Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
avagy a gidáknak is van apukájuk A lakótelepi homokozóban találkoztunk először. Fél órán belül kiderült, hogy a 32 éves családfő, a sárosfai származású NAGY LEHEL a Pozsonyi Autógyár alkalmazottja, az öt évvel fiatalabb nagymagyari felesége, MARIKA, vegyészmérnök, de már négy éve otthon van a négyesztendős Lehellel és a kétéves Annamáriával. Egy óra múlva már a konyhájukban ültem, a palacsintájukat kóstolgattam. Azt azonban még nem tudtam, hogy két Kossal állok szemben. Két olyan emberrel, akik makacsul ragaszkodnak egymáshoz, s akik a mai zavaros időkben is boldogoknak érzik magukat, mondván, a mindennapi gondok, apró örömök táplálják a boldogságukat. arika: Nálunk nagyon jól indult minden. Az unokatestvéremet Lehel bátyja vette feleségül, így néha összefutottunk a családi összejöveteleken, Lehel később megvallotta, hogy ö már akkor kinézett magának... Lehel:... de a bátyám meg ugratta Marikát, hogy ne kezdjen ki velem, egy ilyen nőcsábásszal. Azt viszont nem tudták, hogy ha én valamit komolyan gondolok, attól nem tágítok. Marika: Amikor fölkerültem Pozsonyba a vegyészeti főiskolára, Lehel már itt dolgozott, saját lakása is volt. Akkor már gyakrabban találkoz- gattunk. Harmadikba mentem, amikor összeházasodtunk. Megegyeztünk, hogy amíg iskolába járok, lehetőleg ne legyen baba. Ez a két év nagyon szép volt. Mert a legtöbb mai házasságot úgy kötik, hogy máris jön a gyerek. Nem ítélem el őket, csak akkor az a két ember már nem tud annyira egymásnak élni. Mi estéket sétálgattunk, még tizenegykor is a csillagokat nézve beszélgettünk, tervezgettünk. Olyan romantikus volt... Azért is jó volt ez a két év, mert ha már gyerekek vannak, valami biztosan elmarad. Vagy a gyerekkel nem törődsz rendesen, vagy a férjre nem jut időd. Mi meg akkoriban csak egymással törődtünk. Azért a vége felé már nagyon vártuk, hogy legyen baba. Decemberben elkezdtem a szakdolgozatomat, és az államvizsgán már terhes voltam. Lehel: Tényleg elmondhatom, hogy a főiskolát együtt izgultam végig Marikával ... Marika: Ha este fél hétig voltam iskolában, utána mindig a városban találkoztunk. Akkor még megállt a Dunaj áruház előtt a villamos, ott szoktam leszállni, és elnéztem egykét percig, ahogy ott tipródik... Lehel: Látod, ezt akkor nem is .mondta... Marika: Mindebből táplálkozik a házasságunk. Ha kiborulok, eszembe jutnak ezek a régi dolgok, és nem tudok már komolyan haragudni. Lehel: Azután jöttek a gyerekek, s a velük való törődés nagyon lekötött bennünket, Lehel születése után én is olyan voltam mint egy anya, épp hogy csak nem szoptattam. Amikor Marika éjszaka szoptatott, én is fölkeltem, és amig ők el nem aludtak, én is ébren voltam. A kisfiúnk nagyon is érezte, hogy csak vele foglalkozunk, olyannyira, hogy sokszor még a szexről is megfeledkeztünk. Kiskorától fürdettem Lehelt, mostam. Ha Marika fürdetett, én vacsorát készítettem és megetettem a kicsit... Ha akkor valaki a telkembe látott volna! Emlékszem, megitta a daráját és elbóbiskolt a karomban. Aztán bevittük őt a kiságyba, lefektettük, és még sokáig néztük... Marika: Ahhoz, hogy én itthon lehessek, neki többet kell vállalni a munkahelyén, meg otthon, Sárosfán is. Ott a nagy kert, a fóliasátrak. De azért a munkát is összeköti a hobbival ... Lehel: Szeretem a nyulakat, a kertet, a virágokat, ezért jó tenne egy családi ház! Marika: Kérhetnénk telket otthon, mert mind a ketten faluról vagyunk, de