Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-27 / 301. szám, péntek

HÍREK - VÉLEMÉNYEK lÚJSZÓi 1991. DECEMBER 27. GORBACSOV, AZ EGYETLEN Első, s egyben az utolsó elnöke volt a Szovjetuniónak. Az egyetlen. Az ő érdeme, hogy az a hatalmas ország megszűnt a „gonosz birodalma" lenni, az a rettegett hatalom, amely kiszámíthatatlanságával, békeharcba csomagolt agresszivitásával, végeláthatatlan ideológiai hadjárataival a huszadik századi világ egyik legnagyobb destabilizáló tényezője volt. Egy rövid, úgy hatéves időszak után ismét az lett, de ez nem Gorbacsov bűne, hanem inkább érdeme. Nem, nincs ebben semmi ellentmondás. Gorbacsov teremtette meg azt a légkört, amelyben az Unióba összeterelt nemzetek és köztársaságok lehetőséget kaptak a szabad választásra. Az pedig nem írható az államfő rovására, hogy nem minden esetben választottak ésszerűen. Sztavropolban, szűkebb pátriájában kezdte karrierjét a jogász, akit később a szükség rávitt arra, hogy mezőgazdasági szakemberré képezze át magát. Nem mindig kért Moszkvától beleegyezést merész terveihez, de mivel sikeres volt, sok mindent elnéztek neki. Ma már nehéz lenne megállapítani, miért is került be a párt központi vezetésébe: azért, mert azt szerették volna, hogy országos méretekben alkalmazza kipróbált módszereit, vagy azért, hogy szem előtt legyen és ne keverjen ,,bajt". Mert a hetvenes években komoly baj volt, ha valaki sikeresebbnek bizonyult, mint az a személy, akit a pártvezérek a legjobbnak neveztek ki. Moszkvában az ifjú titán egy lett az apparátus reményteljes káderei közül. De csak átmeneti időre. Jurij Andropov, a későbbi tiszavirágéletü pártfőtitkár felfigyelt rá és egyengette útját. Szükség is volt erre, hiszen a mezőgazdaság szénája egyre rosszabbul állt, s ezen Gorbacsov sem tudott változtatni, mert - nem hagyták. Talán éppen ezek a látszólagos sikertelenségek késztették az elaggott központi bizottságot, s még inkább a politikai bizottságot arra, hogy - az eredeti elképzelés szerint átmeneti időre - a harmadik főtitkártemetés után Gorbacsovot állítsák a mindenható párt élére. Mekkorát kellett csalódniuk! Gorbacsov komolyan vette a kinevezést, lehetőséget látott benne arra, hogy végre megvalósítsa azt, amit már évekkel korábban eltervezett. Rövidesen társakat is talált: Sevardnadze, Jelcin, Krjucskov, Jazov ekkor tört föl, de mellé állt Ligacsov is, utódja a mezőgazdasággal foglalkozó KB-titkári poszton. Később feltűnt Lukjanov, Janajev, Pavlov... Megannyi Brutus... Genf. Ez a svájci város, számtalan nemzetközi jelentőségű konferencia és tanácskozás színhelye adott otthont Ronald Reagan, az akkori amerikai elnök és az új szovjet vezető első találkozójának. Új időszámítás kezdődött ekkor a világpolitikában is: a peresztrojka átlépte a szovjet birodalom határait. Egy fantasztikusnak tűnő leszerelési program vette kezdetét, s a bizalomerősítés a világpolitika legfontosabb tényezőjévé vált. Azzá válhatott, mert a világ bízott Gorbacsovban, hitt neki. Neve politikai védjegygyé vált, garanciává az új világrend megteremtésére. Afganisztán, Közel-Kelet, Közép-Amerika, DélkeletÁzsia, Afrika, de mindenekelőtt Európa tapasztalhatta az évek folyamán a pozitív változások sorát. S ahogy rohamosan növekedett Gorbacsov tekintélye és országának súlya a világban, úgy vesztett népszerűségéből otthon, s már nemcsak ellenfelei voltak, hanem ellenségeid. Mind többen, mind ádázabbak és mind eltökéltebbek. Sziszifuszi feladatra vállalkozott Gorbacsov, amikor megkezdte a diktatórikus pártrendszer lerombolását és az új, demokratikus, parlamentáris rend kiépítését. Szaporodtak a kétségek: lehet-e