Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-23 / 300. szám, hétfő

1538 KARACSONY I ÚJSZÓi 1991. DECEMBER 23. — Állami költségvetésből élünk, évi 500 ezer koronából. Úgy gazdálkodunk, íogy í lányok ne szenvedjenek hiányt semmiben. Gyakran eltűnődöm,

4 hogy lány családban a gyerek nem is ismeri a :sebpénz fogalmát! Itt pedig már az ívodás havi 15 koronát, az alapiskolás snnek dupláját, az inasok pedig 80 koroíát kapnak. Vagy hány szülő vállalja vállalhatja) gyermeke magániskolái okatását? Az egyik neveltünk magániskoában pincérnőnek tanul, csak a havi andíj 900 korona. Kissé elszomorít viizont, hogy a lányok többsége nem raong a tanulásért. Pedig igazán képezletnék magukat! Különben ügyesek, ;ötnek, horgolnak, varrnak, de sütnekőznek is. Hogy majd az itt tanultakat ho)yan hasznosítják — az csak később íerül ki... SZONHÁROM A KISLÁNY Hirtelen két pöttömnyi kislány ront be iz igazgató nénihez. Örvendeznek, mert i nevelő néni már délben hazahozta iket az óvodából, de Csémi Ilona arrafilyelmezteti Adrit és Betkát, hogy elérkeett a délutáni alvás ideje. A két kis óvolás azonban kihízelgi, hogy kivételesen ie kelljen ágyba bújniuk. A lányok igus néni-re rövidítik az igaziató néni megszólítást. A riporter erre kkor jön rá, amikor sorra megérkeznek z iskolából és bekukkantanak a szobá>a, váltanak néhány szót, egyebek köött a karácsonyi előkészületekről is. — \ lányoktól előre megtudakoltuk, lilyen ajándékot szeretnének. Időben kigazdálkodtuk" az anyagiakat, különien nem jutna mindarra, ami boldoggá jszi őket. Minden évben, az idén is, maánszemélyek, illetve vállalatok pénzaómányt, ajándékot küldtek. Gyakran lőfordul, hogy idegenek kopognak be, óznak ezt-azt, például a kertészkedők öldséget, gyümölcsöt. Egy hölgy évek ta elhozza a karácsonyfára szánt sza>ncukrot és csokidíszt. Az adakozók a evüket sem mondják meg. B

ár a gyerekek „igus nénije", a gyermekotthon dolgozói, a nevelőnők, a szakácsnők, a takarítónők em képesek pótolni a szülőket, mident legtesznek azért, hogy a gyermekotton legalább annyit jelentsen a lányokak, mint a szülői ház jelenthetne — ha olna... PÉTERFi SZONYA SZÉPEN, EMBERHEZ MÉLTÓN ÉLNI A BACSFAI APÁCAZÁRDÁBAN A fiatal nővér az angolkisasszonyok bacsfai zárdájában egy kis helyiségbe tessékel, í Ott várok az elöljáró nővérre. Onnan látom, hogy a zárda lakóinak az élete sem csupán jj imádkozásból áll. Az intézetben termelőmun| ka is folyik. Szlovákia minden temploma részére ők sütik az ostyát. Akik dolgoznak, fizetést kapnak, szabadon rendelkeznek vele. Az alig negyvenéves eperjesi nővértől megtudtam, hogy ide csak szűz és büntetlen előéletű lányokat vesznek fel; bár van olyan rend is, amelybe özvegyasszonyok is beléphetnek. Az elöljáró eddigi beszélgetőtársamnál is fiatalabb. Az ő javaslatára találkozom a hetvenéves Antoneta nővérrel, aki nemcsak az itteni életről, hanem múltjáról is szívesen beszél. Sőt, általa olvashatom fiatalabb három társa 1 írásos vallomását is. Egyebek közt arról szólnak, hogy ők zárdában kívánnak élni. Az egyik fiatal nővér azt is leírta, hogy eredményesen sportolt, de térdsérülése ebben egy idő után akadályozta, így jutott Isten akaratából a zárdába. A másik írás szerzője már kislány korában apáca akart lenni, apja azonban azt válaszolta: majd tizennyolc éves korodban mondd ugyanezt. Azt gondolta, később a szerelem eltéríti kislányát eredeti szándékától. Tévedett. — Nekem nem voltak szerelmi gondjaim — mondja Antoneta nover —, tizenöt eves