Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
Alszanak. Aludnom kék, de nálam lámpa ég. Szerteszét fülelve, nem is hallgatom a mezítlábak szép neszét. Könyvemet bezárta Anyám. Vackomba parancsolt, úgy ám. Olvastam volna reggelig... Gyakran egy ronggyal tömtem el a rést kis szobám küszöbén, hogy a fény ne áruljon el, - lámpám lejjebb csavartam én. 1 Éji lepkehad didereg, szárnyuk az ernyőn lepereg. Utolsó lapig olvasok... Az izgalmak betűsorát féllábon állva is falom, s kicsi szobámnak bútorát árnyakban látom a falon. Június van - ménkű dörög, asztal inog, s kilódörög a szekrényből egy roppanás... Ember s vitorla nélkül egy hajóroncs rohan az éjbe. Lámpa, elveszek nélküled! Hajótörött, hozzám térj be! Petróleumja fogytán, előtte szakadék. Aztán Este, ha a dunyha alá bújtam, a melegre ágyazott álomban indián hősnek képzeltem magam. Nyílvesszők közt, rojtos mokaszinban az alvó prérin állok, sátorom előtt. Tarka tolldísszel hajában szembe jön velem Anyám. Álmodom? Anyám törzs főnök, - fogom fel ésszel... Derekára díszes derékövet, Winnetou tőrét képzelem én,- de azt a ráncos arcot, mely követ, ezer virággal ékesíteném. Villan a penge, a fényes acél, Anyám fejéről a tolldísz lehull, egy rézbőrű fiú szíve a cél, s Anyám, mint ha fölém... fölé hajol. Örök vadászmezőkön bolyong már Anyám, a törzsfőnök, a sápadt arc. Álmomat csókja oszlatja; elszáll. És véget ért már, véget ért a harc. Mészáros László Aforizmák • A zsákutca mélységét csak azután látni igazán, amikor már visszafordultunk. • Az emlékezetkiesés kellemetlen dolog, de még rosszabb, ha olyasmire emlékszik valaki, amit meg se tett. • Ahol mindkét fél ragaszkodik a maga igazához, ott a leggyakrabban mindkettő téved. hajóorron kihúny a fény... Gerendába kapaszkodva sodródik keserves gonddal. Sosem ér földet a lába...? ... találkozom Robinsonnal. Kezében puska. A vállán papagáj ül, és a bálvány: áll a szigeten. Egyedül... A kéklő láthatár mögött fürdik az örökzöld sziget. Álmom, mint lepke láng fölött: dobál, aztán a partra vet. Hallja az is, ki nem figyel, hogy hajóágyú dördül el. •» Új álmot várok, másnapit... Másnap, amikor ébredek s széttekintek a reggelen, úgy sírok, mint egy kisgyerek: minden él, csak a lepke nem. Holtan, viaszos abroszon hever az én albatroszom. Halni-szédült a láng fölött... Az ablaknál Ha tavasz jött a gyalogúton, kivirágzott a fény a fákon. Anyácskám, csöndeskén, mint szobor, az ablakmélyedésbe hajol.- Miért sírsz, áruld el mi fáj? Mondd, legyen a gondod a gondom!- Majd máskor, majd egyszer megmondom, mikor már nem lesz virág a fán. Hó hullott sűrűn s nemsokára pelyhek ragadtak ablakára. Az ablaknál félhomály honolt s ő csendben a tű fölé hajolt, könnyes volt mind a két szeme.- Miért sírsz, min bánkódsz jó Anyám?- Várd ki, míg magamtól mondanám... Tél múltán, ha jő egy szebb zene. Keszeli Ferenc fordításai Bölcsődal Szemedre száll álom-pára, felpattansz a paripára. Paripa alszik. Csupa virág már a rétünk, margitvirágokra lépünk. Alszik a virág. Az úton, hol áll a fészer, fekete szikláig mész el. Alszik a szikla. Szikrát vet a lovak lába, velük mész a borókásba. Boróka alszik. Lányka emeli uszályát, megcsókolja korsó száját. Alszik a korsó. Szikla alatt maradj veszteg! Máris az ölembe veszlek... Fiú ka alszik. A rokon feltalálása nagy fordulót jelentett életükben, ugyanis a rokon volt az alap a jog megformálására ahhoz, hogy hozzáláthassanak a nép megszervezéséhez és irányításához. K. MÉSZÁROS JÁNOS egyetértésben és baráti hangulatban megszületett a fort-adalmi terv. A népet még nagyobbá, még hatalmasabbá, még erősebbé kell tenni, hogy végérvényesen leszámolhasson a csúszómászók és a ragadozók népével, hogy örök időkre uralkodjon felettük. A nagy tanács megmutatta az utat is a végső cél felé: fogyasszon megpecsételődött. A nép érezve a