csak 4 vagy 6 árat adnak. Nekünk nem az az álmunk, hogy bezsúfolódjunk két ház közé. Én nagy gyümölcsöskertet képzetek el. Nem olyat, aminek minden szögletét megműveljük, hogy pénzt csikarjunk ki belőle. Meg állandóan parkosítunk ... Bennem is megvolt a hajlam, bár én hároméves koromtól panelban laktam, de mégiscsak falun. Az igazi kedvet mégis Lehel oltotta belém, annyit beszélt a házról. L. Zs.: Honnan származnak ezek a hobbijaid? Nyulak, főzés. És úgy tudom, énekelni is szeretsz! Lehel: Ha hétvégeken összejött a család - hatan vagyunk testvérek, öt fiú, egy lány -, apám elővette a hegedűt, a bátyám a harmonikát, és nagyon jól éreztük magunkat. Észrevétlenül ivódott belénk a jókedv és a zeneszeretet. Később nyertem a Tavaszi szél versenyen is, miután Pozsonyba kerültem, az Ifjú Szivekben énekeltem, de a munkában is el szoktam ereszteni a hangom. Annyira biztattak a kollégák, hogy egyszer elmentem a konzervatóriumba felvételire, csak úgy, minden felkészülés nélkül. Amikor mégis fölvettek, én olyan boldog voltam, mert ezzel is egy álmom vált valóra. Ment a dolog, a tanárnőm is elégedett volt vetem, a vizsgák is jól sikerültek. Hogy miért hagytam mégis abba? Akkor már megvolt Marika, több időt akartam neki szentelni ... Marika: Meg talán nem is láttad értelmét. Mert nem akartál művész tenni. Azt mondtad, a művésznek nincs igazi magánélete. Vagy a pályát hanyagolja el, vagy a családot ... Lehel: Ez az. Én csak a magam 1 örömére tanultam. A konzervatóriumot nem sajnálom. Talán csak azt, hogy nem tanulhattam gyerekkoromtól, akkor sok minden másképp alakulhatott volna. Most már az az álmom, hogy a gyerekeim tanulhassanak zenét. Marika: Lehel a katonaság után lakást kapott Pozsonyban, berendezkedett. Élte a maga életét, én meg csak úgy idepottyantam. Emiatt sokszor nehéz volt, mert mindenkinek mások a szokásai. Apróságok miatt voltak összetűzéseink, pl. hogy mit hova teszek, vagy az időbeosztás, akkor még a főzésbe is beleszólt Lehel: Ez is jó lecke a házasoknak: lemondani arról, hogy beleszólj valamibe, amihez te is értesz, de a feleséged csinálja. Marika: Igen, Lehel például azt mondja, hogy borzalmas, ha egy nő főz, mert minden szanaszéjjel van. Ha ö főz, mindjárt mosogat. A mai napig nem szeretem, ha bejön a konyhába, amikor főzök, mert rögtön rakodik. Közben nem is tudja, hogy miért nyitottam ki mondjuk a kredencajtót, de már csukja be, és azt mondja: csak azért, nehogy beverjem a fejem. Lehel: Nem rosszból csinálom. Nálunk én voltam az anyám lánya, mert én vagyok a legfiatalabb fiú, utána jön a húgom. A nagyobbak már kinn a kertben segítettek apunak, én meg Ákos bátyámmal bevásároltam, takarítottam. Hányszor megfőztem, még süteményt is sütöttem, ha anyuék elmentek valahová! Ezt mind anyu mellett tanultam meg. Ráadásul én voltam a házifodrász (most is az vagyok)... Marika: Tudod, őt minden érdekli. Nem von határt, hogy ez női munka, emez meg férfi... Lehel: .. néha csúfoltak a bátyáim, hogy miket csinálok. Például jöttek a szomszédasszonyok, hogy Lehel, nem csinálnád meg a hajam? Engem nem a pénz érdekelt, hanem az, hogy képes vagyok valamire és hogy ők mennyire örülnek. Apu különben is mindig azt szokta mondani, gyerekek, amit tudtok, azt senki sem veheti el tőletek. Én ezt szó szerint megjegyeztem. De az is igaz, hogy tényleg minden érdekel. Még tyúkot is ültettem. Egyszer megültettem annyi kacsatojással, hogy anyunak lett valami hetven kacsája. Hároméves koromban meg