Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
B oldog tudatlanságom vége- Mondja, uram, maguk bolondok vagy csalók? A kérdést 1984. szeptember 16- án tette föl nekem tizenegy óra tájban a Kultúra Házában egy szemre- való, pimaszul fiatal, de már nem fiatalkorú lány, akit az apja hozott magával arra a sajtóértekezletre, amelyet az AKI rendezett fennállásának harmincadik évfordulója alkalmából. A lányt Dórának hívták, elsőéves jogászhallgató volt. A sajtó- értekezlet éppen befejeződött. Az előbb még zsúfolt helyiségben csak néhány kíváncsiskodó lézengett. Dóra nagyon csinos, rövid narancsszínű szoknyát viselt, a nyakában kékfehér pöttyös selyemsálat, és a leheleté mentolos cukorka ízű volt. A sok AKI-buzi közül olyan határozottan szemelt ki éppen engem, mintha miattam jött volna el a sajtó- értekezletre. Amikor már viszonyunk volt, bevallotta egyszer, hogy az intézeti főkolomposok között én látszottam a leghülyébbnek, s szinte viszketett a bőre a vágytól, hogy szóba elegyedhessen velem.- Nos, válaszoljon nekem, uram. - Ó - mondtam erre. - Ó, ó, ó.- Csak ennyit tud mondani,- Ó, dehogyis - mondtam. - Ó, ha tudná. Ó, Istenem!- Mondja csak, maga most tanulja az ábécét?- Ó, dehogyis! Én csak egy matematikus vagyok... Bizony.- Micsoda?-Jól hallotta.- Szóval, csalók, vagy nem? - kérdezte meg újra kérlelhetetlenül makacsul. — Ó, hát ez nem ilyen egyszerű.- Maga valamit titkol előttem. Végre sikerült erőt vennem a gyöngeségemen, és eltúlzott dühvei felcsattantam.- Persze, hogy titkolok! Ki maga, hogy az intézet bizalmas ügyeit az orrára kössem?- Nem akar meghívni egy italra? - kérdezte Dóra, s ellenállhatatlanul nézett a szemembe. Hát ilyen banálisán kezdődik egy végzetes kapcsolat. Lopva körülnéztem a helyiségben. Az akadémikust már elszállították a pékek, Microfil háttal állt nekem, és éppen a Híradónak nyilatkozott. A sarokban a Michaela nevű új varrónőszerzemény cigarettázott, és közben lapos pillantásokkal tartott szemmel. Az aszkéta, vénkiasszony Gamma-sugár a széksorok között cikázott. Egész délelőtt két pufajkás férfi kísérgette, mintha a testőrsége volna, pedig csak varrógépszerelők voltak. Nem éreztem magamat biztonságban. Megfogtam Dóra kezét, és a fülébe súgtam:- Jöjjön. Itt engem figyelnek. Egy szót sem válthatunk bizalmasan. A sajtóértekezletről bővebben be kell számolnom. Perverz gyötrelmeket fog okozni nekem ez a beszámoló, mert morális válságom éppen tetőzött, s kilépni készültem életemből, az öngyilkosság gondolatával játszadoztam éjjel és nappal. Mondhattam volna, hogy az AKI foglya vagyok, de az igazságot jobban megközelíti, ha férfiasán bevallom, nem annyira az AKI, mint inkább a saját butaságom, erkölcstelenségem és gyávaságom tartott fogva, s ki tudja, talán már alulról szagolom az ibolyát, ha Dóra nem lép be az életembe. Utolérhetetlen Énem, amióta a hegyi ligetben Einsteinként inkar- nálódott, ügyet sem vetett rám. Pontosabban mondva: még akkor keresztet vetett rám, inkább megásta az ágyat kábeleinek és nálam érdemesebb férfi leikébe költözött. Néha, éjszakánként, panaszosan hívtam őt, de csak a Hold világított künn, a néma égbolton, és Zsófia szólalt meg olykor álmában. Azóta valami kapitányi rangra emelkedett a tyúkfarmon, már nem volt tyúkszaga, most aktaszaga volt, ami mégiscsak elviselhetőbb. Akaratommal ekkor már mindenestül az AKI rendelkezett, s én bénán nyüszítettem a markában, és végig kellett ülnöm ezt a sajtóértekezletet is, amelyen arcátlanul hazudott