Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-15 / 7. szám
Világosság Akit a robbanás szétdarabolt, s véres, zokogó csonkjait szanaszét szórta a földön - Isten: , a világ keresztjén ragyog. Ó, nyomorult téridő-kereszt, ki nem eresztesz, s hagyod, hogy nyiladék, okádék fedjen, kikényszeríted, ne feledjem: a kemény és tűszerű tudat, hogy vagyok, s hogy lábnyomaim fénylő nappalok, kimossa szívemből retteneted. O, irdatlan hegek a világ burkán — az Ember betűit olvasom, ki egyugyanakkor és egyugyanúgy égi és földi lény. Hívás A Hang, amely hív szakadatlan, lehatol makacsul, édesen a mélyünkbe, a néma virágzásba, hol atyáink, a mindenükből kiforgatott holtak, mint tengerek omlása, hegyek torlódása, záporzó fényben nyugszanak. Végül Pusztulásom, mely percről percre érik, s egy suhintással az Eggyel majd elvegyít e szárny nélküli, forró merülést az édes Tenyér majd elönti kegyelemmel: mondhatatlanul s menthetetlenül. Hiány Hiány, folyton megvalósuló titkos rózsa, illatod lélegzem, amelyet égő szárnya terel a fuldoklók és némák vérző otthonába. Nélkül Szívemben segíts, mint a messzeség, hogy ámulva érezzem s önfeledten éljem a végtelent, mit az teremt és gazdagít szüntelen, ki halál nélkül szül és terem, aki él és sorstalan, mint az állat, hontalan, s nem jövője, vérmeleg örökléte van. E lehetetlent kínáld, nincs egyéb, csak pusztaság és por és süllyedés, ó, szívemben segíts, mint a messzeség. Por Kigyúlladt erdőből, gyönyörű vad, kigyúlladt sorsomból kitépted magad: égő por az arcom, égő por két kezem, bekeríti arcod égőpor-tenyerem: suhognak odakint csillagok s jegenyék, ünnepük, mi igaz, ünnepük, ami szép. Te Te, aki az öldöklő semmiből, a végtelenség vérző gyötrelméből kitépsz az itt-létbe, az igazi, a részegségig kortyolható fénybe, s kézen fogsz és megetetsz hússal és megitatsz vérrel, hogy tudjalak és legyek, te, aki Vagy, te vagy a megtartás, az örök emlékezet. Lyuk Életem: izzó tűhegy, mely átég a léten. E parányi lyukon át vagyok: kiáradás és visszasűrűsödés. De ki az, aki cselekszik, aki csiklandoz, aki játszik? Ki áll a káprázatok mögött? Ki öldököl? Dúdor István: DERESK (tus) Vissza Visszatérés Hova melyik városba i Ki ad tanácsot ha eltév s ki lesz ki rád mosolyt ki mutatja meg melyik s ki mondja meg milyen És mész majd nappal é évekig tart utad ezer fc s nem érkezel meg és v valaki egészen más jött felszaladt a lépcsőn egy a házban hol oly rég já megtorpant majd mély s csöngetett izgatottan i Négy Hull a hó és újból csak fehér méhek raja száll* lovunk süket s a holdat A kör négyszögesítése Az ősz különböző távolságai meg a fűrészporral telehintett hely mely akkor is látható amikor a városból már továbbment a cirkusz És az iskolásgyerekek még jó ideig kerülőúton járnak haza hogy a téren érezhessék legalább az oroszlán bűzét Futók Játékaink elhagytuk magunkra maradtunk s némán bámuljuk a parton állva mint szalad a vízityúk a hullámokon mint csapkodja szárnyaival a vizet Mit szól mindehhez tovatűnt gyermekkorod Közönséges nyári vasárnap ez a mai a szavak közt mintha hó hullna egy kicsit s alábukó fekete madarak ismétlik a csodát Kucsora Ibolya Thüfn-nent A kislány, messze a többi óvodástól, egyedül ült a homokban. Elvették tőle babáját a nagyok, és kitépték annak kezecskéit meg lábacskáit. Szép fekete haját pedig szétszórták a szélben. Sírtak a kicsi virágok, a föld felé hajtották arcukat. Egyszercsak előbukkant valahonnan, akár egy varázsló szavára a tűztollú madár. Micsoda madár! A szárnya csupa láng. Ha a felhők közt jár, labdázik a nappal, csőrébe kapja a sárga golyót, nem lohad el soha torkában a tűz.- Gyere te lány, te könnytől masza- tos! Mássz fel a hátamra gyorsan! Megmutatom a világot. Keresünk boldog tájakat.- Szervusztok virágok, fák, bokrok! Szervusz, te kedves katicabogár. Én most elmegyek.