Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-15 / 7. szám
Kopognak? Talán igen, talán nem. Biztosat akkor tudna, ha felébredne. Ha egészen felébredne. De az még odább van! Az ágyon fekvő férfi szemhéja megrebben. Egyelőre csak ennyi történik. Ö maga nem mozdul. Idesnek már felébredt volna, de Ides másképp szokta költögetni... Különben most nem Idesnél van. Hát akkor hol? Hol, hol, hát Vésziék duna- varsányi nyaralójában. Vasárnap érkezett... Sápadtan, gyűrötten, az összeesés, az őrület határán... Néhány napra jött... megpihenni... kipanaszolni magát ... Éjfélig ittak, kártyáztak, sikerült kissé felvidulnia... Hajnal felé meg elaludnia. Igaz, megint csak veronállal. Most is a veronál az, ami fogva tartja. Ami még fogva tartja. A diószempár láthatatlan, vérerei szintén.- Ady, el kell mennie, hívják! Ides ilyet sohasem mondana! A hang kintről jön, az ajtón túlról, a folyosóról érkezik,,de az is lehet, hogy sehonnan, csak álmodja. Sajnos, nem álmodja. Vészi Margit áll odakinn, ő a hang tulajdonosa. Némileg másképpen, de megismétli, amit az előbb mondott:- Bandi, ébredjen, azonnal mennie kell, hívják! A kívülálló lenyomja a kilincset, az ajtó nem enged. Ady Bandi lefekvés előtt kulcsra zárta. Jól tettem, gondolja az ágyon fekvő férfi ébredezve, jól tettem, senki se lásson ilyen állapotban, senki se!... Szeme kinyílik, végigpásztáz a szobán, teste, annak minden porcikája fáj, karja ólom, amikor felemeli, s letörli kézfejével a szája szélén kicsurranó nyálat. Ez a legújabb, ezt is szokni kell, ezért is zárkózik be este, hogy reggel ne lássák ... Nem mindegy már, tulajdonképpen mi van, reggel?... Reggel van? Reggel volna, vagy már van is? Szólt valaki?- Bandi, az Istenért, keljen fel! Szóltak, hát persze hogy szóltak, szólítják, Margit az.- Bandi, fenn van?- Igen... Azt hiszem... Mi történt?- Efit reggel telefonált Pestre... A kórrágta test erőre kap, megfeszül... A férfi felül, kissé reszket, a feje szédül...-És?- Pesten... otthon sürgöny várja...- Sürgöny?- Adél nővére küldte... A férfi felugrik.- Mi áll benne?- „Adél tegnap dél óta rosz- szul van, még egyszer látni akarja!“ Léda, Léda, dobol agyában, azután visszazuhan az ágyra. Egy darabig ül, bámul maga elé, azután hatalmas jajkiáltás szakad ki belőle.- Bandi... jól van? Ady nem felel... Mit is lehet erre felelni? Hogy volna jól, amikor Adél..., amikor Léda...? Remegő kézzel nyúl ruhadarabjai után, öltözik, ha azt, amit csinál, annak lehet nevezni, miközben Vészi Margit az ajtó előtt mondja a magáét...- Bandi, siessen.. .1 „Befogattam a csikókat.“ Lelkiismeretfurdalása van, miért volt az este a verandán olyan vidám, hiszen Léda már akkor is kínlódott, ő meg... Arról is Margit tehet, Margit az oka mindennek! Haragszik Margitra! Szegény Margit! Pedig ő mindent megtesz... Most is ott ül az ajtaja előtt, kölcsönpénzt dug a zsebébe, amit vagy megad majd neki, vagy sem, a kocsihoz kíséri, s borosfiaskókat csempész az ülésre, vigasztalja, úgy aggódik, mintha bizony Diósyné, mintha Brüll Adél ki tudja milyen közel állna hozzá, pedig... A kocsi elindul, Ady könnyes szemmel integet, de még látni a nyaralót, amikor a fiaskó után nyúl... Remegése kissé csillapul, az alkohol szétárad beteg testében... Egy pillanatra elfeledkezik a jelenről, belesimul az ülésbe, mint Diósyék párizsi lakásában a pompás puha keleti szőnyegekbe, a szmimákba és bok- harákba, kishíján verset ír... Micsoda szentségtörés!... Verset írni, miközben Léda... a vér városában... Nagyváradon vajúdik, vérben fetreng. A férfi tudatosítja, hogy minden jó, és minden rossz, ami