voltam, amikor 1936-ban a rendbe kerültem. A tanítóképzőt Lőcsén végeztem el, majd Eperjesen felekezeti iskolában tanítottam matematikát, ábrázoló mértant, rajzot és írást. Emellett Kassán végeztem a pedagógiai főiskolát, de tanulmányaimat nem fejezhettem be, mert az apácákat kirakták eperjesi otthonukból. Áthelyeztek Giraltovicébe, ott hat nővértársammal együtt állami iskolában taníthattunk; majd 1950 táján Kostolnába, ahol már nem taníthattunk, a trencséni ruhagyárnak dolgoztunk. Rövidesen újabb áthelyezés következett. Pruskéban asztalterítőket kellett kivarrnunk. Az apácák felettese („természetesen!") mindenütt polgári személy volt. Azért dobáltak bennünket egyik helyről a másikra, s végeztettek velünk nehéz munkát, hogy törjünk meg, és vetkőzzünk ki. Ám ezt nem sikerült elérniük, pedig annyi helyre hurcoltak, hogy felsorolni se tudom. Pruskéból Érsekújvárba, onnan meg Csehországba. Többnyire éjszaka jöttek, hogy csomagoljunk. Azt sem tudtuk, hova visznek bennünket. Františkov nad Ploučniciben több mint hét évet töltöttünk. Utána egy ideig Liberec közelében, majd Osekben, aztán újból Františkovban dolgoztattak bennünket. Két esztendeig Teplice-Šanovban elfekvő, gyógyíthatatlan beteFotó: Méry Gábor geket ápoltunk egy volt koncentrációs táborban berendezett nyugdíjasotthonban. Antoneta nővér életének következő stációja a lengyel határon levő Biela Voda volt, ahol az apácák erdei és mezőgazdasági munkát végeztek. Itt érték meg 1968-at, melynek köszönhetően újból visszakerülhettek az iskolákba. Tantárgyakat ugyan nem, de hittant oktathattak. Antoneta nővér a szlovákiai Žŕtavanyban lett vallásoktató. Igaz, csak 1970-ig, amíg az ún. normalizációs időszak el nem kezdődött. Ekkor került jelenlegi helyére, a bacsfai kolostorba. — Visszatekintve azt kell mondanom, hogy minden jó volt valamire. Az Isten erőt adott, s mindig megóvott minket. Amikor a gyárból távoztunk, a mester azzal búcsúztatott bennünket, hogy megtanítottuk őket az élet iszapjában is szépen, emberhez méltón élni. Mindig kitartottunk fogadalmunk mellett. Megpróbáltak rávenni, vetkezzünk ki, de hiába ígérték, hogy tovább taníthatunk, nem szegtük meg fogadalmunkat. Csak az volt a kifogás ellenünk, hogy más az ideológiánk. Ha újból kezdhetném az életem, akkor is apáca lennék, még ha ugyanaz várna is rám, mint amit átéltem. Mert a szenvedés is boldogság. De csak a hívő embernek. Hit nélkül nehéz elviselni. A házastársak ezért adják fel olykor már a legelső megrázkódtatáskor a küzdelmet, s válnak el egymástól, noha szintén örök hűséget esküdtek. Én a szenvedést mindig áldozatnak tekintettem. Azt gondoltam, Istenem, most a családomért, a népemért hozok áldozatot. Vagy azért, hogy aki kétségbeesett, ismét bízni tudjon. Vagy hogy mások ne szenvedjenek. Ugyanezt tette Jézus is az emberiség megváltásáért. Antoneta nővér, aki korábban itt elöljáró volt, már nem dolgozik. Persze, ahol kell, ott segít. — Ez itt természetes, hiszen az otthon gyermekei vagyunk —jegyzi meg. Megtudom tőle: a zárda nyolcvan lakója most már saját maga dönt sorsáról: nem állnak felettük polgári személyek, mint az elmúlt rendszerben. Az apácák minden reggel hat órakor misére mennek. Délutánonként közös szórakozás a programjuk. Beszélgetnek, viccelődnek, sakkoznak. Nyáron röplabdáznak is. Sokat énekelnek — nemcsak egyházi énekeket. Fiatalok is szép számban akadnak köztük. A fűtő és a kertész munkáját kivéve mindent maguk végeznek. A fiatalok csak egy bizonyos idő után öltik magukra az apácaruhát, s további időnek kell eltelnie, amíg fogadalmat tehetnek. Amennyiben addigra sem tudnak határozni, kérhetik a fogadalom elhalasztását. A szerzetesnők bármikor hátat fordíthatnának a kolostornak — de itt eddig ez nem fordulelő. FÜLÖP IMRE I JEGYZETEK imnak, hogy olyasmi az egyes szám in, az én-te-kapcsototem jegyében áll. ÍZ els

