Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-23 / 300. szám, hétfő

1536 KARACSONY I ÚJSZÓi 1991. DECEMBER 23. MERT MAGYAR VAGY, EL KELL INNEN MENNED... 1946-ban kezdődött és két teljes évig tartott. Szlovákia legeldugottabb magyar falvait sem kerülte el. Aki rákerült a listára, annak sorsa megpecsételődött. A dereskiek tragédiája 1947 januárjában kezdődött. A várostól távol eső kisfaluba lassan érkeztek a hírek, különösen a háborút követő zavaros időkben. Autóbusz nem közlekedett, újságok nem jártak, rádió is csak kettő volt a faluban. A magyarok kitelepítéséről szóló első híresztelések 1946 karácsonyán értek, ám az emberek — minden rossz előérzetük ellenére — sem tudták elhinni. Különben sem volt idejűk mende-mondákkal törődni, hiszen volt mit helyrehozniuk a szétrombolt és kifosztott faluban. A dereskiek így azt a karácsonyt, még a béke és a remény jegyében töltötték el. Annál kegyetlenebb volt azonban a valóság, amire 1947. január 12-én ébredtek. A falut ellepte a katonaság és a csendőrség, s az emberek ijedten adták egymásnak a hírt: kitelepítenek mindenkit. Aznap 14 családot vittek el a faluból, a karhatalom emberei akik azzal búcsúztak: a többiekre is ez a sors vár. A falu szinte beledermedt a felismerésbe, nincs menekvés. A sokk olyan erős volt, hogy szökésre, menekülésre gondolni sem tudtak. Fásultan, elkeseredve várták, mi történhet még. S ha lelkük mélyén pislákolt is némi remény, az is szertefoszlott január 27-én. Az akkor elhurcolt 25 család között voltak Viczén Istvánék is. Viczén István 64 évesen azért ragadott tollat, hogy családja, szülőfaluja, a gömöri magyarság tragédiájával emlékeztessen és figyelmeztessen, s egy kicsit azért is, mert úgy gondolta, hogy talán a negyvenöt éven át benne feszülő görcs is feloldódik, ha papírra veti mindazt, amit akkor, tizenkilenc éves fejjel átélt. Munkájával a Lakitelek Alapítvány pályázatán az 5. díjat szerezte meg. Visszaemlékezéseit pár nappal karácsony előtt jegyeztem le Tornaiján. háborús bűnösök" „Nekem mindig az volt az álmom, hogy tanító legyek. Ám, hogy jött a háború, éppen csak a nyolc osztályt sikerült elvégeznem. Front után pedig már végképp semmi lehetó'ségem nem volt, se nekem, se a többi magyar fiatalnak. Nekünk a "háborús bűnösöknek« nem volt jogunk iskolába járni. Január 27-én reggel arra ébredtünk, hogy a falut katonaság vette körül. A listán szereplő családok udvarára betolattak a hatalmas UNRRA kocsik. Hogy ki miért került a listára, ma sem tudom pontosan. Voltak köztük jó gazdák, szegény parasztok, egyszerű mesteremberek egyaránt. Áz én apám cipészmester volt, nagy vagyonunk nem volt, mégis menni kellett. Utolsóként hagytuk el a falut. Dermesztő hideg volt. Anyámat a tizenkét éves húgommal együtt beültették a teherautó kabinjába, apám, keresztapám és én a rakfelületen, a bútorok kőzött tettük meg a tizennyolc kilométeres utat a tornaijai vasútállomásig. Ingóságainkat berakták egy vagonba, bennünket, mint emberállatokat, egy másikba. A vagonok ajtaját kívülről ránk zárták, így azt sem láttuk, merre zakatol velünk a szerelvény. Mivel a transzport nem menetrendszerint közlekedett, egy-egy állomáson néha órákhosszat vesztegeltünk. A vagonok ajtaját ki sem nyitották a legtöbbszőr, nehogy lázadás törjön ki. Összepréselve utaztunk hat napon keresztül az óriási hidegben. Egy kályha állt a vagon sarkában, de az több füstöt ontott, mint meleget. Szükségünket is ott végeztük, bent, erre a célra egy vödör szolgált. Történt valahol Ostrava környékén, hogy hosszú ideig álltunk, s kiengedtek bennünket, hogy megmosakodhassunk. Én is kimentem, s ahogy ott sétáltam a szerelvény mellett, látom, hogy az első vagonra az van írva: Dobrovolníci. Nem sokat értettem szlovákul, de azt tudtam, ez