Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-08 / 6. szám

B oldog tudatlanságom vége- Mondja, uram, maguk bolondok vagy csalók? A kérdést 1984. szeptember 16- án tette föl nekem tizenegy óra táj­ban a Kultúra Házában egy szemre- való, pimaszul fiatal, de már nem fiatalkorú lány, akit az apja hozott magával arra a sajtóértekezletre, amelyet az AKI rendezett fennállá­sának harmincadik évfordulója al­kalmából. A lányt Dórának hívták, elsőéves jogászhallgató volt. A sajtó- értekezlet éppen befejeződött. Az előbb még zsúfolt helyiségben csak néhány kíváncsiskodó lézengett. Dó­ra nagyon csinos, rövid narancsszínű szoknyát viselt, a nyakában kék­fehér pöttyös selyemsálat, és a lehe­leté mentolos cukorka ízű volt. A sok AKI-buzi közül olyan határo­zottan szemelt ki éppen engem, mintha miattam jött volna el a sajtó- értekezletre. Amikor már viszo­nyunk volt, bevallotta egyszer, hogy az intézeti főkolomposok között én látszottam a leghülyébbnek, s szinte viszketett a bőre a vágytól, hogy szóba elegyedhessen velem.- Nos, válaszoljon nekem, uram. - Ó - mondtam erre. - Ó, ó, ó.- Csak ennyit tud mondani,- Ó, dehogyis - mondtam. - Ó, ha tudná. Ó, Istenem!- Mondja csak, maga most tanulja az ábécét?- Ó, dehogyis! Én csak egy mate­matikus vagyok... Bizony.- Micsoda?-Jól hallotta.- Szóval, csalók, vagy nem? - kérdezte meg újra kérlelhetetlenül makacsul. — Ó, hát ez nem ilyen egyszerű.- Maga valamit titkol előttem. Végre sikerült erőt vennem a gyöngeségemen, és eltúlzott düh­vei felcsattantam.- Persze, hogy titkolok! Ki maga, hogy az intézet bizalmas ügyeit az orrára kössem?- Nem akar meghívni egy italra? - kérdezte Dóra, s ellenállhatatlanul nézett a szemembe. Hát ilyen banálisán kezdődik egy végzetes kapcsolat. Lopva körülnéz­tem a helyiségben. Az akadémikust már elszállították a pékek, Microfil háttal állt nekem, és éppen a Híradó­nak nyilatkozott. A sarokban a Mi­chaela nevű új varrónőszerzemény cigarettázott, és közben lapos pillan­tásokkal tartott szemmel. Az aszké­ta, vénkiasszony Gamma-sugár a széksorok között cikázott. Egész délelőtt két pufajkás férfi kísérgette, mintha a testőrsége volna, pedig csak varrógépszerelők voltak. Nem éreztem magamat biztonságban. Megfogtam Dóra kezét, és a fülébe súgtam:- Jöjjön. Itt engem figyelnek. Egy szót sem válthatunk bizalmasan. A sajtóértekezletről bővebben be kell számolnom. Perverz gyötrelme­ket fog okozni nekem ez a beszámo­ló, mert morális válságom éppen tetőzött, s kilépni készültem életem­ből, az öngyilkosság gondolatával játszadoztam éjjel és nappal. Mond­hattam volna, hogy az AKI foglya vagyok, de az igazságot jobban meg­közelíti, ha férfiasán bevallom, nem annyira az AKI, mint inkább a saját butaságom, erkölcstelenségem és gyávaságom tartott fogva, s ki tudja, talán már alulról szagolom az ibo­lyát, ha Dóra nem lép be az életem­be. Utolérhetetlen Énem, amióta a hegyi ligetben Einsteinként inkar- nálódott, ügyet sem vetett rám. Pon­tosabban mondva: még akkor ke­resztet vetett rám, inkább megásta az ágyat kábeleinek és nálam érde­mesebb férfi leikébe költözött. Né­ha, éjszakánként, panaszosan hív­tam őt, de csak a Hold világított künn, a néma égbolton, és Zsófia szólalt meg olykor álmában. Azóta valami kapitányi rangra emelkedett a tyúkfarmon, már nem volt tyúk­szaga, most aktaszaga volt, ami még­iscsak elviselhetőbb. Akaratommal ekkor már mindenestül az AKI ren­delkezett, s én bénán nyüszítettem a markában, és végig kellett ülnöm ezt a sajtóértekezletet is, amelyen arcátlanul hazudott