n manhattani ikén rádöbbentem, gy a nemzetét nem o O o Szombaton történt, hogy amint a 8th. Street nyugati feléről ráfordultam az Ötödik Avenue-ra, izgatott eufória kellős közepébe csöppentem. A járdákról mindenféle szerkentyűkkel emberek integettek a felvonulóknak, akik az AIDS elleni védekezésre, AIDS-elle(Hrapka Tibor felvétele) nes alapítványokra szóló adakozásra szólítottak fel nemegyszer politikai színezetű jelszavaikkal. Fidel Castrót, mint a szexualitás ellenségét is megbélyegezték azok, akik a latin-amerikai országokból sereglettek ide, hogy a leszboszok és a homoszexuálisok e világtalálkozóján képviseljék — most mondhatom azt: a hazájukat? Ez az allegorikus kocsiktól, neves személyiségektől zsúfolt, zenével, tánccal telített népünnepély, e tömegáradat láttán kellett rádöbbennem, hogy az epilepsziára hajlamos társadalom — miként az epilepsziára hajlamos egyén is — öntudatlanul küzd az igazság önkritikái konzekvenciái ellen. És melyik társadalom nem kap epilepsziás rohamot, ha a törvényhozás szintjén szóba jön, hogy a labirintus középpontjában a nemiség mintroncsolatlan egész ül? George Steiner már a hatvanas években undorítónak és lealacsonyítónak tartotta, hogy különösen Amerikában a szexuális élet a közélet szférájába megy át. E világtalálkozó résztvevői az emberi magánélet nevében válaszolták erre: Elegünk van! Elég! Az egészségtől kicsattanó testek és a tolókocsiban szorongó többezernyi AIDS-beteg, orvos és ajnározó szülő látványának disszonanciája azonban annyira elviselhetetlenné vált számomra a felvonulás harmadik órájában, hogy az üvöltő ricsaj ellenére búvalbéleltté váltam, s nem láttam mást, csak a halált. Nem éreztem mást, csak részvétet. És tehetetlenséget. Másnap Manhattan szívében, Dylan Thomas kocsmájában, a Fehér lóhoz címzett fogadóban ülve egy huszonéve New Yorkban élő közép-európai emigránssal: Vajon régiónkból miért csupán a lengyelek képviseltették magukat e világtalálkozón? Az volt gyűlölet nélküli, de kíméletlenül gonosz válasza, hogy akik országuk zászlaját lengették, visszaéltek a legszentebb szimbólummal. Szerinte a nemzeti képviseletre csak a politika, a művészet, a tudomány, a sport na és a gazdaság jogosult; meg minden, ami nem „beteg". Akarod látni a nemzetet, amint gyűlöli önmagát? - kérdezte, s mert a szemembe nézett, láthattam, hogy a komisszár, a diktátor hasonlít önmagához. Nem, válaszoltam, azt akarom tudni, mi nem „beteg" nálunk? o O o E

ste állok az East River partján és a költészet megtestesülésére várok. Állok léleküresen, azzal a tudattal, hogy nem kell semmit sem megjegyeznem, mindent látni fogok itt, az ENSZ-palota szélárnyékában, a világ egyetlen szupernagyhatalmának államünnepén. Újdonsült New York-i ismerőseim napok óta mondogatják: gyere ki, fantasztikus lesz! Egyszer csak DURRR! Fényárban úszik a folyó, a hidak, a partok; elvakíttattaka csillagok. A fényárral egyenes arányban nő a rácsodálkozás infantilizmusa. Hogy melyik öltönyös úr visong és melyik tapsikol apró helybeugrásoktól kísérve, ez itt nem műveltség vagy szellemi fejlettség függvénye, inkább jellem és társadalmi helyzet dolga. De