Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-10 / 289. szám, kedd

7 KULTÚRA ÚJ szói 1991. DECEMBER 10. VÉGTELEN HÖMPÖLYGÉS NÉHÁNY SZÓ CSELÉNYI LÁSZLÓ KÖLTÉSZETÉRŐL Minden kritikus (a szépirodalmi alkotókhoz hasonlóan) önmagát is írja, tartják egyesek az irodalomkritika objektivitása és személyessége kapcsán. PetőczAndrásnak, a pályatárs költőnek Cselényi költészetéről szőlő írása a Párizsi Magyar Műhely idei szeptember huszadiki számában jelent meg. Közlésével alkalmat szeretnénk nyújtani a hazai magyar olvasónak, hogy elgondolkozhasson, mennyire ellentmondanak egymásnak olykor a kritikusi vélemények. A magyar irodalom sajátos Budapest-központúsága, a határon túli kisebbségi irodalmak mostoha helyzete (korábbi kirekesztettsége) miatt is újból és újból tudatosítanunk kell magunkban, hogy az elkövetkező évtizedek meghatározó hatású lírikusai gyakran éppen nem Budapesten vagy Magyarországon élnek. Nem szeretem az irodalom területi behatárolásait, de ennek ellenére most erre kényszerülök: véleményem szerint Cselényi nem csupán a Felvidék egyik legnagyobb élő költője. És mind Budapesten, mind a Felvidéken szegényebbek leszünk, ha nem tanuljuk meg látni az ő költészetének korszerűségét és sokszínűségét. Mert hiába fogjuk be fülünket, fordítjuk el a fejünket, hunyjuk le szemünket: hiába menekülünk az igazán súlyos egyéniségek elől; jelen vannak, körülvesznek minket. Cselényi László kikerülhetetlen. Monumentális látásmódja és a gesztusai okán. A Jelen és történelem (1981) vagy a Téridő-szonáta (1984) című könyveiben már teljességében megmutatkozik az a komplex szövegépítés, a mindent befogadó és mindent felmutató végtelen világszemlélet, ami Cselényire olyannyirajellemző. Ez a monumentalitás, ez a nyelvteremtő erő napjaink magyar költészetében egyedül Juhász Ferencben van meg: az igazán nagy lélegzetű költészetnek ez a típusa. Cselényi tulajdonképpen egyetlen hatalmas verset ír már évek óta, a Duna-verset, a közép-európai verset, a Dunánál élő közép-európai költő egyetlen hatalmas költeményét; ezt állítja össze mondatonként, versszakonként, szövegdarabokként, állítja egybe és szedi szét, bővíti és formálja, újra és újra. A vers, a „Lehetőségek egy elképzelt szöveghez" a többszólamúság elvén alapul, sajátos számozásával szövegtöredékekre bomlik, motívumok újból és újból feltűnnek benne, majd „elenyésznek", hogy később, egészen váratlanul visszatérjenek. És nem csupán egyetlen könyvön belül, hanem több köteten át áramlanak végig, „hömpölyögnek" ugyanazok a szöveg-részletek, versszakok Méry Gábor felvétele különböző sorrendben, különböző versszakokban, mégis egységesen. Miként a Duna, miként a folyó hullámzása-áramlása: Cselényi szövegdarabjai eltűnnek és előtűnnek, egymásba kapaszkodnak és szétválnak, hogy valamilyen egyéb, a végtelen variációk közül egy formációban ismét találkozzanak. Nem túlzás kimondani: Cselényi „Elképzelt szövege" formai előzményének csakis a folyót magát, a Dunát nevezhetjük, és ha szövegének kibővülését, gazdagodó motívumrendszerét nézzük, akkor is csak a Dunára asszociálhatunk, a Duna kiteljesedésére, szélesülő hömpölygésére. „Most jövök a Duna mellől, szememben még az út porával, talpamon a föld sarával, s nem bírok megnyugodni. Leállítanak itt is, ott is, érdeklődnek, hogy mi újság, sürgetnek, hogy beszélj, de nem vagyok többre képes, csak legyintek, mi mást is tehetnék? Ott, ahol jártam, az ördög uralkodik" — írja Cselényi bármelyik „Lehetőségek egy elképzelt szöveghez" -alcímű kötetében, és közben mosolyog rajtunk, olvasókon, mindazokon, akik nem veszik észre, hogy ezekben a prózai betétekben korántsem csak az 1965-ös nagy dunai árvízről van szó, arról is persze, de mégis: az árvíz csak „ürügy" (és alapélmény), visszatérő motívum és mindenre vonatkoztatható metafora. Mert Cselényi közép-európai önmagunkról ír valójában, szövegeinek töredezettsége és szétesettsége a mi pusztulásunk, mondataínak sokfélesége a mi sokféleségünk, és