mindenki, az egyetlen (Svátozár Ember) akadémikus kivételével. Ő némán trónolt a sok hazugság fölött, olykor pipára gyújtott és harákolt. ő mindent tudott, és mindenbe beletörődött már, évek óta a halálát várta, de az ördög nem siette el a dolgot. GRENDEL LAJOS Sok újságíró verődött össze jubileumunkra a Kultúra Házában. Az AKI nem mindennap rendezett sajtóértekezletet, és tevékenységét rengeteg mendemonda, pletyka, rémhír és misztikus köd burkolta; az újságíró, például, megkérdezte, igaz-e, hogy az AKI egyik tudóskülönítménye a csehszlovák titkosfegyver ki- fejlesztésével foglalkozik. Naiv kérdése nem keltett feszültséget. Az AKI-ról bármit el lehetett képzelni. Csak Microfil mosolyodon el bajusza és kecskeszakálla gyűrűjében, s annyira kétértelmű volt a mosolya, hogy azt a szóbeli cáfolata cáfolataként is értelmezhette a kíváncsi újságíró. Microfil egyébként is elemében volt. Miután az akadémikus hallgatott, én és a többi igazgatóhelyettes pedig fele annyira nem voltunk tájékozottak az intézetben folyó kutatásokról, mint Microfil, a kecskeszakállas személyzeti hadvezérnek érezhette magát e pillanatban, és úgy is viselkedett. De legalábbis úgy, mint egy komisszár. Magas lóról fe- lelgetett a kissé megilletődött újságíróknak, irodalmi és művelődéstörténeti jártasságát fitogtatta, és úgy mosolygott egész idő alatt, mint egy gorilla. Hazugságait a legkisebb kétely nélkül nyelte le a legtöbb újságíró. Microfil azt állította, hogy a varroda tartja fenn az intézetet, szimbiózisban él az AKI-val, vagyis amit megtermel, azt mi tudományos kutatásra fordítjuk. Ez szemenszedett hazugság volt, és Microfil új gazdasági mechanizmusnak nevezte. Azt állította továbbá, hogy a varrodában munkásőr-egyenruhákat varrtak eddig, de újabban nálunk varrják az összes haladó és félhaladó banánköztársaság hadseregének egyenruháját is, továbbá a Dior cégnek és a svéd királyi szabóságnak is dolgozunk. További megrendelőnk még az amerikai tengerészgyalogság és a tibeti szerzetesek. Ezt a sok hazugságot hallva, fel kellett volna kiáltanom: ne higgyenek neki, uraim, az egy gengszter! De nem mertem. Attól tartottam, hogy a jelenlevő újságírók is gengszterek, és valamelyik fanatizált varrónő golyót röpít a hátamba a nagy állami és vörös zászlóval díszített függöny mögül, közvetlen közelről. Svátozár Ember akadémikusra ' pillantottam. Gömyedten ült két péknek álcázott álvarrónője testőrségében, akik ráadásul férfinak voltak maszkírozva. A sajtóértekezletnek mégis volt egy drámai pillanata, amikor legalább jelzéseket adhattam le. Bátortalan kísérlet volt, de talán nem eredménytelen. A Vecemík nevű pozsonyi esti újság fiatal tudósítójának sikerült kijátszania Microfil éberségét. Közös megegyezés alapján ugyanis a sajtóértekezlet elején kikötöttük, hogy minden elhangzó kérdésre Microfil válaszol majd a nevünkben, erre, az akadémikussal az élen, felhatalmazzuk őt. A Vecemík újságírója azonban, fölrúgva előzetes megállapodásunkat, kötözködni kezdett. Van egy kérdés, mondta, amelyre az első igazgatóhelyettestől vár választ. Vagyis tőlem. Izgalom lett úrrá mindnyájunkon, bár pánik azért nem tört ki. Microfil figyelmeztette a renitens újságírót, hogy megszegi a megállapodást. Az újságíró azonban továbbra sem fért a bőrébe, gúnyolódni kezdett, kétségbe vonta az eddig elhangzott információk megbízhatóságát, majd nagy ravaszul biztosított róla mindnyájunkat, hogy csupán egy technikai jellegű kérdése lesz hozzám. Az eszmei mondanivalóval már tisztában van. Microfil nagyot sóhajtott, és engedett az unszolásnak.