mindenki, az egyetlen (Svátozár Ember) akadémi­kus kivételével. Ő némán trónolt a sok hazugság fölött, olykor pipára gyújtott és harákolt. ő mindent tu­dott, és mindenbe beletörődött már, évek óta a halálát várta, de az ördög nem siette el a dolgot. GRENDEL LAJOS Sok újságíró verődött össze jubi­leumunkra a Kultúra Házában. Az AKI nem mindennap rendezett saj­tóértekezletet, és tevékenységét ren­geteg mendemonda, pletyka, rémhír és misztikus köd burkolta; az újság­író, például, megkérdezte, igaz-e, hogy az AKI egyik tudóskülönítmé­nye a csehszlovák titkosfegyver ki- fejlesztésével foglalkozik. Naiv kér­dése nem keltett feszültséget. Az AKI-ról bármit el lehetett képzelni. Csak Microfil mosolyodon el baju­sza és kecskeszakálla gyűrűjében, s annyira kétértelmű volt a mosolya, hogy azt a szóbeli cáfolata cáfolata­ként is értelmezhette a kíváncsi új­ságíró. Microfil egyébként is elemé­ben volt. Miután az akadémikus hall­gatott, én és a többi igazgatóhelyet­tes pedig fele annyira nem voltunk tájékozottak az intézetben folyó ku­tatásokról, mint Microfil, a kecske­szakállas személyzeti hadvezérnek érezhette magát e pillanatban, és úgy is viselkedett. De legalábbis úgy, mint egy komisszár. Magas lóról fe- lelgetett a kissé megilletődött újság­íróknak, irodalmi és művelődéstör­téneti jártasságát fitogtatta, és úgy mosolygott egész idő alatt, mint egy gorilla. Hazugságait a legkisebb ké­tely nélkül nyelte le a legtöbb újság­író. Microfil azt állította, hogy a var­roda tartja fenn az intézetet, szim­biózisban él az AKI-val, vagyis amit megtermel, azt mi tudományos kuta­tásra fordítjuk. Ez szemenszedett ha­zugság volt, és Microfil új gazdasági mechanizmusnak nevezte. Azt állí­totta továbbá, hogy a varrodában munkásőr-egyenruhákat varrtak ed­dig, de újabban nálunk varrják az összes haladó és félhaladó banán­köztársaság hadseregének egyenru­háját is, továbbá a Dior cégnek és a svéd királyi szabóságnak is dolgo­zunk. További megrendelőnk még az amerikai tengerészgyalogság és a tibeti szerzetesek. Ezt a sok hazug­ságot hallva, fel kellett volna kiálta­nom: ne higgyenek neki, uraim, az egy gengszter! De nem mertem. At­tól tartottam, hogy a jelenlevő újság­írók is gengszterek, és valamelyik fanatizált varrónő golyót röpít a há­tamba a nagy állami és vörös zászló­val díszített függöny mögül, közvet­len közelről. Svátozár Ember akadé­mikusra ' pillantottam. Gömyedten ült két péknek álcázott álvarrónője testőrségében, akik ráadásul férfinak voltak maszkírozva. A sajtóértekezletnek mégis volt egy drámai pillanata, amikor leg­alább jelzéseket adhattam le. Bátor­talan kísérlet volt, de talán nem eredménytelen. A Vecemík nevű pozsonyi esti újság fiatal tudósítójá­nak sikerült kijátszania Microfil éberségét. Közös megegyezés alap­ján ugyanis a sajtóértekezlet elején kikötöttük, hogy minden elhangzó kérdésre Microfil válaszol majd a ne­vünkben, erre, az akadémikussal az élen, felhatalmazzuk őt. A Vecemík újságírója azonban, fölrúgva előze­tes megállapodásunkat, kötözködni kezdett. Van egy kérdés, mondta, amelyre az első igazgatóhelyettestől vár választ. Vagyis tőlem. Izgalom lett úrrá mindnyájunkon, bár pánik azért nem tört ki. Microfil figyelmez­tette a renitens újságírót, hogy meg­szegi a megállapodást. Az újságíró azonban továbbra sem fért a bőrébe, gúnyolódni kezdett, kétségbe vonta az eddig elhangzott információk megbízhatóságát, majd nagy rava­szul biztosított róla mindnyájunkat, hogy csupán egy technikai jellegű kérdése lesz hozzám. Az eszmei mondanivalóval már tisztában van. Microfil nagyot sóhajtott, és enge­dett az unszolásnak.