Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-22 / 8. szám

> Miután Cesar Valentin és Brian Smith befejezték földi életüket, egy arc nélküli, fekete köpenyes révész csónakéban ülnek, aid hűvös, kimért mozdulatokkal a mennyei mezők felé evez. Ha valóban létezne az a bizonyos elíziumi grand hotel, ak­kor most, gondolom, nagyon nyu­godt lenne, mert biztosra vehetné, hogy A hírnév szárnyaival elért sike­rének köszönhetően a révész majd önt is odaviszi egyszer.- Nem is lenne rossz, csak hát ne felejtse el: Európa az Európa, Ame­rikában lehet, hogy fele akkora sike­re sem lesz a filmnek, mint Párizsban vagy Londonban. Az amerikai kö­zönségnek más kell; erotika, horror, szenzáció. Bevallom, én a nyugat­európai sikerben sem bíztam. Ma, amikor a hollywoodi szuperproduk­ciók valósággal elárasztják a mozi­kat, az én munkámnak, azt hittem, csak a művészfilmeket vetítő klub­hálózatban fognak örülni. Szeren­csére nem ez történt, bár félek, a né­zők jelentősebb része nehezen érti meg a filmet, hiszen elszokott már attól, hogy gondolkozzon is, ne csak nézzen a moziban. Én meg tudato­san olyan filmet akartam csinálni, mint amilyet Fellini, Bergman, Bu­- Magkémiát és atomfizikát tanul­tam Prágában, közben Forman, Schorm, Némec és Chytilová filmjei­re jártam. Az iróniájukat és a jelkép- rendszerüket szerettem ezeknek a filmeknek, azt, hogy a cenzúra ellenére is tisztán, érthetően beszél­tek. A főiskola elvégzése után egy kutatóközpontba kerültem, ott dol­goztam hatvankilencig. Hatvan­nyolcban, amikor bejöttek az oro­csak a főiskolán, a kritikusok köré­ben is sikert aratott, és a televízió is bemutatta. Két évig dolgoztam ez­után a tévében, és megint azt kell hogy mondjam: ezek is jó évek vol­tak. Dokumentum- és féldokumen- tumfilmeket forgattam, amelyekre nagy volt az igény. Aztán kellemet­len dolog történt. Annyira megrom­lott a látásom, hogy egyszerűen nem- Nem. Peter O’Toole alakítását aligha tudná valaki felülmúlni, erről meg vagyok győződve. Egyszerűen zseniális a filmben. A forgatás első napjaiban mindenki azt suttogta ró­la, hogy nehéz természetű, kemény­fejű, kiszámíthatatlan és irányítha- tatlan színész, akit nem és nem lehet féken tartani. Hogy nincs az a rende­ző, akinek ne törne borsot az orra 8y ntakar Votocek Európa egyik legrangosabb filmfesztiválján, a sznobok karneválján golyó­találat éri a hatvanas évek világhírű sztárját, Cesar Valentint. Ezzel a képsor­ral kezdődik Otakar Votocek, a prágai születésű, negyvenhét éves amszter­dami rendező Karlovy Varyban és Velencében, Párizsban és Londonban már nagy feltűnést keltett első, egész estét betöltő játékfilmje, A hímév szárnyai, amely az elíziumi mezők különös hangulatot árasztó luxusszállóján viszi végig a nézőt. Itt, ebben a grand hotelben élik ugyanis túlvilági életüket azok a kiválasztottak, akik lent, a földön híressé vagy hírhedtté váltak. Einstein és Hemingway lakosztálya közelében nagy művészek „profi múzsái“ szórakoz­nak fiatalkori kalandjaikon, egy másik szobában Pasztemak írja verseit, a falon túl Lindberghék elrabolt gyermeke sír, fent, a ki tudja, hányadik emeleten Blum, a zsidó sakkbajnok lakik, mellette egy náci építész, pár ajtóval