ebben biztosan tévedek... Bevallom, gondolni sem merem, hogy az amerikai mindenben, ami amerikai, önmagát imádja. így kondicionálja magát. Ezért inkább arra gondolok, hogy Amerika nem New York, New York pedig nem Amerika. De mindez semmit sem változtat azon, hogy narcizmustól bűzlik az East River. Ebben a fényáradatban reménytelen azt hinni, hogy az átlagamerikai az erkölcsi érzék szigorú fennhatósága alatt él. De hát Istenem. Saját életét mindenki saját ízlése szerint ronthatja el, mondta volt Rejtő vagy Heltai. Vegyük úgy, hogy itt az elkényelmesedés (-hülyülés?) az egyetemes emberi szabadság része; lehetőség, dünnyögöm, miközben, mind afféle közép-európai hülyegyereket, eláraszt a jóleső bizonyosság, hogy elvakításuk ellenére a csillagok metafizikai rangja állandó. És nem is tudom honnan, beugrik a jó öreg Hrabal, aki a nyolcvanas években egyszer megállt mellettem a prágai éjszakában, s mint súlyos köveket potyogtatta ki szájából a szavakat: a csillagos égbolt felettem, az erkölcsi törvény bennem. Révülten, sörgőzös szabadossággal idézte Kantot, s én akkor szabad szemmel látni véltem az európai mítosz legmélyebb erkölcsét: ne csak írd és gyakorold az erkölcsi törvényt, hanem magad légy azzá. És a következő hetek során mindenben Európát véltem fölfedezni; órákig zokogtam volna örömömben attól, hogy hát ez itt Tiszta Európa, ahonnan én is vagyok—ha a múltam, a múltunk ében emlékei, mint valami vasgolyók, nem kólintanak fejbe. Mert hát ez Tiszta Sovinizmus. Önmagam felé dobott súlyos kő. Eurosovinizmus. És Lubna csak ennyit mondott: bizony az, és a Washington Squaren újabb mesébe kezdett, az anyanyelvén, amelyet esze ágában sem volt fölmagasztalni. Lubna ismeri a tolerancia arányait, tudja, hogy az ilyen fölmagasztalások mélyén könnyen buzogni kezdhet a baljóslatú tévhit, hogy a mi anyanyelvünk, szemben másokéval, túlmutat a hétköznapiság szintjén. Az ám, hazám; hazáim. L

ubna hiszi: Ha a szellem eredendő funkciója, a mesélés, a mítoszteremtés mozgatóereje — az a meggyőződés, hogy a mítoszok révén egyszer csak rátalálunk a világ végső értelmére — nem hagyja cserben az emberi fajt, akkor talán az egyetemes emberi kommunikáció tökéletesítésének sürgető kényszere felszabadíthatja az emberi beszédet a különféle kollektív parancsok szigora alól, és az emberi gondolkozás, az emberi lét értelmezése a gyakorlati, ésszerű élet irányába terelődhet. Ehhez azonban közkeletű meggyőződéssé kellene válnia annak, hogy az erőszakos halált — sem fizikai, sem szellemi értelemben — sem Nyugatról, sem Keletről, sem Délről, sem Északról, sem önmagunkból nem engedjük betörni az életünkbe. Hiszen a halál erőszak nélkül is jelen van benne — New Yorkban is, Dunaszerdahelyen is. Végső fokon: a halál ad komolyságot neki. Ámen. SZIGETI LÁSZLÓ SZOLGALATRA KÖTELEZVE Amint belépett a terembe, akaratlanul is felfigyeltem rá. Magas, szikár, kopaszodó öregúr, keskeny bajuszszal, sűrű szemöldökkel. Tekintete barátságos, mosolya megnyugtató, fellépése tiszteletet ébresztő. Zakója hajtókáján egy apró jel: a máltai kereszt. Ó dr. Soldos Béla, a máltai lovagrend tagja. — Egész pontosan a johannita rendé, ami a protestáns lovagok szervezete — javít ki dr. Soldos Béla, mikor arról kérdem, hogyan és miért lett tagja a rendnek. — 1943-ban kértem felvételemet a rendbe, de a háború és az azt követő politikai körülmények miatt csak 1989-ben tehettem le a lovagi esküt. Ezzel a lépésemmel én a családi tradíciót követtem, hiszen rokonságomból