a mindezeket magába ölelő Duna-motívum igazából minket köt össze, mindannyiunkat, akik valamiképpen ehhez a területhez kötődünk. Cselényi nem kevesebbet akar, mint a közép-európai modern nagy eposzt megalkotni: a Lehetőségek egy elképzelt szöveghez bővülése-alakulása ezt mutatja. Ebben a hatalmas lélegzetű Eposzban (vagy: „eposzban") minden benne van, mindazok a fájdalmak-keserűségek, amik a „Dunatáj" jellemzői: a menekülések, az örökös rettegések, a kilátástalanságok, az, hogy valóban „két világ határán élünk" ezen a területen. Mindez azonban még kevés lehetne egy igazán jelentős költői életmű megalkotásához: a téma — bár mindent átfogó és nagy igényű — magában rejti a provincializmus csapdáit is, a vidékiség korlátait. Cselényi egyetlen gesztussal töri szét ezeket a korlátokat: nyelvi ereje, nyelvteremtő képessége, sajátos szóhasználata, mondatformálása európai költővé emeli. Verseinek ritmusa, a szavak felbontása, többértelművé alakítása, és nem utolsósorban a rímek különleges használata miatt Cselényi versfolyama formailag is megfelel az ezredvégi „nagyeposz" követelményeinek. Ezért a Téridő-szonáta például egyszerre lesz izgalmas epikus alkotás és lírai önfelmutatás, komplex szövegköltészet és szociológiai tényfeltárás. Cselényi mindezeket úgy valósítja meg, hogy szövegdarabokat illeszt— már-már látszólag következetlenül — egymás után, mozaikszerűen építi meg magát a teljes művet. Cselényi műve — és ebben is a Dunára asszociálhatunk — magába sűríti (és néha-néha „felszínre dobja") mindazokat a műalkotásokat, amelyek itt, Közép-Európában fontosak lehetnek. Ezáltal is összefoglaló igénnyel íródott: megtalálható benne „vendégszövegként" vagy idézetként néhány sor Hérakleitosztól, Arisztotelésztől, Dosztojevszkijtől, Spinozától, Joyce-tól, Becketttől, Kassák Lajostól, illetve a Genezisből, a Gilgames-eposzból, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ezek a sorok szervesen építik tovább a Cselényi-művet, nyelvileg, szerkezetileg belesimulnak a szővegfoiyamba, hogy ezáltal is áttételesebb, többértelműbb és sokrétűbb legyen maga a „Duna-eposz". Cselényi a sajátos szövegépítésével azt sugallja nekünk, hogy egy végtelen összegző művet tartunk kezünkben, amely alkotás — miként a Duna, ez a számtalanszor jelképpé növekedett folyó, irodalmunk örökös metaforája — mindannyiunkról szól, Duna-tájon élő emberekről, még akkor is, ha látszólag csak saját magáról beszél. És ez is igaz! Mert Cselényi költészetében konkrétista elemek szintén megfigyelhetők, olyan sorok, ahol a szöveg „önmagát vizsgálja", ugyanakkor azonban maga a MU alapvetően kifelé forduló, terjeszkedő, olyan modern szövegköltészet, amely eszközeiben újító, de vállalásában váteszi — és ezt kritikának is mondhatnánk, bírálatnak. Bírálatnak sem mondhatnánk másként. De Cselényi jó érzékkel ébresztgeti a mindannyiunkban meglevő partikulárist, provinciálist: fontossá emeli azt is, ami kevésbé fontos, elhitető erejével költészetté szublimálja a kevésbé „költőit". Pontosabban szólva: Cselényi egyszerre metaforikus és konkrét; az 1965-ös árvízről írtakat egyszerre érzem egy társadalmi-politikai szituáció ábrázolásának és az árvíz döbbenetének, valamint sajátos irodalmi „játékosságnak", ha tetszik: szépségnek. Hiszen maga az árvíz elvont fogalomként tűnik fel Cselényi költészetében az én számomra, valamiféle absztrakcióként: és ettől lesz ismét izgalmas lírává maga az egész Cselényi-mű. Miközben azt olvasom, hogy „Csilizradvány, Kolozsnéma, Izsap, Csicsó, Füzes, Kulcsod, Füss, Kiskeszi, Nagykeszí, Örsújfalu, Csallóközaranyos, Megyercs, Gúta (...), ott ahonnan jövők, a pokol uralkodik", aközben akartalanu! is a nyelvi szépségekben gyönyörködöm, az árvizet „a rettenetes metaforájaként" fogom fel, és nem tudom komolyan venni, de a költői mívességben örömömet lelem. És ebben van Cselényi ereje. Hogy nyelvileg modern, módszerében izgalmas, újító és elementáris alkotó, miközben — és ezzel együtt — nagyon is