Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
B i/asirnap K ■ * 991. II. 22. SZLOVÁKIAI utazásaink során sok olyan helyet találunk, amely a múltban jelentősen beírta nevét a magyar történelembe. Sajnos, sok nagyszerű győzelem és súlyos vereség, nemes törekvés és megcsalatkozott remény egykori tanúja ma már szinte feledésbe merült. Iskoláinkban is mindeddig többet tanultak a gyerekek a Waterlooi csatáról, a sztálingrádi ütközetről, Leningrád blokádjáról, de nem tudnak a smole- nicei vagy a párkányi csatáról, Érsekújvár felszabadításáról a török uralom alól vagy Komárom hősi védelméről 1849-ben. Egyik ilyen elfelejtett csatatér a Branyiszkói-szoros is, amely a Szepesség és Sáros megye határán fekszik, s emberemlékezet óta összeköti Szlovákia nyugati és középső részét a keleti országrészekkel. Azoknak, akik naponta erre utaznak a kanyargós szerpentineken, aligha jut eszükbe, hogy 142 évvel ezelőtt épp itt játszódott le az 1848/49-es szabadság- harc egyik jelentős győztes csatája. 1849 januárjában Görgey tábornok hadserege állandó harcok közepette Zólyom megyéből kelet felé nyomult. Előtte gróf Schlick hadserege, nyomában Götz, Wyss és Jab- lonovszky csapatai. A honvédeknek csupán egy lehetőségük maradt: kiszorítani az ellenséget a Szepes- ségböl és Sáros megyéből, s egyesülni a felső-tiszai hadsereggel. Helyzetüket nehezítették az élelmezési gondok és a kemény tél. A hadsereg egy része az angol Richard Guyon őrnagy (később tábornok) vezetésével Iglón szállásolta el magát. Másnap éjjel rajtuk ütött Kiese- wetter őrnagy egy századnyi császári gyalogossal s egy gránátvető osztaggal, amelyet annak idején röppentyüsöknek neveztek. Az utcai harcokban Kiesewetter azonban megsebesült, s Guyon elfoglalta a gránátvetóket. Ezek után Görgey kiadta a parancsot megtisztítani a megyét az osztrákoktól, és megnyitni az utat Eperjes felé. Február 4-én a császári hadak elhagyták Lőcsét, s hogy lehetetlenné tegyék a magyar sereg további előrenyomulását keletre, elfoglalták az egyedüli lehetséges utat - Bra- nyiszkói-szorost. A honvédeknek, ha nem akartak két tűz közé kerülni (Jablonovszky csapatai csak két napnyi járásra voltak mögöttük), ami a biztos megsemmisülést jelentette volna, mindenáron vissza kellett foglalniuk a szorost. Ez a feladat Guyon hadtestének jutott. Guyon rendelkezésére állt a 13. honvédzászlóalj, a 33. csongrádi zászlóalj, a nógrádi önkéntes zászlóalj, két besztercebányai honvéd- zászlóalj, a zempléni zászlóalj (az ún. vöröspántlikások), az Újházy- vadászzászlóalj néhány százada, a tiroli vadászok egy százada, s a Nádor-huszárok egy százada, valamint egy utászzászlóalj, tizenegy ágyú és egy gránátvetö osztag. A honvédek összesen alig négyezren voltak, s többségüket olyan újoncok képezték Zólyom, Túróc, Liptó és Árva megyéből, akik csak két hete vonultak be a hadseregbe. Velük szemben állt a Branyiszkón kb. 7000 tapasztalt és pihent katona 18 ágyúval, Deym gróf parancsnoksága alatt. A számbeli fölény, a meredek hegyi terep, a kiépített hadállások, a hóval belepett csatatér s a kemény fagy mind óriási előnyt jelentett az osztrák seregek számára. Úgy látszott, hogy a csata már megkezdése előtt eldőlt. Görgey tábornok is ezt írta később emlékirataiban: „Branyiszkót megrohanni akkor annyit tett, mint a bikát szarván ragadni." A támadás időpontját február 5-re tűzték ki. A magyar hadsereg korán reggel indult el Szepesváraljáról, s elfoglalta állásait Branyiszkó, Ko- rotnok (Korytné) község hátárában. A támadás előtt Guyon tábornok parancsnokságán a korotnoki kocsmában megjelent Cornidesz Vilmos gerillafőnök csapatával együtt, s felajánlotta, hogy az ellenséget megkerüli s oldalba támadja. Rövid tanácskozás után a tábornok a következő hadiparancsot adta ki: Cornidesz az A BRANYISZKÓI HÁGÓ A MÚLT SZÁZAD KÖZEPÉN A BRANYISZKÓI CSATA BRANYISZKÓI CSATA (EGYKORÚ RAJZ) A szerző felvétele és reprodukciói Kinek állt útjában a magyar és szlovák honvédek emlékműve? utászzászlóaljjal, a tiroli lövészekkel és két ágyúval megkerüli az osztrákokat és zavart kelt soraikban; Miko- vínyi őrnagy egy honvédzászlóaljjal átkel a harakóci völgyön s szintén oldalról- lepi meg az ellenséget; Földváry Albert egy honvédszázaddal elfoglalja a stratégiai szempontból fontos pajtát, amely a császáriak erődítménye: a 33. honvédzászlóalj Pető őrnaggyal az élen az úton támad; Székely József százada kilenc ágyúval a császári seregekkel szembeni dombokon helyezkedik el. Cornidesz kezdte a harcot, trombitáinak hangja s az ágyúlövések adták meg a jelt az általános támadásra. A honvédek nemsokára elfoglalták a parancsban megjelölt pozíciókat. Tíz óra körül támadásba léptek a többi egységek is. A harc rendkívül nehéznek bizonyult. A katonák a hegy lejtőjén felfelé haladtak derékig a hóban, az ellenség sűrű sortüze közepette, egyenesen annak ágyúi elé. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy a kiképzés nélküli honvédek egyszer csak futásnak eredtek. Guyon, hogy elejét vegye a legrosszabbnak, két sortüzet adott le rájuk. Sikerült őket megállítania, s a katonák ezután szétzilálták az ellenség védtelen balszárnyát. Néhány további egység a helybeli erEMLÉKMÜ A SZEPESVÁRALJAI TEMETŐBEN dész segítségével a császáriak háta mögé került. A csapat többi része ezalatt a nehéz terepen, a befagyott úttesten nyomult előre. A kritikus pillanatban Erdóssy-Polesny Imre tábori pap állt a besztercebányai honvédek élére, s kereszttel a kezében anyanyelvükön, szlovákul buzdította őket a harcra. Nehéz harcok árán 23 hadállásból sikerült a honvédseregeknek kiszorítani az ellenséget, s Guyon kezdfte elfoglalni az első szerpentineket. A császári csapatok parancsnoka, Deym tábornok megsérült, a parancsnokságot gróf Pálffy Móric vette át. De már nem tudta megállítani katonáinak szökését a szoros nyugati oldalán, nem tudott rendet teremteni a megbomlott hadseregben. Annak ellenére, hogy a szoros tetején új egységek álltak bevetésre készen, amelyek sortüzet nyithattak volna az előrenyomuló honvédekre, Pálffy visszavonulásra adott parancsot. Guyon ezután elfoglalta a Branyiszkó legmagasabb pontját. A császáriak fejetlen menekülését a Párma-zászló- alj biztosította, amely szinte teljesen megsemmisült. Az osztrákok, akiknek sikerült Sírokéra (Siroká) menekülniük, ahol Deym parancsnoksága és egy utászzászlóalj volt, pánikba estek s azt a hírt terjesztették el, hogy 60 000 honvéd üldözi őket. A tábornok a maradék sereggel haladéktalanul visszahúzódott Eperjesre. Guyonnak viszont nem állt szándékában üldözőbe venni az ellenséget, s eleget tett Schlick parlamentere kérésének, hogy ne akadályozza Deym visszavonulását, összeszedette a sebesülteket és a halottakat, s este elfoglalta Sirokát. A honvédek mintegy 120 embert - vesztettek el, a császáriak kb. 300 halottat hagytak a harcmezőn és kb. százan fogságba estek. Másnap, február 6-án, Guyon hadteste Eperjesre érkezett, amelyet rövid utcai harcok után elfoglalt. A győzelem tiszteletére a városban nagy ünnepséget és bált rendeztek. Ezt az eseményt később Jókai Mór is feldolgozta az Egy bál című elbeszélésében. A két besztercebányai, a 13., a 33. és az Újházy honvédzászlóalj új csapatzászlót kapott, melyeket selyemszalagokkal díszítettek, ezekre az eperjesi hölgyek ezt varrták ki; „Branyiszkó, 1849. február 5.“ A hagyomány szerint az egyik besztercebányai zászlóalj a világosi fegyverletétel után elásta a zászlóját, hogy ne kerülhessen az orosz katonák kezébe. A branyiszkói győzelem a magyar forradalmi hadsereg számára nagy jelentőséggel bírt. Buda eleste s a keletre való visszavonulás után ez volt a honvédek első sikeres csatája, jelentős mértékben emelte a hadsereg önbizalmát és harci szellemét. A honvédek hangulatát a győztes csata után jól jellemzi a császári hadsereg egyik cseh tisztjének a jelentése, amelyben ezt írja: „Hogy ne győznének, az a magyaroknak eszükbe sem jutna.“ Azon kívül, hogy a győztes csata lehetővé tette Görgeynek Eperjes és Kassa felszabadítását, megnyitotta az utat a Klapka seregeivel való egyesülésre. Ez volt az 1849 tavaszán sorra kerülő győztes csaták kezdete. A csata és az elesettek emlékére a Branyiszkó csúcsán később emlékművet és kápolnát építettek. Ma már egyik sem áll, ennek az események az egyedüli emléke a „szlovák katonák" új emlékműve a sze- pesváraljai temetőben. Amikor utoljára álltam ezen a legendás helyen, akaratlanul is eszembe jutottak Petőfi sorai: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket Olyan kérdés is eszembe jutott, amelyre hasztalan keresem az észszerű választ: Kinek és miért állt útjában a branyiszkói emlékmű, a magyar és a szlovák honvédek emlékműve, akik itt a szabadságért estek el, hogy kiharcolják a boldogabb életet a közös hazában? Kónya Péter