eddig vele történt, Nagyváradon történt... Ott kapta a halálos csókot... Ott ismerkedett meg Lédával... s ott fog most megszületni a gyermeke. Egy másodpercig sem hitte, hogy a születendő gyermek Adél férjéé, Diósy Ödöné, azaz Do- dóé... Ha a Dodóé volna, Léda Párizsban szülné meg... De Léda levonult Nagyváradra... A Körös-parti Párizsba... Ez csak elég bizonyíték. A nők az ilyesmit pontosan megérzik, tudják... Óh, Léda, a drága nő...! A költő előtt áll, mint akkor, Nagyváradon, amikor bemutatták neki, ő kezet csókol, majd kiegyenesedik, s pillantása ott marad a nő slusszán... Nincs még egy ilyen karcsú derék Nagyváradon! Nagyváradon?! A drága test most görcsökben fetreng, de sebaj, az a derék hamarosan ismét karcsú lesz, ha az asszony világra hozza szerelmük gyümölcsét... Ha világra hozza... Ady az üveg után nyúl, hosz- szasan tartja a száján, sír, úgy fél, ha az a keskeny derék megjelenik előtte, azonnal Léda szűk medencéjére kell gondolnia, meg arra, mennyire aggódnak miatta Léda orvosai. Istenem, csak jól végződjön az egész, csak megszülessen a gyermek, s Lédának se legyen semmi baja... Léda várja, lámi akarja! Hirtelen megfagy az egész ember, mi lesz, ha odaér, és választás elé állítják, vagy Léda, vagy a gyermek, kit mentsenek meg inkább, őrület, hát persze, hogy a gyermeket, az ő gyermekét, naggyá fogja tenni, őrület, hát persze hogy Lédát, a drága nőt, ismét látja maga előtt, nagy, kitáguló orrlyukaival, fajtája minden jellegzetességével, majd maga alatt, amint éppen átadja magát neki, amint befogadja őt, az orrlyukai kitágulnak, nemes kanca nyerít alatta... A kanca eltűnik... Léda megfogant..., „arcán, fején az a glória ragyog, melyet a madonnák feje köré szoktak festeni a régi festők.“ Ady ezt a glóriát hozta magával júniusban Párizsból, és a tudatot, hogy Léda az ő gyermekét hordja a szíve alatt. Boldog volt és izgatott. Nem úgy, mint most... Most, augusztusban rémült és boldogtalan. Most fél... Nagyon fél... Arra a másik glóriára kell gondolnia, az övére, a sajátjára, mely egy nap Nagyváradon jelent meg a homlokán... Az apró kiütésekre, melyek úgy vették körbe homlokát, mint Jézus homlokát a sebek, melyeket a töviskorona ejtett rajta... Csak azok a töviskorona ejtette sebek nagyobbak voltak és véreztek, az ő sebei viszont... nem is voltak sebek, csak apró, koszorúban virító kiütések, nem véreztek ... Ami vérzett, az a szíve volt... Az vérzik most is. Vérezzen - hamarosan ő is egyetlen nagy vérző seb lesz, egyetlen fekély - ha már akkor, ott a boulevard Courcellesen nem szakadt meg! A költő ujjai ráfonódnak a borosüvegre, elfehérednek, akár csak az arca, szeme kidülled, forog, legszívesebben félkiáltana, ha bírna, de csak összefüggéstelen dadogás hagyja el ajkát ... Újból átéli azt a szörnyű pénteki napot Párizsban, amelyiken találkozóra kérte Bölöni Györgyöt, barátját a Café de la Paix-ba... Ismét együtt mennek dr. Kraushoz, az osztrák-magyar követség orvosához, Bölöni György személyes ismerőséhez ... Most már dr. Kraus arca is olyan rémült, olyan krétafehér, akár csak Adyé... Uram, mondja az orvos, ön komoly beteg... Uram, segíts, mondja, vagy gondolja a költő, miközben Bölöni átveszi az orvostól a specialistához szóló ajánlólevelet. Uram, segíts, támolyog az utcán, Tebenned bízom, hitetlenül is hiszek Benned, add ide a levelet, kikapja barátja kezéből a leragasztott borítékot és felszakítja, mit művelsz, kiált rá Bölöni, mit bántod? „Gyerünk az orvoshoz!“- „A fenét! Úgyis tudom, mi bajom. De látni akarom, mit ír.