Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
OSEKA gok tschild már olt, külön iíj- \k a számára, iá fel magát világban törbár koránt- nnyira egészpillanatban százait adják folytában fel- halálra gyö■ éppenséggel oszichofizikai ledzik, elég, rí az újságot, nten rosszabI olvas, annál Érdemes fel- n fokozzuk nkat: beteg, s tévéhír- •n a főbiradó át jelentette, ren a boldog- ■az, hogy az köze volt, de lényeg, tévéhíradó is vált hasonló- jkok, csapás, órák, sötét int nem va- dzett, ezért mit nem oldatni és nem *y a fogorvo- sztalon újsá- imegyek. még nyitva tékát elkerii- lak leprások iagy kísértésújságot ve- í, úgy csakis i év előttit, lek. Mert bár et, akár a tü- mégis meg- kor a villa- ítas elmeséli sott in formáikor a félettelit, kénytelen a fülemből >en nem hal- ísát. Sajnos, sikerül elég mni a dugót, i/ valamelyik alt méreg az úr. . tbak. zélén állunk, katasztrófa ki hosszabb i, amely a netz egészségét 'annak azok kai elégedett adóból? Hol írók, akik vi- irködtető, re- pozitív intóriására hivaígot követe- lelmet nyújt ■vezetemnek, (balépnek az a Titanic fe- odom, de Áréin ne hajto- llandóan, hi- ínakra várók n vesznek fel í&szon mind■owska Csilla fordítása Harmadfél nap volt hátra, hogy a rózsa kinyíljon. Utólag abból lehetne pontosan kiszámolni ezt, hogy nyárvégi időben körülbelül ennyi idő kell, míg egy felöltözött hulla oszlásnak-bomlásnak indul. Szerencsésebb körülmények között ez nem feltétlenül sietős folyamat, jócskán függ a napjárástól, s hogy merre nyílik az ablak, nyitva van-e a felső szellőző. Itt a hátsóudvarban - ahová Alej- nyik alezredes, a Jóvátételi Parancsnokság vezetője kihordatta a lakásból a fölösleges bútorokat, hogy irodának rendezzék be - a millenniumi nagytükröt foncsoros hátlapjával támasztották neki a beszakadt tetejű sublótnak, így arról se tűzhetett be a nap a kamraszobába. A ház elülső részét, ahol a családi fűszerboltocska volt, szintén úgy rámolták ki, hogy csak a legszükségesebb maradjon benne. Abból lett a parancsnokság várószobája. A pultot a helyén hagyták, Kuznyecov hadnagy ott silabi- zálta a kérvényeket és stemplizte az éjszakai kijárási engedélyeket. Jó szolgálatot tett néhány vaskosár (azelőtt vegyszeres árukat tartottak benne) vagy a rézcsappal ellátott kis étolajos hordó. Ezekre leülhettek a várakozók vagy imádkozhattak. A csillogó rézserpenyőket, a Stahlwerk-, kávé- és teaadagoló dobozokat ugyancsak a hátsóudvarban verte rozsdásra az eső. Ilyen volt a városkép 1945-ben, Sz.-ben. A Semjén-kúriában éppen pár hónappal előbb gyűjtött magának párt- vagyont az egyik Tisza melléki igazságtevő brigád, de a parketten rakott tüzet - ahol a bográcsgulyást főzték - nem elég gondosan hugyozták le a távozásuk előtt. Szép az éjszakai tűz, mikor a lángok a csillagok felé kapdosnak, mint a heréit nyomorultak a szép nő kristályöle felé. Fischoff Adriellát (becenév) többnyire csütörtökönként várta a homokfutó a vasútállomás melletti akácosban és vitte ki a közeli Semjén- kúriába. Ez pontos és igazolható nem volt, mert az izraelita hitközség szegényeket istápoló önkéntesei sosem ellenőrzött terv szerint tették meg a heti látogatásaikat. Mindenki a maga kedvére választhatott időpontot és alkalmat, hogy a kiszemelt családokhoz bekopogjon. így Fischoff Ármin se találhatta rendkívülinek, hogy Adriella a látogatási napokon nemegyszer késő éjszaka bújt be melléje az ágyba és azonnal olyan hamvasan aludt el, mint az Énekek Énekében a szerelmes. Csak egy isten kérhette volna számon, hogy a fiuknak Semjén özséb földbirtokos lett a vér szennti édesapja. Az Isten nem olyan, mint mi. Hiszen a kis fűszeresbolt virágzott, a környéken mindenki szerette őket, a Zsidó Kaszinóban Adriella többször is sikerrel énekelt Mozart- és Chopin-dalo- kat, és az ajándékcsokrok közül sosem hiányzott egy mindig ugyanolyan fonott