Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-23 / 300. szám, hétfő

1991. DECEMBER 23. , ÚJ szól KARACSONY 8 ÓN MIT TETT AZORSZÁG KARÁCSONYFÁJA ALÁ? VARGA SÁNDOR történészlevéltáros Az adventi meditáció belső visszavonulással járó elmélkedés önmagunk és tetteink felett, arra is alkalmat nyújt, hogy mérleget készítsünk eredményeinkről és kudarcainkról. Őszintén megvallom, hogy nálunk ezt a mérlegmegvonást még beárnyékolják az elmúlt négy évtized tervkiértékelési szokásai. Még mindig sok az esztelen rohanás valami után, amiről sokszor nem is tudjuk, hogy micsoda. Megpróbáljuk ugyan levetkezni a múlt parancsra felvett szokásait, de sajnos, két évvel a novemberi forradalom után sem nyerte még vissza igazi emberi dimenzióit az advent és a karácsony. Ennek ellenére bizakodó vagyok, előbb-utóbb a dolgok a helyükre kerülnek. Sok meditációra sajnos nekem sem volt alkalmam az idén. Az év elején, megválva az aktív politikai pályától, visszatértem eredeti munkahelyemre, a központi levéltárba. Egyúttal azonban a korábban nem ismert társulási jog életbe léptetésére is odafigyeltem. Lázasan igyekeztem kideríteni, vajon az itt rejlő lehetőségek módot adnak-e arra, hogy társadalmi munkában, önerőből megteremtsük a csehszlovákiai magyarság tudományosságának egy olyan, hiányzó szövetét, mely mint a természetben ujjáteremtődik és kiteljesedik. Az első lépés sikerült. Alapító tagja és igazgatója lettem a kiépülő Nemzetiségi Dokumentációs Centrumnak, amely azzal a céllal jött létre, hogy megvesse a hazai magyar tudományosság infrastruktúrájának és a kutatásszervezésének az alapjait, szorosan együttműködve a hazai és a külföldi tudományos központokkal. E munka során átéltem sikereket és keserű csalódásokat is. Megéltem az emberi összefogás és a közös cél érdekében történő együttmunkálkodás adta felemelő érzést. Tapasztaltam azonban a hiúságból, önös érdekből és rövidlátásból fakadó széthúzást is. De hát ilyen az élet, minden csupa ellentét. Szerencsére vannak, talán nem is kevesen, akik támogatják azt a törekvést, mely bizonyítani igyekszik, hogy a csehszlovákiai magyarok is rendelkeznek belső szellemi erőforrásokkal, s képesek azokat, szervezett tudományos kutatást végezve kiaknázni. Ehhez azonban a meglevő akaraton kívül anyagiakra is szükség van. S itt be is fejezném ezt a nyilvános meditációt, mielőtt visszazuhannánk a hétköznapok gondjaiba. Minthogy jelképes közösségi karácsonyfáról van szó, kívánom, hogy jövőre sokkal több időnk legyen a bensőséges adventi meditálásra. (k-s) MÍNUSZBAN AZ ÜNNEP, AHOGY Ml NEM ISMERJÜK ...Néhány éve történt. Ahogy a prágai Főpályaudvaron a Berlinből érkező nemzetközi gyorsra vártam, megdöbbentő képsor tárult elém. Hajnal felé a sarkokból elnyűtt ruhájú, mosdatlan, fésületlen emberek kerültek elő. Egyesek még aludtak, kartondobozokon fekve, koszos kabátjukba burkolózva, mások éppen ébredeztek. Akkor megütköztem a látványon — ma viszont már nem tartom különösnek. Mint ahogy azt sem, hogy a hivatalokba, a lakásokba bekopog egy-egy ilyen elhanyagolt külsejű ember és segítséget kér. Segítséget, vagyis pénzt. Élelemre, vonatra, ami éppen az eszébe jut. Hogy aztán a kapott pénzt a legnagyobb természetességgel jobbára leöblítse a torkán. Többnyire már oda sem figyelünk, ha az utcákon, az állomásokon ilyen alakokba botlunk. Pedig... pedig nem mindegyikük alkoholista, csaló, vagy börtöntöltelék. Vannak közöttük csupán elesettek, csupán otthontalanok, csupán magányosak is. Mint például a guberáló bácsi. Az utcán fintorogva fordulnak el tőle az emberek, ha meglátják elnyűtt, tisztának éppen nem mondható posztókabátjában, amint maga után vonszolja elmaradhatatlan zsákját. Bár ő nem is igazi csavargó. Nappal ugyan a szemétkukákban kotorászik, a parkok bokrait kutatja, de éjjel ágyban alszik. A saját, egyszobás házmesteri lakásában. Nem született csavargónak. De hát, ki születik annak? Ahhoz, hogy valaki ennyire feladja emberi méltóságát, valóban szélsőséges helyzetet kell átélnie. — Nem