föltörtem a tojásokat, mert nem bírtam kivárni, mikor kelnek ki végre a csibék. Nem is csodálkozom, hogy a mi gyerekeink olyan elevenek. Volt kitől örökölniük. Nálunk az is sokat számít, hogy mindent töviről hegyire megbeszélünk. A vásárlást is. Nincs olyan, hogy futunk a városba, és amit látunk, megvesszük. Bár Marika néha felrója nekem, hogy nem mondok semmit. Dehogyisnem. Csak vannak dolgok, amiket akkor épp nem tartok fontosnak elmondani, mert nem akarom, hogy idegeskedjen. L. Zs.: Min szoktatok veszekedni? Marika: Leggyakrabban a gyereknevelésen. A gyerekek nagyon élénkek és Lehel szennt túl engedékeny vagyok. Én pedig azt válaszolom, hogy ennél szigorúbb nem lehetek. Elismerem, hogy sokszor nem vagyok elég következetes, de néha, amikor sok a munka, inkább hagyom, hogy rendetlenséget csináljanak. Majd összerakodok utánuk. Persze, ezt a gyerekek megérzik. Sokszor veszekszünk apróságokon. Nagyon érzelmi beállítottságú vagyok. Sokszor hiányzik, hogy amikor fáradtan hazajön a munkából, nem szól semmit. Én meg egész nap be vagyok zárva a négy fal közé, nincs egy normális, felnőtt ember, akivel szót válthatnék. A tévé meg a rádió valójában csak olyan süket dolog. Akkor hazajön, és nincs kedve beszélgetni ... Lehel: Nem az, hogy nincs kedvem, csak az utóbbi időben sokat töprengek, hogyan fogom tudni ellátni a családomat, mennyi munkával biztosíthatom a gyerekeim jövőjét, bár ez mindenképpen a család rovására fog menni. A család vagy a több munka, ez itt a kérdés, és ebben magamnak kell döntenem. Mert ha Marikától kérdezem, és ő azt válaszolja, inkább a családdal tegyek? Aztán, ha hiányozni fog valami, nekem kell előteremtenem. Hát csak gondolkodom, gondolkodom, aztán a Marcsi mondja, nahát, már megint min töröd a fejed... Marika: Én olyan típus vagyok, hogy csak gyűlik, gyűlik bennem a panasz, aztán muszáj kiönteni. Olyankor sírok és kiabálok, de az nekem nagyon jó, mert máskülönben megfulladnék Lehel: De nem szólhatsz semmit, mert tényleg csak a családomnak étek. Nem járok sehová, nekem csak a munka és a család létezik, s ha Sárosfára megyek anyuékhoz, akkor sem utazom egyedül, Lehelt viszem magammal. Azt akarom, hogy amint én benne voltam a munkában kezdettől fogva, úgy ő is benne tegyen. Nem erőszakolok rá semmit, csak odahívom, hogy lássa, ha valamit csinálok. Persze, sokszor lábat- lankodik, de tanul is valamit. Marika: Lehel különben nagyon rendszerető. Tudod, egy sokgyerekes család az más. Mi hárman vagyunk testvérek. Én vagyok a legidősebb, az egyik húgom huszonegy, a másik tizennégy éves. Lehel: Féléves házasok voltunk, amikor apu meghalt. Gyomorrákja volt, nem akartuk kórházba adni. Két hónapig otthon voltam fizetetten szabadságon, anyuval együtt ápoltuk öt. Én adtam be neki a morfiumot. Akkor úgy voltunk, hogy én Sárosfán, Marika meg Pozsonyban, és ez is egy próba volt. Ö látta, mit jelent nekem apu. Mert én testtel- lélekkel Marikával voltam, de éppúgy a szüleimmel is. Apu is annyira szerette a gyerekeit. Az utolsó időszakban egyszer felébredt és azt mondta, anyuka, milyen jó itthon. Es amikor naponta jöttek a testvéreim, utána hallottam, hogy azt mondta, anyu, nem is tudtam, hogy ennyire szeretnek a gyerekeim. Mi, fiúk, mindig anyapártiak voltunk, de apuhoz is ragaszkodtunk. Olyan csöndes ragaszkodás volt ez. Már utolsó hetében egyszer nem tudott elaludni. Mondtam neki, tudod mit, tedd a fejed az ölembe. Aztán elszundított. Minden reggel lemosdattuk öt anyuval, mindennap