- Rendben van - mondta. - Ne higgyék azt, kérem, hogy eltitkolunk önök előtt valamit. Végül is, én itt csak egy szóvivő vagyok. Az újságíró diadalmasan körbepillantott a helyiségben, s azt láthatta, hogy minden kollégája behúzza a nyakát, és lesüti a szemét. Ők már tudták, amit ez a tejfölösszájú alak még nem. Azt, hogy holnaptól mehet kapálni, vagy bányásznak. A fiatal újságíró azonban egyelőre kétes dicsősége fényében fürdött. Azt kérdezte:- Meg tudná nekem mondani tisztelt igazgatóhelyettes elvtárs, milyen varrógépeken készülnek a ruhák a svéd királyi család számára? Mintha mennykő csapott volna le a közelemben. Egyszeriben tudatára ébredtem a savanyú ténynek, hogy bár idestova egy étvizede dolgozom az AKI-ban, varrógépet közelről még nem láttam. Lélekjelenlétem azonban nem hagyott el.- Singer és Wolfner...- Singer és Wolfner — feleltem halált megvető bátorsággal, s ahogy riadt tekintetem találkozott a szemtelen újságíró kárörvendő tekintetével, éreztem, hogy egy büdös, forró kráter nyílik meg a lábam alatt. Mielőtt azonban belezuhantam volna a kráterba, iszonyú fájdalom hasított a bokacsontomba. Microfil rúgott meg. Aztán fölállt, heherészett, s ettől fölfakadt az eddig visszafojtott derültség a teremben. Microfil hamar úrrá lett az anarchián.- Az igazgatóhelyettes elvtárs, természetesen, tréfált — mondta.- Tudniuk kell róla, hogy matematikus, és mint ilyen, kedveli az abszurd humort. Csönd lett. A fiatal újságíró azonban nem hagyta magát.- Akkor most mi az igazság, — kérdezte. Microfil hidegvérrel, elegánsan, kapásból rúgta vissza a labdát.- Ó, az igazság - bólogatott okosan. - Metafizikai értelemben?- Nem - mondta az újságíró pimaszul. - A varrógépek értelmében. Microfil egy szépen ívelt, lecsendesítő, karmesteri kézmozdulattal teremtett rendet az újra elszabaduló káoszban.- Természetesen, a legmodernebb technológiával szereltük fel varrodánkat.- Éspedig?- Nemrég vásároltunk néhány Micubisi varrógépet. A lányok olyan szeretettel bánnak velük, mint óvodás korukban a babáikkal.- Azonkívül?- Hamarosan lesz néhány Toyotánk is. - nyugtatta meg a sajtót Microfil. A fiatal újságírónak elakadt a lélegzete. Az enyém is. Várakozásommal ellentétben, nem söpört el bennünket a röhögés szélvihara. Halálos csönd telepedett a sajtóértekezlet színhelyére. Mindenki nagyon félt. Én is. Én már több, mint fél éve tudtam a teljes igazságot az AKI-ról, és azóta azt is tudtam, hogy nincs biztonságban az életem. Az újságírók semmit sem tudtak, de az ösztöneik valamit megsúghattak nekik. Microfil, a gonosz, ellenállhatatlan mágus, megint mindnyájunkat legyőzött. Ámulatomra Dóra az utcán kézen fogott. Úgy vezetett, mint egy kisfiút, fagylaltot vett nekem a Kultúra Házával szemközti cukrászdában, mint hajdan Bodnár Géza, az elnök elvtárs. Úgy anyáskodott velem, ahogy intézetünkben a varrónők lesték Microfil vagy az akadémikus minden kívánságát. Nem állítom, hogy rosszul esett ez a törődés. Eltartott egy darabig, amíg megértettem, hogy Dóra gyöngédsége mögött nem húzódik meg alattomos hátsó szándék, hanem inkább az elesettek iránti könyörületesség érzésének nem tud ellenállni, mint a legtöbb szenzibilis, de mindamellett magányos nő, aki nem szeszélyből, nem kalandvágyból, hanem gyakori depresszióiból következően váltogatja a partnereit. Rádöbbentem, hogy bár még csak néhány perce ismerjük egymást, benne máris erősen kontú- rozott kép alakult ki rólam. Mint egy tükörben, szemlélhetem magamat Dórában. A tükör infantilisnak mutatott. A tükör igazat mondott, mint a Hóferhérkében a gonosz mostohának. Dóra nem tévedett. Az AKI- ban nemcsak a személyiségemet veszítettem el, hanem óvodás korú gyermekké korcsosodtam. Azt mondtam az utcán Dórának:- Én hajlandó vagyok magának ezekről mindent kitálalni.