vagyok én olyan hitvány ember, amilyennek látszom — kezdi vallomását a megtört férfi. — Dolgoztam az életben eleget, voltam rakodómunkás, fűtő, éjjeliőr. Legtovább avasútnál dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Azok még más idők voltak. Ha kis nyugdíjam volt is, azért kijöttem belőle. De most? Még az éhhalálhoz is kevés! Ey időben alkalmi munkával is próbálkoztam, az állomás környékén takarítottam, de abba kellett hagynom. A derekam nem bírta az állandó hajlongást. Nem volt más választásom, guberálni kezdtem. Nem szégyellem, amit csinálok, szégyellje magát az állam, hogy öregségükre az utcára küldi a polgárait. Hova tovább, egyre többen vagyunk, még nők is akadnak köztünk... A szegénység valóban nem ismer kivételt; egyformán nehéz mindannyiunk számára. S az egyedülállók számára még nehezebb. — Család? Az nincs, nem is volt. A nőkkel soha sem tudtam bánni, meg aztán kinek is kellettem volna? Nem voltam se szép, se gazdag. A pénzzel én soha nem törődtem. Minek spóroljak? Kinek? A sírba úgysem vihetem magammal. Amíg van hol aludnom, van mit ennem, innom, addig nincs gond. Hogy hol leszek karácsonykor? Ahol szoktam, az utcán. Talán benézek a szomszédasszonyhoz is, hátha megkínál egy tányér káposztalevessel, vagy valami mással. Mert ünnepkor mindig süt valami finomságot, várja, hátha betoppan valamelyik gyereke. De bizony rajtam kívül a kutya se néz rá. Se karácsonykor, se máskor. Akkor már nekem mégis csak jobb, nem? Biztos vagyok benne, hogy ezaférfisohanem kérne segítséget senkitől. Nem engedi a^üszkesége. Vannak azonban sokan, akik igénylik a támogatást. Úgy mint Kovács Klára néni is, aki szorultságában a nemrég alakult Katolikus Nőegylethez fordult. A 82 éves néni évek óta egyedül él, nehezen mozog, így nem tudja ellátni magát. Naponta jár hozzá egy kedvesnővér, aki elhozza a gyógyszereit, bevásárol vagy éppen segít rendbe tenni a lakást. — Hogy miért segítek? — kezdi válaszát Mária nővér, Kovács néni gondozója. — Mert az Evangélium azt tanítja, és mert ezt kéri tőlünk Jézus Krisztus is. A szeretet nevében kell segítenünk a rászorulókon. Akit hidegen hagy embertársa sorsa, aztvalóban csak sajnálni lehet. Mária nővér úgy érzi: az ő küldetése az, hogy segítsen. Ezért jár Kovács nénihez is, aki már évek óta szinte ki sem mozdul a négy fal közül. A szomszédaiban — akik zömmel romák — nem bízik. Fél. Fél, mert magányos, mert idős, mert magatehetetlen. Csak a nővérben bízik. O jelenti számára az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. — Isten fizesse meg a kedvességét — mondja az idős néni. — Bárcsak ne lennék ráutalva! De nincs senkim, akihez fordulhatnék. Férjem is, a nővérem is már meghalt. A fiamat is elvitte a rák, pedig csak negyvenegy éves volt. A másik fiam? Csak a bánatomra van. Most is börtönben ül, betört valamilyen üzletbe. Pedig nem rossz fiú az, esze is lenne, de a rossz barátokra mindig jobban hallgatott, mint ránk, a szüleire. írja a leveleket, hogy látogassam meg, de hogyan mehetnék én? Még az ágyból is alig tudok fölkelni. A reuma már minden porcikámba beleette magát. Nem is csoda, hiszen ez a lakás olyan nedves, hogy nem lehet kifűteni. Még jó, hogy a kedvesnővérre számíthatok. Ha megkérem, talán karácsonykor is eljön. Legalább szentestén nem lennék egyedül. Hiszen lehet, hogy nekem már ez lesz az utolsó karácsonyom... Ime, két ember, két sors — sakarácsony, ahogy mi, atöbbség, nem ismerjük. Ami közös e két sorsban: a szegénység és a magány. A hétköznapokon és az ünnepeken egyaránt. Mindvégig. (forgon) Illusztrációs fotó: Mérv Gábor I