csaknem mindenki tagja volt a rendnek. A johanniták magyarországi rendjének történetéről elkeli mondani, hogy a kiegyezés után alakult újjá az osztrák renddel közösen. Tevékenységét, azonban csak 1920ban folytatta. Eredetileg harcos rend volt — hiszen a keresztes lovagok hozták létre — de már a háborúban is elsősorban a betegápolás volt a feladata. A háború után az emigrációba került magyar nemesek a német testvérrend segítségével megalakították az emigrált magyarok johannita rendjét. A rendnek jelenleg 112 tagja van, a magyarországi csoportnak pedig 12. — Milyen feladatot lát el a johanniták rendje napjainkban? — Nem egy idejét múlt szervezetről van szó. Ellenkezőleg, a rend napjainkban új életet kezd élni, mondhatni reinkarnálódik. Mint tudjuk, volt egy időszak, amikor a lovagok harcoltak. Aztán jött egy időszak, amikor azért léptek be a rendbe, mert az előkelő dolognak számított, és a tagok társadalmi előnyöket élveztek. Ma a rend küldetése a szamaritánus felfogáson alapszik. Aki ma belép a rendbe, az elkötelezi magát a szolgálatra. Ez a szolgálat egyrészt egyházi vonatkozású, ami a protestáns hit fönntartására irányul, másrészt emberbaráti vonatkozású: a szenvedő emberek, a betegek, , A a menekültek támogatása. A johannita \ rend a máltai renddel együtt jelentős szerepet játszik a menekültek gondo- ' zásában. Tevékenységüket saját. anyagi eszközeikből fedezik, melyet még a máltai renddel együtt alakítottak ki. A jövőt illetően van egy terv, miszerint Szlovákiában is megalakulnának a máltai, illetve a johannita rend lokális szervezetei. A máltai rendet katolikus barátaim szervezik, én a protestáns szervezetet igyekszem megalapítani, hogy az itteni szenvedőkön, ínségben élőkön, a mostani és majdani menekülteken segíteni tudjunk. — Hogyan lehet valaki a rend tagja, milyen feltételeket kell a jelentkezőnek teljesítenie? — Az egyik alapfeltétel az erkölcsös élet, a másik a megfelelő származás. Ami azt jelenti, hogy legalább apai ágon Zsigmond király koráig visszamenő nemesi származást kell az illetőnek felmutatnia. Ez a tradíció. A 18 évesnél idősebb jelentkezőnek életrajzot kell beadnia a magyarországi (vagy ha külföldön él, az ottani) csoportvezetőjének. Ha teljesíti a feltételeket, akkor leteszi a várományosi esküt. A várakozási idő általában öt év. A lovaggá avatás egy istentisztelet keretében a lovagi napon történik, ahol a jelölt a nagymester jelenlétében (aki jelenleg Károly Vilmos porosz főherceg) elmondja az esküt, majd megkapja a jelvényt és a máltai kereszttel jelölt fekete köpenyt. A lovagnak attól kezdve mindenben követnie kell a rend utasításait, és tevékenységével bizonyítania kell, hogy méltó a johanniták örökségéhez. — Ön személy szerint hogy tud segíteni a rászorulóknak? — Például úgy, hogy bemegyek a kórházba, megkérdem, kit nem látogat senki, s annak beviszek egy szerény csomagot. Segítettem az Elhurcoltak Gömöri Régiójának is, hogy felvehessék a kapcsolatot a máltai renddel, amely nemzetközileg nyomást gyakorolhat azon szervekre, melyek hivatottak dönteni a kártérítés ügyében. Hasonlóképpen vállaltam a közvetítést a régió és Schwarzenberg herceg között. Amennyire tudok, segítek az egyházaknak hittankönyvek, egyházi irodalom beszerzésében, atemplomok renoválásához szükséges anyagiak megszerzésében. Én hiszem, hogy a rendnek van jövője. A tagság előnyökkel nem jár, annál több kötelességgel. Arra kötelez bennünket, hogy segítsük embertársainkat. Mert a szeretet szolgálat. F.SZ.