távolabb, egy szobában, nagy szerelemben két teniszjátékos, a folyosó végén egy harakirire készülő japán divattervező. Csupa ismert, neves egyéniség, köztük a most érkezett Cesar Valentin és halálra sebzett fiatal gyilkosa, Brian Smith. Luxuslakosztály, mennyei kényelem csak azokat illet meg, akiket lent, a földön naponta emlegetnek. Hírnevük halványulása- kor előbb a lehangoló padlásszobába, majd az alagsori cellába költöztetik a „vendégeket“, a végén pedig, amikor a földi létben már az emlékük sem él, fekete kesztyűs pincérek könyörtelen hada löki őket a feledés tengerébe. Év- és napszakok nincsenek a mennyei mezőkön, az idő múlását a vendé­gek érkezése és távozása jelzi csupán, a földi élet változását pedig az, hogy a nagyhajú rockzenészek és a „jó nevű“ terroristák mellett egyre több a punk és a vadul öltözött „aszociális elem“. Valentin, a filmvászon Cézárja és életrajzírója, Smith kezdetben nem nagyon figyelnek egymásra, később azonban, amikor a „jövőjük“ felett kell dönteniük, ismét összefonódik a sorsuk. A véletlen mindkettőjüket ugyanarra az útra tereli. nuel és Antonioni csináltak a hatva­nas, hetvenes években. Ezek az al­kotások azóta sem veszítettek érté­kükből, engem ma is ugyanúgy fel­kavarnak, mint annak idején. A hír­név szárnyaiban persze nincs annyi szürrealizmus, mint például Bűnei­nél ... én a sznob, egocentrikus em­berek nagyon is népes társadalmáról szólók, azokról az emberekről, akik úgy érzik, mindenképpen ki kell tűn­niük a többiek közül. Ilyen értelem­ben nem is igazán a halálon túli életről beszél a filmem, hanem egy olyan világról, ahol erkölcs, etika egyáltalán, még csak fogalomként sem létezik, ahol teljesen mindegy, hogy művész vagy gyilkos, Nobel- díjas kutató vagy képhamisító az ember, a lényeg az, hogy neve, hír­neve legyen. ♦ A filmrendező nem erre törek­szik?- De igen, őt is vonzza a hímév, bár pontosabban fogalmazok, ha azt mondom: a filmrendező elismerésre vágyik. Más kérdés, hogy mit tesz azért, hogy mi mindenre hajlandó és mennyire megalkuvó. > ön, aki 1969-ben csehszlovák emigránsként Amszterdamban kez­dett új életet, milyen utakat tett meg első játékfilmjét megelőzően? szók, már kezemben volt a kiutazási engedély, egyéves tanulmányi útra küldtek Hollandiába. Nem siettem. Gondoltam, jobb, ha várok egy ki­csit. ősz volt, senki sem tudta, hogy alakulnak a dolgok, én meg huszon­hat éves voltam és mindenről tudni akartam. Aztán ahogy múltak a na­pok és láttam, hogy mi történik kö­rülöttem, elmentem. De egy év múl­va már itthon is voltam. Erre újra kiküldtek és én megint hazajöttem. A helyzet kezdett rettenetessé vál­ni... akkor már dühös voltam ma­gamra és azt mondtam, ha még egy­szer kiengednek, kint maradok. Es kiengedtek, öt évig dolgoztam a szakmában, majd úgy döntöttem, jobb lesz végre olyasmivel foglal­kozni, amit én választok magamnak. A kémia és a fizika ugyanis sohasem állt közel hozzám. A műszaki pálya kényszermegoldás volt számomra. Politikai nézeteim miatt, az érettségi után, nem mehettem főiskolára, s mivel más lehetőségem nem volt, egy vegyi üzemben kezdtem el dol­gozni. Onnan jutottam be aztán nagy nehezen a vegyészetire, természete­sen azzal a feltétellel, hogy a főisko­la befejezése után visszamegyek a gyárba. Filmre, rendezésre nem is gondoltam, amikor itthagytam az or­szágot, a filmművészeti főiskolára harminckét évesen, 1975-ben irat­koztam be Amszterdamban. 