gazából nem emlékeznek szüleikre és a valamikori, régmúlt otthonukra sem. Nem emlékeznek arra, hogy a; jjuk magukhoz ölelte volna őket, vagy netalán az apjukkal játszottak volna. Az viszont bennük él, hogy sokszor nem volt külön ágyuk, tiszta ruhájuk, meleg ételük, hogy simogatás helyett gyakran pofon csattant az arcukon... Aztán háromévesen bekerültek a dunaszerdahelyi gyermekotthonba, s életük merőben más lett. Kissé megkésve ugyan, de kezdték megtanulni az együttélés alapszabályait, hogy vannak, akik a javukat akarják, akik gon' doskodnak róluk. — Az itt élő lányok jól megvannak egymással, persze, olykor vannak az otthonban zűrösebb napok is — vallotta Csémi Ilona, az úgynevezett családi típusú gyermekotthon igazgatónője. — Nincsenek nagyratörő vágyaink, növendékeinket az életre készítjük fel, tanulniuk kell. Ki-ki képességeinek megfelelő szakmát saj játíthat el, de igyekszünk, hogy a lányok megszerezzék az érettségit is. Jól tudjuk, ha innen kikerülnek, nem támogatja majd őket a segítő család. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy lakáshoz juttassuk őket. Szerencsére, a városi tisztségviselők — a múltban és ma is — segítettek szándékaink valóra váltásában. S hogy milyenek a lányok? Nos, helyesek, vidámak, szépek, gondtalanok és csintalanok. Péntek délutánonként — amikor visszatérnek a kollégisták — nagy a zűrzavar, de az öröm is. Egymást túlkiabálva mesélik el a héten történteket, miközben élvezik, hogy végre ismét itt vannak. A kicsik pedig — két óvodás és három alapiskolás — rajonganak az idősebb „testvérekért". Az ünnepvárás idején, mint minden otthonban, nálunk is nagy a felfordulás, a várakozás, az irgalom. A legkisebbek csak most tanuiják, mi is az a szent este, a karácsony, mitől ünnep az ünnep. Otthon nem volt kitől megtanulniuk, sokuknak az intézet falán túl nincs is otthonuk. A gyermekotthonban olyan tizenéves testvérpárok is élnek, akik nem is emlékeznek vér szerinti szüleikre. Amióta idekerültek, egyszer sem volt látogatójuk, senki sem volt kíváncsi rájuk. — Az egyik kislányunknak, a nagymegyeri közgazdaságiba jár, a napokban volt a szalagavatója — meséli Csémi Ilona. — Délelőtt sós süteményt sütöttünk, kikészítettük a ruháját, cipőjét, talán jobban izgultunk, mint ő. Hát szülő az olyan, aki mindezt elmulasztja? A családi ház. lakó- és tanulószobái egyébként barátságosak, a szekrények teli vannak ruhaneművel, bár a szülők többsége nemcsak hogy nem érdeklődik a gyermekei iránt, hanem az ellátásért sem fizet. Miroslav Vodéra felvétele KI ew York ugyanúgy ezer meg ezer /V kapcsolódás felé tör, mint a világ bármelyik más települése. A valóság folyamatába emelni egy ekkora világváros kapcsolatrendszerét mégsem nagyobb feladat — a lényegek sosem szaporodnak, csak permanensen átalakulóban vannak —, mint mondjuk a csallóközi Dunaszerdahelyét, vagy azét a pakisztáni települését, ahonnan Lubna menekült el a szüleivel. Elnézhető didaktizáiással: a szemre kicsiny ugyanúgy lehet az a szétdarabolt testű mesebeli kígyó, amelynek láthatatlan részei egymást keresik a sötétben, minta látszatra nagy. E hatalmas szörnyeteget, ami New York, a kisebbségi sorban felnőtt véznácska lány úgy kapcsolta élete folyamatába, hogy borzalmakat sejtető aureólájával a bűnbánás szenvedélyére szította fel. Persze, badarság lenne hinni, hogy akár csak egy pillanatra is felfigyelt volna kihívására a város. Ő nem nagyon figyel arra, aki halmozottan hátrányos helyzetű. S talán e tulajdonságához vezethető vissza az is, hogy New York egyetlen egy dologban nem hisz: az önellentmondásban. New York az a jólfésült öregúr, hogy ne mondjak kivénhedt stricit (mert mindenképpen hímnemű, ellentétben a nőnemű Párizzsal, vagy a nemtelen Washingtonnal, Hágával és Bonnal), aki hajlamos gonosz programokat is gyártani az őt elfogulatlanul csodálónak. Talán azért, hogy a zömmel állandó ugráskészségben szenvedő bennfenteseinek betonbiztos, légkondicionált otthont adjon. Noha New Yorkban az otthonlevés érzete nem ugyanaz, mint mifelénk a szülőföldromantika. New Yorkban otthon lenni: elhatározás kérdése. De New York, akihez olykor még a vele intimitásban élők is gyanakvással viszonyulnak, nem fogott ki Lubnán, mert Lubna természetesnek vette, hogy a világ itt is épp olyan, amilyen. Maximum: megoldásaival különbözik. Ez a lány iszonyatosan hosszas szemlehúnyásaival — mint aki az időtlenségbe merült le — az abszolút biztonság élményén túl azt is