a szó azt jelenti, önkéntesek. Rögtön mentem a többiekhez, és elmondtam mit láttam. Nagy volt a felháborodás, hiszen senki nem ment önként, mindannyiunkat erőszakai tettek fel a vonatra. A felháborodás kiterjedt az egész szerelvényre, végül a kísérő katonaságnak kellett közbelépnie, hogy a lázadásnak véget vessen. Engem a katonák bevittek a vagonukba, hogy kihallgassanak, és ott puskatussal jól elvertek. A feliratot azonban letörölték. Azt a kegyetlen, hatnapos utat, a még élő embernek talán megbocsájtani lehet, de elfelejteni soha. Embervásár Hat nap után szombaton érkeztünk meg a végállomásra, Vodňanyba, a Píseki járás egyik kis városkájába. Kora délelőtt volt, s a szerelvényt egy félreeső sínpárra tolták. A váróterembe mentünk melegedni, s vártuk, mi fog történni. Jöttek nemsokára a cseh parasztok, és keresték a nekik kiutalt családokat. Mindenkit név szerint szólítottak a výmer alapján, melynek eredeti példánya náluk volt. Többen elégedetlenek voltak a nekik jutó családdal. Voltak ugyanis közöttünk idős házaspárok, betegek, sokgyerekes családok, az ő esetükben a csehek mindig sokat egyezkedtek a munkahivatal emberével, hogy adjanak helyettük másokat. Voltak, akik két-három napig is a vasútállomáson maradtak, míg a munkahivatalnak sikerült őket elhelyeznie. Az emberekben ez az embertelen és megalázó vásár nagy felháborodást keltett. Az egyik szitkozódott, a másik fohászkodott, bár talán maga sem hitte, hogy van még, aki meghallgassa, mert úgy érezte, még az Isten is elhagyta őt. Amíg arra várakoztunk, hogy minket is megvásároljanak, segítettünk a többieknek berakodni. Azt az érzést nem lehet elmondani, amit az elválás pillanatában éreztünk. A hatnapos út után még az ismeretlenek is barátoknak, rokonoknak érezték egymást, s az elválás ott, az idegenben még fájdalmasabb volt, mint otthon. Nekünk is van már gazdánk Vártuk, hogy értünk is jöjjön már valaki. Ahogy ott tébláboltam a cseh gazdák körül, felfigyeltem egy jól öltözött, alacsony termetű idősebb férfira, akiről lerítt, hogy nem egyszerű paraszt, de művelt úr. Gondoltam, jó lenne, ha hozzá kerülnénk. Az idegen elment, de kisvártatva visszajött, már kezében tartva a výmereket és elkezdte olvasni a neveket. Egyszer csak hallom, hogy minket szólít. A meglepetéstől alig tudtam kinyögni az igent. Hozzám lépett és azt mondta, várjuk meg őt ott a melegen, míg a másik két családot elviszi, aztán visszajön értünk. Boldogan futottam édesapámhoz a hírrel, hogy végre nekünk is van gazdánk. Délután értünk is megérkezett a traktor, és gyorsan felrakodtunk az utánfutóra. Nem volt sok ingóságunk, néhány bútordarab, ládákba csomagolva a szükséges ágynemű, edények, ennivaló, kenyérnek való búza, a levágoít hízóból hús meg szalonna. Skočnicének hívták a falut, ahova kerültünk. Mint kiderült, valóban tehetős volt a mi gazdánk. Százhúsz hektár földön gazdálkodott; a négy magyar családon kívül, akiket aznap megvásárolt, a falusiak is jártak neki dolgozni. Már estefelé járt az idő, amikor megérkeztünk. Egy kisebb parasztház előtt állt meg a traktor. Ott már három másik család is lakott. Egy helyiség jutott minden egyes család számára. Olyan kis ablak volt a szobán, hogy ha délután olvasni akartam, lámpát kellett gyújtanom. Mint egy darab fa, dőltem az ágyra, és aludtam reggelig. Csak másnap kezdtem el gondolkozni azon, hová is kerültem, mi is lett a sorsom. A fiatal még könnyebben elviselte, mint az idős. Talán akkor még én sem törődtem annyira vele, nem éreztem át a súlyát ennek a tragédiának. Csak később, ahogy korosodtam, tudtam belegondolni abba a borzasztó helyzetbe, amibe a szüleim, s velük együtt én is kerültem. Akkor is, s azóta is mindig azt kérdem; miért. Miért kellett ezt velünk csinálni? Még negyvenöt