megborotváltam, hogy friss, illatos legyen, hogy embernek érezze magát. Anyu minden reggel tiszta huzatot adott a párnájára, teste a kívánságait. De ő nem buzerált bennünket, azt mondogatta, csináljátok csak a munkátokat, elvagyok én magam is. Aztán egy csütörtöki napon - elaludt. Ez nagyon megviselte az egész családot. Azóta sokkal kevesebbet énekelek, és az a felhőtlen jókedv is kiveszett belőlem. L Zs.: És te Marika, hogyan viselted ezt a nehéz időszakot? Marika: Lehel tíz kilót fogyott és nekem sem volt könnyű. Engem befogadtak abba a családba, én is otthon érzem náluk magam, s talán ezért tudtam megérteni, hogy milyen fontos Lehelnek az apukája. Meg aztán hétközben engem lekötött a tanulás, hétvégén pedig én is ott voltam. De Lehel is jól kijön az én szüleimmel. Lehel: A Marcsi szülei megértik azt is, hogy én nem azért járok többet Sárosfára, mert hozzájuk nem akarok menni, hanem azért, mert ott van munkám, és részben abból is élünk. Marika: Szeretnénk a gyerekeknek mindent megadni, amire nekünk nem volt lehetőségünk. Én például mindig történelem-magyar szakos tanár szerettem volna tenni, de lebeszéltek, hogy oda csak nagyon kevés diákot vesznek fel. Ám a gyerekeimnél még tehet másképp. Azért nem akarjuk, hogy szlovák iskolába járjanak. Mert a magyar nyelvet és irodalmat csak akkor ismerheti meg igazán valaki, ha elejétől kezdve azt tanulja. Az apuka részéről tanulják csak a zenét, én ebből a szempontból foglalkozom velük. Nagyon sokat mesélünk nekik. Apuka mondja a fantáziameséket, én meg a klasz- szikusokat. De ha a hót kecskegidá- ról mesétek, rögtön kérdezik, miért csak a gidák mamájáról és a kisgi- dákról szól a mese, hát a gidáknak apukájuk is van, nem? L. Zs.: Ez neked is jó érzés, ugye? Lehel: Hogyne. Bár néha, amikor fáradt vagyok, a terhemre vannak a gyerekek, de jó tudni, hogy szükségük van rám. Ez is olyan apró boldogság. Különben napközben sokat gondolok a gyerekeimre. A büfében az az első, hogy nekik vészek rágót, gyümölcsöt, vagy ami van. Szeretek róluk beszélni, mert ez megnyugtat. A munkahelyemen is mesélek róluk, vagy arról, hogy mit főzött a feleségem. A kollégák csodálkoznak rajtam, mert nekik munka után első számú témájuk a nők és az alkohol. Fontos a szex, de nálunk ebben is az érzetem dominál. Sokszor elég, ha megsimogatjuk egymást. Ez olyan jó érzés. De a kollégáim nem tudják elképzelni, hogy tehet az, hogy simogatod a feleségedet, közben beszélgettek is, és nincsen szex. L. Zs.: Mostanában sok ember aggódik a jövő miatt, Ti nem féltek? Lehel: Félünk, nagyon félünk, ezt őszintén mondom. Nekünk eddig megvolt a normánk, amit tudtunk vinni, és most kizökkentünk a kerékvágásból, nem is tudjuk, hol állunk. Marika összevissza három hónapot dolgozott, négy éve itthon van a gyerekekkel, s ezt azért észre tehet venni abban, hogy nincsenek tartalékaink. Persze, a szülök is segítenek. Nem pénzzel, hanem például úgy, hogy megvesszük az anyunak is meg magunknak is a csirkéket és a takarmányt. Ezzel rajta is segítünk, mert már nyugdíjas. Ö meg úgy segít, hogy eteti, gondozza a csibéinket. Marika: De mi nem akarjuk kihasználni a szüleinket! Lehel: Az árak miatt most mindent újrakezdünk. Újonnan kell alkalmazkodni, hogy tartani tudjuk az eddig megszokott szintet, de ha újabb áremelések tesznek, már nem nagyon teszünk rá képesek. Gondoltunk már arra, hogy Marika is visszamegy dolgozni, de ez tesz a legeslegutolsó megoldás. Lamp! Zsuzsanna 1991. III. 8.