“ Látta... Látta a halálos ítéletét. Dr. Kraus azt írta, hogy figyelmébe ajánlja a specialistának a levél átadóját, egy magyar írót, akinél minden tünet a Syph. Sec.-re mutat. Minden tünet... A költő az augusztusi forróságban is megborzong, ha a tünetekre gondol, hiszi az Istent, meg nem is, inkább a borosfiaskóhoz menekül... Esettségében Léda hajol le hozzá, és Dodó, igenis Dodó, mindketten megértik, előttük nincs titka, Léda ápolja... Ó, bárcsak ott volna már Nagyváradon, Léda mellett, hogy ő is ápolhassa, most Léda az, aki ápolásra szorul, de vajon mit tud ő segíteni rajta, a „másállapotos arcával“, mindegy, csak ott legyen már, - mellette -, csak foghassa a kezét, csak letörülhesse homlokáról a verítéket ... és a... Mit még? A glóriát! Felnyög a kocsiban..., de az önkínzásnak még nincs vége, dehogy van vége, pedig itt a vég... igen, az ő mocskos, bujakóros keze fogja azt eltüntetni onnan... Abban a percben, amelyikben megszületik a gyermek ... A gyermeke... Páni félelem tombol benne, már nem örül a gyermeknek, már fél, nagyon fél tőle, mi lesz, ha betegen születik, ha örökli a kórt, ha feké- lyesen látja meg a napvilágot, vagy hülyén... Nem, akkor inkább...!- Álljon meg! - hörög a kocsis felé. - Álljon meg, nem hallja?! A kocsis megállítja a lovakat, értetlenül néz az utasra, rosszul van, nagyságos úr?- Igen, rosszul..., nagyon rosszul!- Már nincs messze az állomás... Ha mehetnénk, egy-kettőre oda érnénk.- Akkor menjen! - szakad ki belőle. A kocsis a lovak közé csap. Az üres fiaskó az útszéli árokba repül... Az állomásra érnek, Ady megváltja a jegyét..., felszáll a vonatra... hátradől az ülésen, majd, ahogyan rázza a vonat, fokozatosan összecsuklik, összecsúszik, már semmi tartása sincs, rongycsomóhoz hasonlít... A ránehezedő súly nyomja, összelapítja. Elalszik. Álmában újra kiegyenesedik, megfeszül, csókol, megkapja a halálos csókot, talán tovább is adja, hiszen honnan tudhatná, hogy valaki, aki előtte járt annál a lánynál, az ő csókját is njegmérgezte?... Amikor megtudja, akkor meg már késő... Késő, késő... Később már nem adja tovább, a kór csak benne rág... a betegség ebben a stádiumában már nem fertőz... de nem is gyógyítható... A magzat viszont ... Most mit tesz úgy, mintha nem tudta volna előre, hogy ez lesz a vége, ordít rá a Léda fölé hajoló bába, elég okos, intelligens ember maga ahhoz, hogy előre tudja, mondja az orvos, és véres kezével kihúzza Léda alól a halott csecsemőt, majd a magasba emeli, és villámgyorsan a költő orra alá dugja, tessék, íme a műve!, ne mondják meg neki, hogy ő a hibás, hadd higgye csak a kegyes hazugságot, tulajdonképpen ez a hazugság igazság is, ne szenvedjen még többet, csak szenvedjen, fröcsög a bába, mi lenne, ha élne, kérdi Ady, kislány, feleli az orvos, még ez is, sóhajt föl Ady, csak szenvedjen, kiáltozik a bába, hiszen megölte a gyermekét, gyilkos, gyilkos! Ady felébred, teste verítékben úszik, gyilkos, gyilkos, zakatolják a vonatkerekek, gyilkos, gyilkos, a költő lassan eszmél, hol vagyok? A vonaton vagy, gyilkos vagy, ismétlik a kegyetlen vonatkerekek, megmérgezted szerelmed gyümölcsét! Igen, itt vagyok, az vagyok, „s hogy vagyok: E bűnöm még így nem útáltam!“ Sír egy sort, azután csak Lédáért aggódik, a gyermekért nem. Hiszen azért már igazán nem kell, fölösleges Nagyváradra mennie, hogy megbizonyosodjon benne: utód nélkül fog meghalni. Ady vígasztalhatatlan. Még az a tény sem vigasztalná meg, ha tudná: halála után a költészetben sem lesz utódja. Lehúzza a vonat ablakát, átadja szenvedő vonásait a szélnek, majd mielőtt visszahúzná, kidobja a soron következő üres. borosfiaskót. Nagy Zoltán rajza