kosár, tele frissen vágott indiai pézsmarózsával. Ilyen esték után Fischoff Ármin nem kis elégedettséggel viselte el az álmatlanságot, hallgatta Adriella teli szuszogá- sát s hosszú félórákat tudott azzal tölteni, hogy a pámahegy mögül átcsüngő hajsátorból egy csigás fonatot MÉSZÖLY MIKLÓS olyan szoros szimmetriával tekerjen az ujjára, mint a csavarmenetet. Aztán papucsba bújt, bokájánál megkötötte a hosszú alsónadrág pertlijét, csendben átbotorkált a nappalin és ebédlőn. Odamosolygott az ötágú gyertyatartóra (a babszemnyi villanykörték éjjel-nappal világítottak a műanyag gyertyák végén), majd óvatosan benyitott Tivadar fiuk szobájába. Az ezüstfejű pálcabot most is oda volt támasztva az ágy fejéhez, a holdfény fellengzős homállyal csillant meg rajta s szinte beszédesen árulkodott, hogy a fiú még álmában se tudna megválni tőle. Ettől valahogy még sürgetőbbnek érezte, hogy be is fejezze a szokásos éjszakai téblábolását a lakásban, a konyhában pohár vizet igyon, végigsétáljon a polcokkal, zsákokkal, kaszanyéllel, az illatos gyarmatáruk egzotikus ládáival telezsúfolt összekötő folyosón, és benyisson a hajópadlós üzlet- helyiségbe. A fölkattintott villanyfényben olyan volt a bolt, mint egy békés szombatra előkészített, alvó seregszemle. Minden a maga ezeréves helyén. Csebrek, seprűk, zacskók, bádogra festett háziáldás, porcelánhattyú Lédával, vigyorgó Zwack Unicum, Lysoformos üvegek. Még a lukas zacskóból kiömlött só is. El lehetett hinni, hogy egy kemény és szelíd ítélet pottyantotta oda őket. Utána gyakorlott mozdulattal kesztyű formára összevarrt törlőkendőbe bújtatta a tenyerét és lassan, gondosan újra végigtörölgette a nikkel kávéadagolót, melynek az oldalán egy gyönyörű brazil lány - sötét kávészemmel a vakító fogai között - messze elnézett a tenger felé. Aztán ismét visszalopakodott az ágyba. Adriella még a gyertyatartó előtt se tudott megbánást érezni a majdnem húsz éve tartó eszméletlen boldogság miatt. Igaz, a vállalt szegényei se panaszkodhattak rá, mindig talált módot, hogy jót tegyen velük, és a Kaszinó is mindig számíthatott a bársonyos altjára. S ami a legfontosabb, Ármin ura változatlanul vezérága maradt az életének, ezt meg tudta beszélni Istennel, és az Isten azt mondta, hogy a boldogság elviselhetetlen terhét csak közösen lehet cipelni. Tivadar fiuknak csodálatos jövőt jósoltak a Fischoff családban. Adriella egyszer a homokfutó napvédő ponyvája alá húzódva pillanthatta meg óvatlanul a fiát, mikor a vasúti restiben sört rendelt magának. Az akkor még tizennégy éves kamasz olyan elképesztően érett eleganciával jelezte a pincérnek, hogy a sör habmennyiségét elfogadhatatlanul soknak kénytelen minősíteni - hogy az csepp hökkenet után azonnal szélesre nyitotta a tenyerét s kis meghajlással visszasietett egy másik töltésért. A kilesett jelenet erős forrósággal töltötte el Adriellát, és csak hosszabb hallgatás után tudta odamotyogni a kocsisnak, hogy induljon. Ennek az éjszakának alig volt pillanata, amire külön is vissza tudott volna emlékezni. Úgy maradt meg benne, mint a romlatlan gömbö- lyűség, amiben nincs semmi, amit megosztani vagy szembeállítani lehet. Kicsit részegen bújt ágyba ezen az éjszakán és elalvás előtt megcsókolta a horkoló urát. Még ennek az évnek a karácsonyán érte őket a váratlan meglepetés, hogy Bécsből ajándékcsomagot kaptak egy magát megnevezni nem kívánó alkalmi vásárlójuktól, hálából az emlékezetesen udvarias kiszolgálásért. Az ezüstfejű pálcabot volt a csomagban. Fischoff Ármin könnyezett a meghatottságtól, s később csakugyan emlékezni kezdett egy bécsi akcentussal beszélő úrra, aki éppen egy akkor piacra kerülő kolbászkülönlegességet keresett és mustármaggal töltött görög olajbogyót. Még a galambszürke nadrágját, fekete-fehér kockás, erősen külhoni zakóját is látni vélte. Adriella igyekezett nem