0 Vizsgafilmjét hol csinálta, me­lyik stúdióban?- Én a tévében kezdtem, ahol a legkisebb, de a legjobb alkotócso­portba kerültem. Még főiskolás vol­tam, amikor felvettek, ami azért volt jó, mert így rengeteget tanulhattam. Hogy tehetségesnek találtak, azt az­zal jelezték, hogy a diplomamun­kámhoz komoly anyagi támogatást kaptam. Egy vizsgafilm tíz-tizenöt perces volt akkoriban, az enyém volt az első, amely háromnegyed óráig tartott. Cselezés - ezt a címet adtam a filmnek, és hetvenkilencben ez lett „az év legjobb munkája“ az Akadé­mián. Főhőse egy profi futballjáté- kos, egy cseh disszidens, aki bekerül a legjobb holland csapatba. Amikor kiderül róla, hogy nem is olyan jó és nem is olyan megbízható játékos, felmondanak neki és munka nélkül marad. Szüleinek azonban hétről hétre azt írja, azt hazudja, hogy jól érzi magát és minden rendben van körülötte, közben élelemre sincs már pénze. Egyszer aztán jön a levél, hogy megkapták az útlevelet a szü­lők, és szeretnék meglátogatni őt. A film arról a néhány napról szól, amit Hollandiában tölt együtt a csa­lád; a fiú lakást bérel, kocsit kölcsö­nöz és egyfolytában félrevezeti a szüleit. Az utolsó percekben aztán kiderül: a szülők is hazudtak. Elját­szották, hogy együtt élnek még, köz­ben rég elváltak már. A film nem­voltam képes dolgozni. Négy évig jártam az orvosok nyakára, de ez sem segített rajtam. Fél év alatt majdnem megvakultam. Kétségbe­esésemben forgatókönyveket kezd­tem el írni, előbb másoknak, aztán magamnak. Mert újra forgatni kezd­tem. Rájöttem, hogy szemüveg he­lyett jó erős távcsövet kell használ­nom, s akkor újra dolgozhatok. így kötöttem ki a játékfilmeknél, és így született meg nyolcvannégyben a rotterdami törökökről szóló, hu­szonhét perces Török video, amelyet először Hollandiában, majd Párizs­ban díjaztak. 0 A hímév szárnyain mikor kez­dett el dolgozni?-Nyolcvanhatban. Volt ugyanis egy alapötletem... azokról a híres „párosokról“ akartam filmet csinál­ni, akiknek a neve most már elvá­laszthatatlan egymástól: Kennedyről és Oswaldról, Lennonról és Chap- manről... kit, mi kényszerített arra, hogy megölje a másikat, őrült volt az illető vagy pszichopata, ez érdekelt. A hírnév szárnyaiba végül is csak egy ilyen páros került be: a filmsztár és annak életrajzírója. Egyébként a for­gatókönyv nem otthon, hanem Bar­celonában készült. A saját pénzün­kön utaztunk el Herbert Koch bará­tommal és úgy dolgoztunk, hogy minden este felolvastuk, ki mit írt. A legérdekesebb szövegeket aztán összekötöttük, a többit pedig eldob­tuk. Hetek múlva, alighogy hazaér­tünk, csörög a telefon. Egy producer ismerősöm hívott, hogy mi van, megjöttetek, mikor olvashatom a forgatókönyvet? Amikor elolvasta, azt mondta, vissza sem adja. És kifi­zette a barcelonai utunkat. Pár nap­pal később szerződést kötöttünk, megegyeztünk, hogy a filmet én ren­dezem, és már csak a szereposztás volt hátra. Először Los Angelesbe küldték el a forgatókönyvet, onnan került aztán Londonba, és