rombolva építeni, megszülethet-e az új ott, ahol még állnak a régi bástyák? Senki sem tudta, senki sem tudhatta a helyes választ, mert a történelemben ilyesmire még nem volt példa. Gorbacsov óvatos volt, néha óvatoskodó. Voltak azonban, akik azért bírálták, hogy siet. De ez már később volt, három-négy évvel ezelőtt, akkor, amikor már a szovjet emberek megtanultak nem félni. Nem kellett már félniük a megtorlásoktól, leszámolásoktól, szabadon kimondhatták véleményüket, megtanultak bírálni hangosan és nyilvánosan is, nemcsak suttyomban. Ez Gorbacsov érdeme. Az is, hogy tucatnyi alkalma lett volna az erőhöz folyamodni, de sosem lövetett. Lövettek viszont a háta mögött mások, s a felelősséget neki kellett vállalnia. Vállalta, levonta a következtetéseket, de szinte következmények nélkül. A megtorlás, a kegyetlenség mindig távol állt tőle, így válhatott az ármánykodások áldozatává, önkéntes áldozatává. Meggyőződésem, hogy Gorbacsov már legalább két éve tisztában volt azzal, hová fog vezetni az a politikai áramlat, amelyet ő indított el, de irányítani máradéktalanul már nem tudott. Nem is nagyon lehetett egy olyan országban, amely nem volt hajlandó végérvényesen lemondani a birodalmi kiváltságokról, nagyon nehezen fogadta el a demokratikus játékszabályokat, kitűnő fogyasztója volt a demagógiának - mert évtizedeken át ezt szokta meg, sőt mást nem is nagyon ismert. Ráadásul az elfojtott nemzeti öntudatot a nyers nacionalizmus váltotta fel, s Gorbacsov felhívásait a nemzetek egy országban való békés együttélésére úgy értelmezték, mint próbálkozást az ál-internacionalista Unió megőrzésére, felélesztésére. Gorbacsov lemondott. Nem tehetett mást, mert nem értették meg őt, érdemeit kisajátították, hibáit felfújták, gyengéit vétkeknek nevezték, mások bűneit a nyakába varrták, mély emberi tisztességét államférf iúi gyengeségnek minősítették. Pedig végeredményben elérte, amit akart. Összeomlott a mindenható diktatúra, elbukott a zsandár - s ezért többek között mi is csak hálásak lehetünk. Megszületett egy új államközösség, bár nem olyan, mint amilyenről Gorbacsov álmodott. Ö nem ilyet akart, az ő szeme előtt az Egyesült Államok és az egyesülő Nyugat-Európa példája lebegett. De Jelcin bizonyult erősebbnek - szerintem inkább erőszakosabbnak. Lehet, túlzok, de úgy látom, sok kicsi birodalom van kialakulóban egy nagy körül. Hogy a világ elismeri az új Oroszországot és az új államközösséget, az még nem jelenti azt, hogy helyesli is. De ez a realitás, amivel szembe kell nézni. Ma még nem tudni, mi lesz Mihail Gorbacsov sorsa. Hazájában sok babér nem terem neki. Azt sem hiszem igazán, hogy kész lenne külföldre menni. Nem tudná elviselni, ha bárki is megfutamodással vádolná. Ha viszont csendben nyugdíjba vonul, a világ egy óriási egyéniséget veszít el. Remélem, nem így lesz. Gorbacsovra szükségünk van. S ismerjük el: szerettük Gorbacsovot, a remény volt számunkra, és segítette vágyaink beteljesülését. GÖRFÖL ZSUZSA Amikor még partnerek, s nem riválisok voltak. TŐZSÉR ÁRPÁD: A MITTELEURÁZSIAI HAMLET AVAGY GORBACSOV PÚPJA Az alábbi tárcát ez év szeptemberében írtam, a Magyar Távirati Iroda tárcapályázatára. Akkoriban Gorbacsov nevének a katonai puccs adott furcsán-izgalmas aktualitást. A pályázat szabályainak értelmében írásomat sehol nem publikálhattam, most viszont, hogy az elnök lemondása s távozása a világpolitika színpadáról - úgy érzem - új jelentésekkel tölti meg korábbi eszmefuttatásomat, s már az MTI-pályázat szabályai sem kötnek, ajánlom írásomat az Új Szó olvasóinak szíves figyelmébe. T. A. (A szerkesztőség megjegyzése: az írást az MTI különdíjjal jutalmazta.) Ha