- Rendben van - mondta. - Ne higgyék azt, kérem, hogy eltitkolunk önök előtt valamit. Végül is, én itt csak egy szóvivő vagyok. Az újságíró diadalmasan körbepil­lantott a helyiségben, s azt láthatta, hogy minden kollégája behúzza a nyakát, és lesüti a szemét. Ők már tudták, amit ez a tejfölösszájú alak még nem. Azt, hogy holnaptól me­het kapálni, vagy bányásznak. A fia­tal újságíró azonban egyelőre kétes dicsősége fényében fürdött. Azt kér­dezte:- Meg tudná nekem mondani tisz­telt igazgatóhelyettes elvtárs, milyen varrógépeken készülnek a ruhák a svéd királyi család számára? Mintha mennykő csapott volna le a közelemben. Egyszeriben tudatára ébredtem a savanyú ténynek, hogy bár idestova egy étvizede dolgozom az AKI-ban, varrógépet közelről még nem láttam. Lélekjelenlétem azonban nem hagyott el.- Singer és Wolfner...- Singer és Wolfner — feleltem halált megvető bátorsággal, s ahogy riadt tekintetem találkozott a szem­telen újságíró kárörvendő tekinteté­vel, éreztem, hogy egy büdös, forró kráter nyílik meg a lábam alatt. Mi­előtt azonban belezuhantam volna a kráterba, iszonyú fájdalom hasított a bokacsontomba. Microfil rúgott meg. Aztán fölállt, heherészett, s et­től fölfakadt az eddig visszafojtott derültség a teremben. Microfil ha­mar úrrá lett az anarchián.- Az igazgatóhelyettes elvtárs, természetesen, tréfált — mondta.- Tudniuk kell róla, hogy matemati­kus, és mint ilyen, kedveli az ab­szurd humort. Csönd lett. A fiatal újságíró azon­ban nem hagyta magát.- Akkor most mi az igazság, — kérdezte. Microfil hidegvérrel, elegánsan, kapásból rúgta vissza a labdát.- Ó, az igazság - bólogatott oko­san. - Metafizikai értelemben?- Nem - mondta az újságíró pi­maszul. - A varrógépek értelmében. Microfil egy szépen ívelt, lecsen­desítő, karmesteri kézmozdulattal teremtett rendet az újra elszabaduló káoszban.- Természetesen, a legmodernebb technológiával szereltük fel varro­dánkat.- Éspedig?- Nemrég vásároltunk néhány Micubisi varrógépet. A lányok olyan szeretettel bánnak velük, mint óvo­dás korukban a babáikkal.- Azonkívül?- Hamarosan lesz néhány Toyo­tánk is. - nyugtatta meg a sajtót Microfil. A fiatal újságírónak elakadt a lé­legzete. Az enyém is. Várakozásom­mal ellentétben, nem söpört el ben­nünket a röhögés szélvihara. Halálos csönd telepedett a sajtóértekezlet színhelyére. Mindenki nagyon félt. Én is. Én már több, mint fél éve tudtam a teljes igazságot az AKI-ról, és azóta azt is tudtam, hogy nincs biztonságban az életem. Az újság­írók semmit sem tudtak, de az ösztö­neik valamit megsúghattak nekik. Microfil, a gonosz, ellenállhatatlan mágus, megint mindnyájunkat le­győzött. Ámulatomra Dóra az utcán kézen fogott. Úgy vezetett, mint egy kis­fiút, fagylaltot vett nekem a Kultúra Házával szemközti cukrászdában, mint hajdan Bodnár Géza, az elnök elvtárs. Úgy anyáskodott velem, ahogy intézetünkben a varrónők les­ték Microfil vagy az akadémikus minden kívánságát. Nem állítom, hogy rosszul esett ez a törődés. El­tartott egy darabig, amíg megértet­tem, hogy Dóra gyöngédsége mögött nem húzódik meg alattomos hátsó szándék, hanem inkább az elesettek iránti könyörületesség érzésének nem tud ellenállni, mint a legtöbb szenzibilis, de mindamellett magá­nyos nő, aki nem szeszélyből, nem kalandvágyból, hanem gyakori dep­resszióiból következően váltogatja a partnereit. Rádöbbentem, hogy bár még csak néhány perce ismerjük egymást, benne máris erősen kontú- rozott kép alakult ki rólam. Mint egy tükörben, szemlélhetem magamat Dórában. A tükör infantilisnak mu­tatott. A tükör igazat mondott, mint a Hóferhérkében a gonosz mostohá­nak. Dóra nem tévedett. Az AKI- ban nemcsak a személyiségemet ve­szítettem el, hanem óvodás korú gyermekké korcsosodtam. Azt mondtam az utcán Dórának:- Én hajlandó vagyok magának ezekről mindent kitálalni.