ott jutott el Peter O’Toole kezébe. Akkor már tudtuk, hogy a főszerepet, Cesar Valentint egy nagyon híres, karizma­tikus színésznek kell játszania, csak éppen sehol sem találtunk ilyet. Elő­ször Marcello Mastroiannira gondol­tunk, főleg a varázsa, a vonzereje miatt, de mert nincs benne arrogan­cia és felsőbbrendűség, ami a figurá­hoz elengedhetetlen volt, le kellett mondanunk róla. Már ott álltunk tanácstalanul, hogy nincs egy színész, akit megfelelőnek találunk a szerep­re, amikor Londonból hívtak, hogy Peter O’Toole első olvasásra bele­szeretett a forgatókönyvbe és jön Amszterdamba, hogy találkozzon velem. Nem arra kért, hogy én re­püljek Londonba, ő jött, hogy sze­mélyesen győzzön meg: ezt a szere­pet neki kell eljátszania. 0 Nem bánta meg később, hogy öt választotta? alá. Már egy kicsit féltem is tőle, amikor dolgozni kezdtünk, de pár nap múlva kiderült, nincs mitől tar­tanom. Persze ha csak a rendezője vagyok a filmnek, lehet, hogy egé­szen más helyzet áll elő, de mert a forgatókönyvet is én írtam, Peter O’Toole tisztelettel nézett rám, és az egész stábnak a tudtára adta, hogy komolyan vesz. Komikus helyzetek csak akkor alakultak ki, ha reggel akartunk vele dolgozni. Ö imád aludni és nem szereti, ha már nyolc­kor kiverik az ágyból, ilyenkor dü­hös és egész nap rosszkedvű. Egy- szer-kétszer meg is történt, hogy korábban kezdtünk, akkor dacból, haragból el is rontotta az első felvé­teleket. 0 Ráérzett olykor-olykor, hogy A hírnév szárnyai róla is szól?- Biztosan. De ami érdekes: soha, egyetlenegyszer sem azonosította magát a főhőssel. Pedig ugyanolyan hiú, ugyanolyan büszke ő is, mint a filmben Cesar Valentin. Theresát, a „férfifalógépet“ Andréa Ferréol a nagy francia sztár játszotta, akit Marco Ferreri A nagy zabálás című filmjéből ismer a közönség. Szavai­val ő is igyekezett „egyszerűnek“ mutatkozni, valójában azonban azt várta tőlem, hogy vörös szőnyeget terítsek a lába elé. 0 Biancát, a néhai popénekesnőt, aki halálos kimenetelű balesete óta semmire sem emlékezik, Marie Trin- tignant játssza a filmben. Rá hol figyelt fel?- A párizsi próbafelvételen. Olyan álmos, „ködös“ volt a szeme, hogy az első perctől fogva sejtettem: nagyszerű lesz majd a filmben. Jól is játszotta el minden jelenetét; úgy bolyong a park sövényei között, mintha nyitott szemmel álmodna, úgy énekel a teniszhálóba kapasz­kodva, mintha szüntelenül a múlt­ban járna. A hangja pedig, ahogy énekel, az egyszerűen lenyűgöző. > Igaz, hogy Václav Havel is látta a filmet?- Látta, de nem Karlovy Varyban. Mert ott szerettem volna megmutat­ni neki, a fesztiválon, csakhogy ott pontosan úgy jártam, mint Brian Smith a filmben. Hiába tolakodtam a tömegben, nem tudtam a közelébe férkőzni, hogy szólhassak neki. „Még jó, hogy nem volt nálad pisz­toly“ - nevetett Forman, amikor elmeséltem neki, mi történt. „Elő­ször megrendezted, aztán az életben is megismételted volna a jelenetet“. 0 És most... hogyan tovább?-Korai még a kérdés. Minden attól függ, mennyi pénzt hoz A hír­név szárnyai. Ha sokat, nagy fába vágom a fejszémet. Szabó G. László 14 1991. II. 22. Vasárnap P Mé ry Gábor felvétele 'j tn C 1 M £ 4> C I 4S ■§ í j .C ||

Next

/
Thumbnails
Contents