sírni a boldogságtól, csupán a szeme lett valószínűtlenül nagy és fényes; s miközben a hintaszékben ringázva végigdúdolta az egész repertoárját, a pálcafejjel Tivadar lángvörös haját bökdöste. Tivadar tisztában volt vele, hogy nem az édesanyja világszép arcvonásait örökölte. De még Fischoff Árminéra is csak úgy emlékeztetett, ahogy a beismerő vallomás tud másképp ugyanaz lenni, mint a rábólintó hallgatás. Megfoghatatlan, hogy az ilyen préda meztelenség miből tevődik össze. Megfoghatatlan, hogy az arcunk milyen kúttükörre emlékezik, ahol a rábízott rajzolat először dereng föl. Mint mikor valami masz- szába markolunk és hagyjuk, hogy maradjon, álljon össze, ahogy akar, ahogy az ujjak közt kipréselődik, mi nem nyúlunk hozzá. Az igazság az, hogy sokszor és sokan megfordultak Tivadar után Sz.-ben - de Adriellát ez még fokozottabb büszkeséggel töltötte el. Az ő fia! - s szinte az aléltságig el tudott gyengülni, mikor utánalesett a csengős boltajtóból. Egy anya képes csak megérteni, hogy mit jelent ez. A nyúlánk és törékeny alkatú fiú, enyhén görbedt tartásával, kezében a hanyagul lógatott' sétálópálcával, egyszerűen más panorámaképet adott a szegény utcának. Megállt a tegnapi meg a holnapi idő - akár az éjszakai fasor fölé tévedt hold, diszkréten megvilágítva a fűben felejtett keréknyomokat. A deportálások négy év múlva következtek el, a német megszálláskor. A Fischoff családot az elsők közt vagonírozták be. A fűszeresboltot és az árukészletet lefoglalták és új direktívák szerint állították a városi közélelmezés szolgálatába. A ház lakrészébe a Nyilaskeresztes Párt helyi megbízottja költözött be, az irodájával együtt. Jómagam 1946-ban találkoztam utoljára Tivadarral. Szeptember utója volt - mikor a szurdikokban már sűrűsödött a mustszag, a löszös'-a» ... mélyutakon elszaporodtak a szüreti szekerek két glisszandó féknyomai, s a felhőnyi rajokban érkező seregélyek még a pincéket rabolgató szovjet kiskatonák hulláiba is belecsipkedtek a tőkesorok között. Néhány órát tölthettem csak akkor Sz.-ben. Volt okom rá, hogy eldugottabb helyre távozzam, ugyanis pár napja sikerült csak megszöknöm a P.-i hadifogolytábor Focsaniba irányított részlegétől, ahonnét később, javarészt, már csak lélekvándorlás útján lehetett hazalátogatni. Szökésemet megkönnyítette, de meg is nehezítette, hogy egy szovjet őrnagy is segédkezett benne. Lekötelezettje volt Ramonda Félix Xavér helybeli szer- zetesnek, aki hajlandó volt őt oltár előtt összeesketni egy jó nevű helybeli család lányával - s ez örök hálára kötelezte. így lettem én a szerzetes unokaöccse, akinek az életét kellene megmenteni. A hiba csak az volt, hogy az őrnagyot már a szökésem másnapján letartóztatta a katonapolitikai ügyosztály és megbilincselve a Bécsben székelő katonai bíróságra szállították. Mint mellékes körülmény, annyi szivárgott ki róla, hogy P.-ben kötött házassága már a harmadik volt Magyarországon. Ellenem viszont a bolgár táborparancsnokság adott ki elfogatóparancsot - s így csakugyan nem volt sok ésszerűsége, hogy Sz.-be látogassak. Inkább csak az vehetett rá, hogy megnézzem: a főtéri Szent Se- bestyén-szobor lábikrájában vajon benne van-e az a fatipli, amit még gyerekkoromban a kirángatott vasnyíl helyére belevertem. Megvolt. S akkor pillantottam meg Tivadart. A Mehrwert-ház olyan rafináltan égett ki az egyik bombázáskor, hogy az üszkös ürességet körberajzoló falcsonkok, gerendák egy majdnem klasszikus nyugalmú timpanon vonalát lopták bele a romház rendetlenségébe. Tivadar ott állt a timpanon alatt, ha lehet, még nyúlánkabban és törékenyebben, mint azelőtt, vasalt galambszürke nadrágban, fekete-fehér zakóban, épp csak a combjával nehezedve rá az ezüstfejes sétálóbotra - s mintha messze elnézett volna. A főtéren még mindig több volt a dzsip, a leponyvázott teherautó és nagyobb a civilek, kofák, menekültek, géppisztolyos katonák promisz- kuitása, mint amilyenre egy templomos főtér egyáltalán feljogosít. Sz.