tényszerű és nagyon is „népből jött". Avantgárddá tisztult „népies" költészet az övé. Cselényi László lírájának értelmezésére visszatérnek majd, újból és újból. De már az igényessége előtt is kalapot kell emelnünk! Mert fontos, nagy lélegzetű, átfogó igényű költészet az övé, és mint ilyen, oly magányos a kortárs magyar irodalomban. PETŐCZ ANDRÁS Anna eleinte a CIA-vel működik együtt, de miután rádöbben, hogy amerikai partnerei félrevezetik, Hudson pártjára áll, és kimenekíti a mind kellemetlenebbé váló kutyaszorítóból. Talán mondanom sem kell, hogy a film végére az alaposan összekuszált szálak kibogozódnak, és mindenki elnyeri méltó jutalmát. Ismét egy akciófilm, fanyaloghatnánk, mert a hajmeresztő kalandokat kínáló, nagy közönségsikernek örvendő akciófilmekkel tele vannak a mozik. Lehet válogatni jó és kevésbé jól sikerült filmek között. Üldözések, vad hajszák, nagy összecsapások, öldöklés minden mennyiségben. Földön, vízen, levegőben. Ezt Bruce Willis, akit most Hudson Hawk szerepében láthatunk, is tanúsíthatja, ő is már nemegyszer „adta drágán az életét". Elmondható még valami új ebben a témában? Sajnos, nem nagyon. Egy megoldás azért mégis van. El kell készíteni e filmek paródiáját. Mert akkor legalább úgy izgulhatunk, hogy közben felszabadultan nevetünk a jól ismert jelenteken, és egyetlen percig sem kell komolyan venni egyiket sem. Ez a film azonban nem hagy bennünk túlságosan mély nyomokat, de hát erre nem is pályázott. Másnap legfeljebb Bruce Willis csodálatos fülbevalógyűjteményére és „hajszálpontos érkezéseire" emlékezünk. Esetleg az üthet szöget a fejünkbe, hogy a milliomos házaspár miért pont ólomból készített arannyal akarja megszerezni a világhatalmat, amikor sokkal korszerűbb módszerek is vannak. MISLAY EDIT Kis NYELVŐR A vimmmmm KÉT SZEREPÉRŐL Gyakran fekteti két vállra a szövegét fogalmazó tollforgatót a valamennyi névmás. Nemrég egy újságcikkben a következő összetett mondatban zavarta meg az olvasókat: „Valamennyit elvettek, még vetőmagnak sem maradt belőle". A szerző azt akarta közölni, hogy egy gazdának a gabonáját mind elvették a beszolgáltatásos rendszerben, még vetőmagnak sem hagytak belőle, de — mint észrevehettük — nem ezt fejezte ki. Ha pontosak akarunk lenni, azt kell mondanunk: tulajdonképpen nem fejezett ki semmit, mert az összetett mondat két tagmondata között értelmi ellentmondás van, vagyis az egész mondat zavaros. Az első tagmondatban azt közli a szerző, hogy a gabonából valamennyit — tehát egy keveset — elvettek, a második tagmondatból ellenben azt tudjuk meg, hogy még vetőmagnak sem maradt belőle. Vagyis a második tagmondat mintegy megcáfolja az elsőnek az állítását. Végül a nyelvi kérdésekben tapasztalatlanabb olvasó nem tudja, melyik tagmondat állításának higgyen; a tapasztaltabb azonban sejti, hogy a második tagmondat állítása az igaz, csak éppen a szerző nem tudta, milyen nyelvtani szerkesztéssel lehet összhangba hozni a két tagmondat mondanivalóját. Ha ezt írta volna: Mind elvették, még vetőmagnak sem maradt belőle, nem értettük volna félre a közlését, de ő a mind általános névmás helyett a valamennyi névmást választotta. Ez természetesen nem lett vőlna baj, ha tudja, hogyan kell ezt mondatába szerkesztenie. A valamennyi névmás — akárcsak a többi vala- előtagú: valaki, valami stb. — a határozatlan névmások csoportjába tartozik, s legtöbbször határozatlan tárgyként szerepel a mondatban. Ilyenkor alanyi ragozásban áll az az igei állítmány, amelyhez ez mint tárgy kapcsolódik. Valamennyit kérek — ez azt jelenti, hogy valamiből egy keveset kérek. De — s ez okozza a problémát — néha a mind általános névmás szerepében is előfordul. A Mind kérem helyett mondhatjuk ezt is: Valamennyit kérem. S megfigyelhetjük, hogy ilyenkor tárgyas ragozású igealak fordul elő a mondatban állítmány ként mindkét esetben: a mind mellett is, a valamennyit mellett is. Vagyis: mint a beszédhelyzetből vagy a beszédelőzményből már ismert fogalmat kifejező