- Vigyázz magadra! - suttogta a gyenge gyep, amikor megmozgatta a szél. XXX Hunyorog a város, serénykedik az alkony: házat, utcát, teret, sétányt egyre sötétebbre mázol. Addig munkálkodik, míg a napot égi uralmától meg nem fosztja egészen Holdanya. Az óvodában a játéktermek sorra elcsendesedtek, csemetéiket a szülők a családi melegbe hazavitték. Márta néni, az óvónő szive úgy vert egész nap, hogy azt kellett mondania a gyerekeknek, olyan nyakláncot visel, amelyen egy óra az érem, az perceg ennyire. Valójában a kislányért aggódott. Indult volna fölkutatására melegiben, de a többi gyereket sem hagyhatta őrizetlenül, no meg, ha elindul, merre menjen? Hol keresse? Tétlenül mégsem várhatott. Telefonált a rendőrségre. Miután kétszer is elismételte a történetet, az ügyeletes tiszt azt válaszolta: „Asszonyom, utasszállító repülőgép van, sőt, teherszállító is, de olyan madár, amelyik az embert föld körüli útra vinné, nincs“. - Majd udvariasan köszönt, és letette a kagylót. A dolognak csakhamar híre ment az egész városban. Voltak, akik látni vélték a túzmadarat, a történetet kedvére cifrázgatta, színezte a nép. Hozzáadott valamit és elvett belőle, röptette, akár a mesét. A Hír meg csak nőtt, nödö- gélt, és mire a déli harangszó megszólalt, uram fia, fölcseperedett. Akkor frakkot öltött, föltette a cilinderét, kesztyűt húzott, megragadta sétapálcáját; úgy döntött, körüljárja a települést, hátha van, aki még nem ismeri... Végigment három, hosszan kanyargó utcán anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna, kijutott a lúdpiacra, simogatta ördögi büszkeségét, hogy ott, mint régi ismerőst üdvözlik az emberek, hurkát és málnaszörpöt fogyasztott, majd jóllakottan folytatta útját, és már ott is állt a zebrás útkereszteződésben a „Harmatcsepp“ fodrászszalon előtt. Ült a tükörnél egy fiatal nő, fejmosás után. Engedetlen, hosszú, fekete selyemhaját, mely hullámokba rándult folyton, fésülte kétoldalt. Egyszerre csak nem mozdult. Csak ült és várt és nézett a tükörből hátrafelé, az utca irányába. Nyikordult az ajtó, keménykalapját megemelte, beköszönt a Hír. Az asszonyt először rosszullét fogta el, megtámaszkodott - ne csodálkozzunk rajta: a kislány édesanyja volt - majd összeszedte minden erejét, aztán úgy, ahogy volt, hanyatt-homlok rohant az óvodába. Futott a meleg szeptemberi délutánban, utcákon, tereken át, haját összekócolta a szél, valaki üdvözölte, de neki most igazán nem volt ideje még visszabólintani sem, szaladt tovább, a parkon keresztül rövidítve útját, a szökökútnál vigyázó szemű anyákat látott, ügyelték a játszadozó gyerekeket... hiszen langyos, kora őszi nap volt, a virágok még nyíltak, és alig kopaszodtak az ágak. Ezt az asszonyt kis idő múlva újra láthatták a sétányszegleten, csakhogy most az ellenkező irányból érkezett, és nem futott már, nem is sietett, inkább csak vonszolta egyik lábát a másik után, mint a megfáradt emberek, akiknek nehezükre esik a járás. Azdfci hosszú fénysáv kígyózott az ágaktól lefelé, sugarak vilióztak, tündököltek, sziporkáztak, majd aranyos esőfüggönnyé olvadtak és mosták a parkot - a nyurga ujjú fény a kislány édesanyjának szeméből másfél mázsa keserűséget kitörölt, az áradó sugarak meg arcát festették pirosra, hogy finomkodjék szája szegletén a mosoly; simogatta száz meg száz különféle madárhang, vigasztalta millió tücsök; áradt a madarak éneke illatos, kábító levegőben, minden hang máshonnan csendült és más-más izeket hozott, ez volt a liget lakóinak kórusa, ami azért szólt, hogy elaltassa az anyukát. elfeledte a madár Mészáros Aforiz A versek néha o a nők: amellett bák, még lehetnt • A csapatmunka egy-két ember viteti magát m Ha a dolgok k gunk, mindig félj • A Sors csak kor a méretre szajgc get mindenkim kell megteremte
