi példányomat valakinek odaadtam, de meglesz a SÜTI és a Madách levéltárában, illetve biztosan megőrzte Tóth László, akinek többi levelem kópiáival ezt is postáztam. Pár hét múlva találkoztam Ctibor Stít- nickyvel, aki a söröző asztalánál rám nézett, s hatalmasat kacagott. „Olvastam - mondta - a főigazgatónak írt leveledet, a pasas többeknek is megmutatta.“ „Mit szóltatok hozzá?“ - kérdeztem. „Jót röhögtünk a fejtegetéseiden - mondta. - Igen szórakoztató levél.“ Ezzel le is zártuk a témát, s megbeszélésünk tárgyára tértünk. Most, január végén, Budapesten tudtam meg, hogy Vojtech Kondrótot és Karol Wla- chovskyt hivatalosan kérték, nyilatkoznának a versről, s hogy ők is a közlés joga mellett szóltak. Nyilván az egybehangzó pozitív vélemények eredményeképp a Ma- dáchra kiszabott bírságot a felére szállították le, s a kiadó „csak“ harmincötezer koronát volt kénytelen az államkasszába visszafizetni. Persze, ez is fölért egy gazsággal. A történet ellenére sem töröltek a lap impresszumából, s június végén írásban tiltakoztam szerepeltetésem ellen. Július 1-jén kelt az igazgató válasza, amelyből idézek: „Szóbeli értesítésem után most írásban is közlöm önnel, hogy 1981. március 4-i hatállyal felmentem az Irodalmi Szemle szerkesztőbizottsági tagsága alól és elfogadom 1981. március 12 -i levele alapján a Madách Kiadó lektori testületéből való kiválását... “ I ' gy ért véget a Madách Kiadóval való kapcsolatom második szakasza, hogy elkezdődjék a harmadik menet, még mindig a meseszömyek jegyében, az ő baljós csillagképük alatt. RONCSOL LÁSZLÓ Meseszörnyek csillagképe alatt- % 1991. 111. 8. Uasúrnap V