határozott tárgy szerepel a valamennyit. Tehát mást jelent a Valamennyit elvettek és a Valamennyit elvették mondat is. Bizonyára az a hibázás oka, hogy a valamennyi névmásnak a határozatlan névmási szerepében alkalmazott egyeztetési módja él erősebben tudatunkban, s akkor is alanyi ragozásba tesszük az igét, amikor a valamennyit a mind helyett áll, tehát tárgyas ragozásra lenne szükség. De hogyan tudjuk meg, mikor szerepel a valamennyit határozatlan, s mikor általános névmásként; azaz mikor kell alanyi, mikor tárgyas ragozásban használni mellette az igei állítmányt? Ha állításunk nem a tárgy egészére, csak egy részére vonatkozik, akkor a valamennyit alakot határozatlan névmási funkciójában használjuk mondatunkban, alanyi ragozású igealakkal: Valamennyit elvettek; Valamennyit elviszek; stb. Itt a valamennyit azt jelenti, hogy nem az egészet, csak egy részét a tárgyként értelmezett dolognak. Ilyenkor részelő tárgyról beszélünk. Ha azonban állításunk az egész tárgyra, illetve a tárgy egészére vonatkozik, akkor a valamennyit általános névmási szerepet tölt be, s az állítmányként álló igének tárgyas ragozásba kell kerülnie: Valamennyit elvették; Valamennyit elviszem. Ezekben a mondatokban a mind névmás is állhat a valamennyit helyett: Mind elvitték; Mind elviszem. Aki megtanulja ennek a szempontnak az érvényesítését, nem követ majd el hibát a mondatszerkesztésben; mondatának tartalma világos, érthető lesz. JAKAB ISTVÁN FILMJEGYZET HUDSON HAWK Michael Lehmanri új amerikai filmje szerint egy mestertolvajnak nem túl egyszerű visszatérnie a helyes útra. Mindenesetre a hírhedt Sing-singben eltöltött tíz év elég nyomós érv lehetne Eddie Hawkins számára — akit szakmai körökben csak Hudson Hawk néven ismernek —, hogy szabadulása után legalább a jó szándéka meglegyen: ezentúl valami tisztességes foglalkozással keresi meg a kenyerét... A jó szándék azonban nem minden esetben elég. Főleg, ha valaki olyan magas fokon űzi a „szakmáját", mint Hudson. Kétes ügyleteivel szerzett hírnevének hátrányait saját bőrén kell tapasztalnia. Alig lép ki a börtön kapuján, azonnal lecsap rá a maffia, és arra kényszeríti, hogy New Yorkban egy értékes műtárgyakat felvonultató aukcióról szerezze meg Leonardo da Vinci lovas szobrát, a Sforzát. Hudsonnak nincs nagy választási lehetősége. Egyedül a maffiával szemben őrültség lenne bármit is tennie. Belenyugszik tehát, hogy most az egyszer, még utoljára próbára teszi saját képességeit, de aztán tényleg vége... Barátja, Tommy segítségével sikeresen meg is „lovasítják" a szobrot, és átadják a maffiának. Az igazi meglepetés azonban csak ezután éri. Kiderül, hogy ez még egyáltalán nem a vége, hanem csupán a ôzelíd kezdete egy vad kalandsorozatnak. A „próba", amelyet csak ezután követ az igazi „előadás". Miután Hudson bebizonyítja, hogy a tíz év alatt nem felejtette el legendás fortélyait, újabb „munkaadó" jelentkezik: George Kaplan, a CIA titokzatos ügynöke. És már repülnek is át Európába, pontosabban Rómába, ahol hősünket ismét nehéz feladat várja: da Vinci Kódexe a Vatikánban. És egy őrült milliomos házaspár, Darwin és Minerva Mayflower, akik szintén saját céljaikra akarják felhasználni Hudson nem mindennapi képességeit. Úgy látszik, alvilági körökben mostanság nagyon közkedvelt Leonardo, mert megint csak az ő alkotásáról lenne szó. És Hudson most sem térhet ki a „megtisztelő" ajánlat elől, mert a Mayflower házaspár a falhoz szorítja. Ha ugyanis nem teljesíti kívánságukat, azzai legjobb barátja, Tommy halálos ítéletét írja alá. Vannak még megszállott műgyűjtők — gondolhatnánk. Ám Darwin és Minerva számára nem az alkotások a fontosak, hanem az évszázados titok, amit rejtenek: hogyan lehet ólomból aranyat előállítani. Szerencsére akad még egy ember, aki ezt az egész díszes kompániát figyelemmel kíséri, mégpedig a gyönyörű és (szintén) titokzatos dr. Anna Baragli, a Vatikán ügynöke. Hogy még egyszerűbb legyen a dolog, Andié MacDowell és Bruce Willis