- ben a háború elején jártam utoljára - most úgy kellett vegyem, hogy a magára hagyott béke fogad. Senki sorsáról nem tudtam közelebbit a városban, a váratlanul érkezőnek pedig minden újság olyan, mint a gong. Nem világos, hogy igazában hol húzódnak az élet és a temető határai. Gyerekfejjel én is szerelmes voltam Tivadar anyjába, ez okból sose volt közöttünk őszinte a hang. Inkább gyűlölni tudtam volna, mint megkedvelni. Pocsék gyengeségből- mert ugyan mi egyéb másból- egyikre sem került sor. Furcsán fogtunk kezet. Abba a kevés időbe, ami nekünk volt kimérve, nem férhetett bele sok szó. Kérdeztem, mióta otthon. Mondta, hogy harmadik hete; de szerencséje van, mert kiutalták neki a házukban a hátsóudvarra néző kis kamraszobát.-És a szüleid? - bár arra már képtelen vagyok visszaemlékezni, vajon csakugyan kimondam-e, amit a szemem kérdezett.- Az ő hazatérésük nem volt lehetséges - mondta ugyanazzal az elképesztően szelíd rezerváltsággal, ami Adriellát mindig olyan erős forrósággal töltötte el. Ezután már nem lehetett elfogadható formában szót ejteni arról, hogy az én utam miért sietős, és miért nem látogathatom meg a kamraszobában. Úgy emlékszem, erőszakosan öleltem meg, és alig észrevehetően ő is visszaölelt.- S ehhez mit szólsz itt? - intettem a lármás és bűzhödt főtér felé.- Nem felel meg az ízlésemnek- húzta el a száját finoman s enyhén hátradőlve visszatámaszkodott az ezüstfejű botra. - Ez megmaradt, ezt még időben elástam - mosolyodott el, s tenyerével megpaskolta a bot szárát. Ennyi idő és szó volt kimérve, mert az egyik mellékutcában már várt a teherautó. A sofőr vállalkozott rá, hogy ahogy belopott, ugyanúgy ki is menekít a városból és lerak az egyik Baranya megyei faluban, ahol megbújni szándékoztam, míg a P.-i fogolytábort fel nem számolják, és az én aktám is elporosodik valahol. Valószínűleg akkor jutottam arra a döntésre, hogy most már véglegesen nevet változtatok és az azonosságomat szigorúan magamnak tartom fenn. A falu közel esett egy százados, kilométerekre elnyúló akácerdőhöz - ami ritkaság. Az akácok törzse olyan volt itt, mint a hordó. Virágzás idején apró sajkákon menekült az illat a szomszédos Tolnába. De nem kellett várni tavaszig, sofőr barátom alig egy hónap múlva hozta már a híreket Sz.-ből, melyekről az újságok széltében írtak. Az egyik nem különbözött az akkoriban szokásos hírektől - valamelyik földbirtokost a járásban, akit mint senkinek nem vétőt a parasztjai megvédeni próbáltak, a helyi rendőrőrsön bujtogatás vádjával agyonverték. A másik hír volt a szokatlanabb: egy fiatalember önkéntes éhhalálra ítélte magát a Hangya-közben, elegánsan felöltöztetve és falnak fordulva találtak rá a magára zárt kamraszobában, mikor már erősen bűzlött. Búcsúlevelet nem hagyott, csak egy ezüstfejű sétabot hevert mellette. „Hátat fordított a világnak“ - írta az újság főcímben. Én vagyok az egyetlen élő már, aki tudhatom, hogy az újság rendhagyó módon ez egyszer hiteleset írt. Ezért jegyeztem fel ezt a történetet. De hogy milyen rejtett szándékkal, gondolattal került a jegyzet végére ez az idézet: Van szó, ami semmi, még csak nem is érted, s elkezdi figyelni, s felbolydul a lélek- arról már nehezebben tudnék számot adni. A különös és talányos Lermontov sorai ezek; akiről Ahmatova jegyzi fel, hogy talán sok mindent meg se hallott életében, de erősen eszébe véste, hogy: „íme, így dudolászta a bus habon át A titokbeli lány a dalát.“ Kicsoda? Milyen lány? Kis idő még, aztán valamennyien megbeszélhetjük a dolgot egymással. De addig is - mindig akad valahol egy ilyen vagy olyan ideiglenesen berendezett iroda, ahol már kora hajnalban nyitnak, hogy silabizálja- nak vagy lestemplizzenek valamit. * Szabó Ottó: Penúél