- Nagyszerű - lelkendezett Dóra. - És nem fél tőlük?- Már hogyne félnék.- Ugye, hogy csalók?- Az a legkedvesebb, amit mond­hatok róluk. Ezek gyilkosok.- Jaj, de izgalmas - lelkendezett még jobban a lány.- Keressünk egy biztonságos he­lyet, ahol nem hallgathatja ki a be­szélgetésünket senki sem. Ó igen, bizonyára kitalálták már, fogtunk egy trolibuszt, és kikocsiz- tunk a hegyi ligetbe. Minden ember életében van egy helyszín, ahová valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva gyakran visszatér, amely akkor is az emlékeiben kísért, ha börtönbe zárták vagy emigráció­ba vonult, helyszín, ahová örökké vágyódik, vagy a bűntudata hajtja vissza, vagy ahol, úgy gondolja, újra­kezdheti az életét. Köztudott, hogy a gyilkos visszatér tette színhelyére. Egyik ismerősöm rendszeres kórház­látogató lett, mert kamasz korában megejtett egy ápolónőt a kórház kertjében. Különböző mondvacsi­nált ürügyekkel látogatja a kórháza­kat és szanatóriumokat, s az ország első számú hipochondereként tartják számon a gyógyászati statisztikák. Egy másik ismerősöm vívómeccsek­re jár meditálni, mert állítólag a ví­vómaszk látványától szédületes se­bességre kapcsol a fantáziája. Még az olyan látszólag hidegvérű és szá­mító gonosztevő, mint Microfil, sem tud ellenállni bizonyos helyek gravi­tációs erejének. Rendszertelen idő­közökben a főpályaudvar kantinjá­ban található meg, ahol állítólag ru­mot iszik és egy festményt bámul, amelyen két kombájnos fácántojáso­kat menekít a környezetvédők nagy megelégedésére. Nos, az én életemben, úgy látszik, ilyen helyszín a hegyi liget. Nemcsak az ifjúságom emlékei kötnek ide, hanem az Einstein képében materia­lizálódott Utolérhetetlen Énem is, akit éppen ezen a helyen veszítettem el, s most nélküle úgy hánykolód­tam kétségeim zavaros vizén, mint egy kormányos nélkül maradt hajó. Dórának azonban nem árultam el a titkomat. A helyi liget fái és bokrai buján pompáztak még az elfáradó nyár ölében, s itt-ott egy párocska is elsuhant mellettünk szemérmesen és nesztelenül. A hegyi ligetben min­den a régi volt. Úgy éreztem, az AKI csápjai ide nem érnek el, itt, a zöld lombok sátra alatt, biztonságban va­gyok, s talán Einstein is újra megjele­nik nekem.- Mért vagy olyan hallgatag? - kérdezte Dóra. - Azt mondtad, kipakolsz. Ha meggondoltad magad, én nem fogom erőltetni a vallomást. Egyébként a trolibuszban tege- zödtünk le.- Nem is tudom... Hihetetlennek fogod találni.- Te mégis félsz.- Úgy van - mondtam. - Már több, mint fél éve veszélyben forog az életem.- Nincs üldözési mániád inkább?- Nincs - mondtam. - Ezek tény­leg meg akarnak ölni. Dóra egy pillanatig töprengett, örültem, hogy végre sikerült egy kis rést ütnöm kétségei falán.- Mi okuk volna rá? Mély lélegzetet vettem, s mintha az egész liget velem együtt sóhajtott volna föl.- Az, hogy mindent tudok róluk. Amit se te nem tudhatsz, se más. Csak mi, az AKI alkalmazottjai.- Ezért akarnak megölni?- Nem ezért - feleltem. - Rájöt­tek, hogy lélekben nem tartozom közéjük. A gyenge láncszem va­gyok, amely egy válságos pillanat­ban elszakadhat. Fölébredt bennem a moralista. És ők ezt nem tűrhetik. (regényrészlet)

Next

/
Thumbnails
Contents