sugározta, hogy nekirohanni ketrecünk falainak még New Yorkban is teljesen kilátástalan. o O o Hohó! Azon kapom magam, hogy viszonyom e városhoz: komolytalan. Szidom, morgok rá, szörnyetegnek nevezem, mert nehezemre esik bevallanom, hogy nem tudok olyan leírást kitalálni, amilyen illenék rá. Vagy leírjam bolyongásaimat, a múzeumokat, filmeket, családlátogatásaimat, a kávéházakat és klubokat? Az nem New York lenne, hanem én, ahogy látok. És ami hasonlatnak látszik, az számomra értelmetlenség. Például a kép, amelyen a repülőből márványkeresztekkel zsúfolt temetőnek látszódik a város. Ez is vakélmény, amely tudásomat semmilyen értelemben nem gyarapította. Wittgensteinnek mégiscsak igaza lehet: amit kimondunk a csodálatosról: csak értelmetlenség. Maradjunk enynyiben. o O o A Washington Square egyik elnyűtt / \ padján ültünk Lubnával, ,s miközben bámultuk a téren túltengő hedonizmust, ő az élet végső értelméről, az abszolút jóról és az abszolút értékesről mesélt azzal az alázattal, amely csak azok sajátja, akik ismerik érvényességük határait. Bár csupán sejtem, hogy erről mesélt, hiszen nem beszélem az urdu nyelvet. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a hedonizmusról nem jutott eszembe a „nyomorgó" magyar nép. Mielőtt valaki meggyanúsítana, a szlovák meg a cseh sem. Egyszerűen a nép, mint olyan, Lubnát hallgatva a Washington Squaren, nem létezett számomra. S amint rádöbbentem erre, hogy ez így van, finoman elnevettem magam. Szép emlékű hajdanvolt barátaim, akikben a hatalomújítási láznak még mindig reális oka van, ezzel bizonyára beigazolódni látják cinizmusomat, amellyel hátat fordítottam a népnek és a nálánál kisebb kollektíváknak. Csábító lenne azt felelnem: azért, mert az abszolút biztonság élményét, ezt az ember számára — talán csak a szerelemhez mérhetően — fontos tudatállapotot nem tudták nyújtani, amit mégsem mondhatok, ti. nyilvánvaló, hogy a fogyatékosságaim miatt nem voltak képesek erre. Meg aztán, az emberi közösségek alapítása nem megy műhibák nélkül. És: az ember olykor saját lelkiismeretébe zuhan — jutogat eszébe egy magyarnak, túl az Óperencián. o O o Abban az elegáns New York-i magánlakásban, amely tömve volt a város Zsidó Jogi Egyetemének profeszszoraival, egyszer azt magyarázgattam, hogy a közép-európai kis nemzeteknek még a betegségeiket is maguknak kell megválasztaniuk, és rendkívül büszkék, hogy legalább azokat ők választhatják. E lőncs nyomán: az amerikai elit Közép-Európához mint problémakörhöz kialakított viszonyának stílusa van. Ez a stílus egybevallatlan lelkiismeret-furdalás gyümölcse. Én sem vallottam be Lubnának, hogy a Hudson felőli szélárammal május elsejei képtöredékek kúsztak elém. Noha a Washigton Squaren nem fúvós, hanem olcsó erotikus zene jelentette az akusztikai terrort, nem munkásőrök, nem szocbrigádosok, de ugyanaz a tárgyi közeg: a szemét inváziója. Mintha Rozewicz: Kotlik az öreg hölgyéből ömlött volna ez a szeméttenger, amitől nem hágták zavartatni magukat a színre, fajra, nemre való tekintet nélkül keveredő testek-lelkek. És bár számukra benső, vagyis abszolút értékkel bírt a tudat, hogy Isten nem helyteleníti viselkedésüket, az Ő tenyerén — és a biackmusic atmoszférájában—bitonságban érzik magukat, én mégis elképzeltem, amint napjaink egyik leghírfiedtebb nacionalistája és fajgyűlölője, Jean-Marie Le Pen úr fentről, mondjuk helikopterről (Fellini: Édes életének nyitóképsorából a Krisztus-szobor ellenképeként) kiadja a parancsot: Zárjanak mindenkit karanténbe! Mert ilyen érthetetienségek járnak egy magyar eszében, túl az Óperencián. És még csodálkoztam azon, hogy minek köszönhetően éreztem magamat nemegyszer tökéletesen idegennek azzal szemben, aminek determináltak. Pedig, Isten lássa lelkemet, ügyeltem mindig, hogy senki amcsinak ne okozzak horrort holmi nemzetromantikával. Már megérkeztemkor NEW YORK megtiltottam mag mit képviseljek, « második személy laton túl van, és í Meg aztán már napjaim vuíamei) hogy a hazáját vz képviselheti akári HL