történelmi pillanatot, hogy dönthet sorsáról, egy emberként foglalt állást száműzetésük mellett a csúszómászók és a ragadozók közé. A száműzöttek, beletörődve népük akaratába, egyenként leereszkedtek a földre és szempillantás alatt • •• E gyszer volt, hol nem volt, a népjóléttől innen élt egyszer egy nép. Otthona a fák égbenyúló, dús koronája volt. Magasan az égen egy ötágú Nap rótta pontosan és tévedhetetlenül útját és szórta rá vörös sugarait. Mélyen alatta, lent a földön, a csúszómászók és a ragadozók népe élt nagy megértésben. Otthona térbeli elhelyezéséből adódott a tény, hogy a fák koronáiban lakó nép mindig magasból nézett le a földön élőkre, s ha kedve támadt, félelem nélkül rikácsolhatott az arra menőkre. Büszkesége és hatalma nem ismert határokat. Büszkesége indokolt volt, hisz a fák gyümölcsöt, fakérget és faleveleket adtak neki eledelül, amit a nép jó étvággyal fogyasztott. A fák koronája biztonságos otthont és védelmet adott az időjárás viszontagságaival szemben, de biztonságot az örök ellenségek, a csúszómászók és a ragadozók népével szemben. S ez volt hatalmuk alapköve. A fák koronáit lakó nép egyedei (társas lények lévén), nem szerették a magányt és a csöndet. Párokat, csoportokat, törzseket s végül rokonságokat alkottak. Az első lépés a nagyok tanácsának megválasztása volt. Ez a tanács arra volt hivatott, hogy irányítsa, vezesse és védje népét, valamint összehangolja alkotókészségét. A nagyok tanácsába kizárólag csak a legerősebb, legügyesebb és leghangosabb egyedek kerülhettek, akik szívügyüknek tartották rokonságuk és népük gyarapodását. Ment is minden a legnagyobb rendben, nőtt a népjólét. Egy emlékezetes napon aztán összeült a nagyok tanácsa. Hosszú és fárasztó tanácskozás után, nagy a nép még több gyümölcsöt, fakérget és falevelet, így lesz még nagyobbá. Gondoltak a pszichológiai hadviselésre is, ezért elrendelték a fák koronáinak alapos megritkítását, hogy az ellenség még jobban láthassa a nép alkotó tevékenységét és gyarapodását. A szép terveknek akadtak ellenzői is. Bár számuk nem volt jelentős, mégis nagy veszélyt jelentettek a nagyok tanácsára. Ezért ezeket az egyedeket a jólét és a nép ellenségeinek kiáltották ki. Mivel minden nevelő hatás kudarcba fulladt, sorsuk eltűntek a ragadozók örökké éhes gyomrában. A nép megtisztult ellenségeitől és elemi erővel látott neki a nagyok tanácsa által kidolgozott hosszútávú tervek megvalósításához. Egységesek lettek, új rekordok születtek, fogyott a gyümölcs, a fakéreg és a falevél, ritkultak a fák lombjai, s nőtt, egyre csak nőtt az egyedek súlya. S elérkezett az, amire még a nagyok tanácsa sem számított. Egyszerre csak nagy ropogással letörtek az ágak, s egy szempillantás alatt a földre huppant a lomblakó nép apraja-nagyja. Amikor elült a porfelhő, a lomblakó nép arra eszmélt, hogy egy új, ismeretlen világba került. Még mindig nem értették azonban, miért vannak velük egy magasságban a csúszómászók és a ragadozók. Idejük sem maradt megérteni, mert a ragadozók és csúszómászók vadászösztöne működésbe lépett és sorra elkapkodták a szép gömbölyűre hízott lomblakókat. A bosszúállás legkisebb jele nélkül falták fel őket. Akadtak azonban, akiket elkerült ez a kegyetlen sors. Akik a nagy tündöklés korában is a létminimum táján éltek, megőrizték rugalmasságukat és életösztönüket. Villámgyors futással kerestek menedéket a közeli barlangok legmélyén. Amikor kifújták magukat és leporolták magukról a port, elgondolkodtak sorsuk felett. A lomblakó nép, amelyhez tartoztak, megszűnt létezni. Tudatában voltak annak, hogy semmit sem tudnak és semmire sem használhatók fel többé. Ezért úgy döntöttek, hogy egyszerűen csak „EMBEREK“ lesznek. Még most is élnek...? \ \^r V r v----------------------tf irr rrr -----------— — Ferd ics Béla: Cím nélkül avagy hogyan vetkőzzük le bűneinket