- Nagyszerű - lelkendezett Dóra. - És nem fél tőlük?- Már hogyne félnék.- Ugye, hogy csalók?- Az a legkedvesebb, amit mondhatok róluk. Ezek gyilkosok.- Jaj, de izgalmas - lelkendezett még jobban a lány.- Keressünk egy biztonságos helyet, ahol nem hallgathatja ki a beszélgetésünket senki sem. Ó igen, bizonyára kitalálták már, fogtunk egy trolibuszt, és kikocsiz- tunk a hegyi ligetbe. Minden ember életében van egy helyszín, ahová valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva gyakran visszatér, amely akkor is az emlékeiben kísért, ha börtönbe zárták vagy emigrációba vonult, helyszín, ahová örökké vágyódik, vagy a bűntudata hajtja vissza, vagy ahol, úgy gondolja, újrakezdheti az életét. Köztudott, hogy a gyilkos visszatér tette színhelyére. Egyik ismerősöm rendszeres kórházlátogató lett, mert kamasz korában megejtett egy ápolónőt a kórház kertjében. Különböző mondvacsinált ürügyekkel látogatja a kórházakat és szanatóriumokat, s az ország első számú hipochondereként tartják számon a gyógyászati statisztikák. Egy másik ismerősöm vívómeccsekre jár meditálni, mert állítólag a vívómaszk látványától szédületes sebességre kapcsol a fantáziája. Még az olyan látszólag hidegvérű és számító gonosztevő, mint Microfil, sem tud ellenállni bizonyos helyek gravitációs erejének. Rendszertelen időközökben a főpályaudvar kantinjában található meg, ahol állítólag rumot iszik és egy festményt bámul, amelyen két kombájnos fácántojásokat menekít a környezetvédők nagy megelégedésére. Nos, az én életemben, úgy látszik, ilyen helyszín a hegyi liget. Nemcsak az ifjúságom emlékei kötnek ide, hanem az Einstein képében materializálódott Utolérhetetlen Énem is, akit éppen ezen a helyen veszítettem el, s most nélküle úgy hánykolódtam kétségeim zavaros vizén, mint egy kormányos nélkül maradt hajó. Dórának azonban nem árultam el a titkomat. A helyi liget fái és bokrai buján pompáztak még az elfáradó nyár ölében, s itt-ott egy párocska is elsuhant mellettünk szemérmesen és nesztelenül. A hegyi ligetben minden a régi volt. Úgy éreztem, az AKI csápjai ide nem érnek el, itt, a zöld lombok sátra alatt, biztonságban vagyok, s talán Einstein is újra megjelenik nekem.- Mért vagy olyan hallgatag? - kérdezte Dóra. - Azt mondtad, kipakolsz. Ha meggondoltad magad, én nem fogom erőltetni a vallomást. Egyébként a trolibuszban tege- zödtünk le.- Nem is tudom... Hihetetlennek fogod találni.- Te mégis félsz.- Úgy van - mondtam. - Már több, mint fél éve veszélyben forog az életem.- Nincs üldözési mániád inkább?- Nincs - mondtam. - Ezek tényleg meg akarnak ölni. Dóra egy pillanatig töprengett, örültem, hogy végre sikerült egy kis rést ütnöm kétségei falán.- Mi okuk volna rá? Mély lélegzetet vettem, s mintha az egész liget velem együtt sóhajtott volna föl.- Az, hogy mindent tudok róluk. Amit se te nem tudhatsz, se más. Csak mi, az AKI alkalmazottjai.- Ezért akarnak megölni?- Nem ezért - feleltem. - Rájöttek, hogy lélekben nem tartozom közéjük. A gyenge láncszem vagyok, amely egy válságos pillanatban elszakadhat. Fölébredt bennem a moralista. És ők ezt nem tűrhetik. (regényrészlet)