jól emlékszem, Brodszkij, a Nobel-díjas orosz költő írja valahol, hogy Oroszország nem Kelet-Európa, hanem Nyugat-Ázsia. A mondás szellemes, de csak félig igaz. Oroszország ugyanis valóban nem Kelet-Európa, de nem is Nyugat-Ázsia. Oroszország Mitteleurázsia. A köztes lét, a történelmi „között" mítosza a közép-európai írásbeliségben, a mi irodalmainkban érlelődik évtizedek óta, pedig annak a homokórának, amelynek egyik része Ázsia, a másik pedig Európa, ennek a kétvilágrész-nagy homokórának a nyaka, az igazi közepe Oroszország. Ezen a nyakon keresztül ihleti Ázsia ezer éve messze nyúló kis félszigetét, Európát, s közben természetesen maga a nyak is egyre inkább európaizálódik. De azért köztes jellegét egy pillanatra sem veszti el. Az orosz nép óriásaiban, Nagy Péterben, Tolsztojban, Dosztojevszkijben egyszerre szemlélhetjük Ázsia kollektivizmusát, személytelen monumentalitását, misztikus mélységét, rejtélyeit és Európa racionalizmusát, egyéniségre hangolt humanizmusát. De az orosz sziklaharapó óriások úgy lépegetnek a köztes orosz időben Ázsiából Európa felé, hogy közben minden lépésükkel Oroszország is közelebb kerül Európához. (Dosztojevszkij Európa-ellenessége ne tévesszen meg bennünket: az „Európa non Európa" féle csavart tagadásképletnek is Európa a tengelye!) A leglátványosabban Nagy Péter cár lépett ki Nyugat felé. Lenyíratta az orosz urak szakállát (ahogy H. G. Wells mondja), s a hagymakupolás Moszkvát túl ázsiainak tartva, a Néva mocsaraiban (hogy minél közelebb legyen az akkori Európához) épített magának egy európai fővárost. A második látványos lépést Európa felé pedig (néhány évszázadnyi problematikus közjáték után) az a Mihail Gorbacsov tette, akinek nevétől ma megint hangos a világ. Azt hiszem, kevesen tudják, hogy Gorbacsov neve, ha magyarra fordítanánk, „Púpos fia", azaz „Púposfi" lenne. Eddig a világ inkább „királyfit" sejtett a rokonszenves politikusban, de most valószínűleg elkövetkezik majd a névetimologizálásnak, a Gorbacsovfaktor deheroizálásának a ideje is. Sokan máris felfedezték az államférfinak nemcsak a nevében, hanem a tetteiben is a „púpokat", de egy dolgot „púpossága" ellenére sem hallgathatunk el. Nevezetesen azt a tényt, hogy a bizonyára Gorbacsov nélkül is bekövetkező szovjetunióbeli forradalmi változásokat 1985ben és később Gorbacsov és „Európa Ház", tehát az Európához való közeledés, az európai politikai módszerek programjaként hirdette meg és próbálta mederben tartani. S ennek a tettének korszakos, sőt világtörténelmi jelentőségét csak akkor tudjuk igazában felbecsülni, ha tudatosítjuk, hogy történt mindez Mitteleurázsiában, abban a térségben, ahol addig az ázsiai nomád hagyományok szellemében az anyagi szükség, az éhség válságait a szomszédos törzsek legelőinek okkupálásával szokták megoldani. Gorbacsov a rablóháború helyett a belső reformok európai módszereit választotta és választatta az orosz tömegekkel, s az Európa Ház ilyen értelemben nem csak Közép-Eurázsiának Európához való közelítése, hanem a Béke Háza is, s Gorbacsov a századvég történelmi jelentőségű békebírója. Csakhogy... S itt következik az a bizonyos púp, amelytől Gorbacsov nem tudott megszabadulni. Hősünk úgy akart beköltözni abba a bizonyos Európa Házba, hogy nem volt hajlandó kiköltözni a Kremlből. Pedig a Kreml már Nagy Péter szemében is Ázsia temploma volt, a kommunizmus hetven éve alatt pedig meghirdetve is a kollektivizmus, s gyakorlatban az egyéniséget, a személyt szürke középszerré uniformizáló Párt bástyája lett. Ez a kollektivizált középszer pedig nem egyeztethető össze Európa szellemével. Gorbacsovnak tehát választania kellett: vagy megszabadul ázsiai, kollektivista púpjától, vagy örökre megmarad a köztes lét, az európai utat csak elkezdő Mitteleurázsia utolsó mohikánjának. A dilemma látszólag az ortodox Lenintanítvány dilemmája volt, de én nem hiszek a szimpla marxista-leninista Gorbacsovban. Elképzelhető egy olyan Gorbacsov is, aki nem azért ellenezte szinte az utolsó pillanatig Leningrád vissza keresztelését Pétervárra, mert Lenint nem akarta feladni, hanem azért, mert - Nagy Péter nem kellett neki. Pontosabban: a Nyugat-Európára feltétlen csodálattal tekintő Nagy Péter nem kellett neki. Ő maga is bejárta Nyugat-Európát, akárcsak Nagy Péter annak idején, s egyébként is olvasott, művelt szellem, összefüggéseiben látja a világot, töpreng, összehasonlít, mérlegel. Látja, hogy Lenin szocializmusa megbukott, s a csődből kiutat Európa kínál a Szovjetuniónak, de nem tudja elfogadni teljes egészében a piacgazdaság, a szabadverseny nyugat-európai modelljét sem. Valamiféle harmadik utat keres. Ezt a Gorbacsovot talán jobban megértjük, ha a típus 19. századi előzményeit is szemügyre vesszük. A 19. század közepének Oroszországa néhány vonatkozásban a mai Oroszországra emlékeztet. Az orosz értelmiség az 1848-49es forradalmak után Gorbacsov dilemmájával találja magát szembe: a volt rendszer (a feudalizmus) Oroszországban is véglegesen megbukott, de - ahogy Herzen mondja - a nyugat-európai liberális, civilizált ellenzéki burzsoázia uralmának a kora is a múlté. A tiers état jelszava - s ezt már Dosztojevszkij mondja -, a Liberté, Egalité, Fraternité hazuggá vált, szétpattant, mint a szappanbuborék. Az új Oroszország előkészítőinek úgy kellett választaniuk, hogy a kínálkozó új modell ellentmondásait legalább olyan jól látták, mint a meghaladott rendszer poklait. Ennek a képlékeny, bizonytalan helyzetnek, kétséges kimenetelű drámának a meghatározó típusait Turgenyev látja meg és írja le találóan a Hamlet és Don Quijote című munkájában, ahol is az analízis, a kétely, az önelemzés elvét képviselő típust Hamletnek nevezi, a az igazságba vetett hit és a hozzá való ragaszkodás elvét megtestesítő jellemet Don Quijoténak. Nos, én hinni szeretném, hogy Gorbacsov ennek a turgenyevi Hamletnek az egyenes leszármazottja. Hogy Moszkvából nem azért nem akart kiköltözni, mert a korábbi, totalitarizmusba torkolló kollektivizmust akarta „átmenteni", hanem azért, mert nem akart simán, fenntartás nélkül beköltözni a nyugati technikai civilizáció, a „fogyasztói társadalom" kifinomult totalitarizmusába. Mert, ugye, Heidegger nem Moszkvában, hanem az egykori nyugatnémet „gazdasági csoda" paradicsomában jelentette ki, hogy „Minket már csak egy isten menthet meg". S hátha Gorbacsov éppen ezt az istent kereste, mikor környezete és a világ számára lassúnak, habozónak, kételkedőnek tűnt? Nem kétséges: a puccsisták (önmagukat leleplező) közjátéka nélkül és a turgenyevi dráma reprízében a Don Quijote szerepét vállaló Jelcin hathatós ösztönzése nélkül Gorbacsov még tovább halogatta volna a hamleti leszámolást, de számomra az sem kétséges, hogy a helsingöri várfalról messzebb látni, mint a Rocinante nyergéből. Arról már nem is beszélve, hogy a mesékből s irodalomból ismert púpos királyfik és hősök púpjában hányszor van kincs, vagy hányszor jelent szerencsét púpjuknak már a puszta megérintése is. Én hiszem, hogy Gorbacsov „púpjában" sem csak a kollektivista múlt terhe s a hamleti kétely van, hanem ott vannak Don Quijote értékei is. És ez a „púpos" Hamlet még néhányszor meglep bennünket európai és mégis saját és sajátos igazságaival, hitével ezekben a saját igazságokban, és - nem utolsósorban - szerencséjével.