év után is gyakran álmodom, hogy ott vagyok, tisztán látom magam előtt a falut, a házat, ahol laktunk, az istállót, az uradalmat... Egyébként mi nem panaszkodhattunk a gazdára. Ám mikor megtudta, hogy apám cipész, olyan munkát bízott rá, hogy legyen ideje a mesterségére is. Á sertésállomány etetésének előkészítése volt a feladata. Engem kinevezett kettes számú kocsisnak, és egy pár stájer lovat bízott a gondjaimra. Nem volt könnyű dolgom, mert noha falun nőttem fel, lovakat csak távolról láttam. Kezdetben féltem is tőlük. Munka viszont volt bőven — tavasztól télig, látástól vakulásig dolgoztunk, szinte éhbérért. Én 920 korona fizetést kaptam, mikor itthon a Viczén István: Megbékélni ezzel meglehet, de felejteni soha... (Méry Gábor felvétele) kat. A legfőbb téma azonban mindig az otthon volt. Folyton arra gondoltunk, mi van az otthon maradottakkal, mi van a házunkkal, az állatainkkal. Különösen sokan gondoltunk az otthonra az ünnepeken. Míg élek nem felejtem el, hogy a papunk húsvétkor eljött utánunk, hogy híveinek misét celebráljon. Annyi ember talán még soha nem volt a vodňanyi templomban, mint azon a vasárnapon. Jött mindenki, nemcsak a dereskiek, de a más faluból valók is, mikor meghallották, hogy magyar mise lesz. A papunk nagyon meghatóan beszélt; arra kért, bízzunk Istenben, s ne hagyjuk el hitünket és magyarságunkat. Szavaival és magatartásával mindannyiunkba erőt öntött. Haza, haza... Mindannyiunkban nagyon erős volt a honvágy, de nekem azért sem volt maradásom, mert a lány, akinek udvaroltam, itthon maradt. Folyton azon törtem hát a fejem, miként juthatnék haza. Végül szabadságot kértem a gazdától, azzal az ürügygyei, hogy öreg és beteg nagyszüleimet megyek megnézni. Ő bele is egyezett, és én két nap múlva szülőfalumban szálltam le a buszról. Nagy volt a barátok, ismerősök öröme, s nagy volt az én örömöm is. De nem sokáig, mert megtudtam, hogy a faluban nagy tragédiák történtek. Jöttek ugyanis a szlovák telepesek, és elfoglalták az üresen maradt házakat. Nekünk takaros kis házunk volt, istállóval, kerttel, s egy szlováknak éppen az tetszett meg. A kocsmából mentem hazafelé, mikor találkoztam a nagyapámmal, aki mondja, hogy a szlovák már nálunk takarítja az istállót. Én rögtön fogtam magam és hazamentem. Látom, hogy az meg épp söpri a trágyát az istállóból. Mivel egy kicsit már spicces voltam, gyorsan dühbe gurultam. Fogtam avasvillát, ami oda volt támasztva az ajtóhoz, és ha nagyapám nem jön utánam, és nem fogja le a kezem, irgalmatlanul belevágom. így csak galléron ragadtam és kihajítottam az udvarra. Akkorra már ott volt a falu népe, hallhatták, hogy megfenyegettem. A szlovák persze erősködött, hogy neki kiutalták a házat, de én hajthatatlan voltam. Még aznap este átvittem nagyapáméktól egy ágyat, és attól kezdve ott aludtam a házunkban, nehogy visszajöjjön a szlovák. Két hétre szólt a szabadságom, de bizony nem volt kedvem visszamenni. Á lánnyal még jobban összemelegedtem, a barátok is marasztaltak. Más kitelepítettek is voltak akkor otthon, akik elhatározták, hogy inkább átszöknek Magyarországra, mintsem visszamenjenek a csehekhez cselédnek. Hívtak engem is, de nem vitt rá a lelkem. A szüleim nagyon vallásosak voltak, engem is ilyen szellemben neveltek. Szófogadónak, tisztelettudónak. Nélkülük én nem tudtam volna elmenni. Hamarosan vissza is tértem hozzájuk, Csehországba. Az első és az utolsó karácsony idegenben A gazdának volt egy kis erdeje, karácsony előtt oda mentünk ki fát vágni. Nekünk is járt két mázsa. Egy kis fenyőfácskát is hoztunk haza, abból volt a karácsonyfa. Nagyon szomorú volt a karácsony. Ott álltunk a fa körül, imádkoztunk, de közben sírtunk, mert az itthoni karácsonyokra gondoltunk. Ahogy a szentestén a kondás, a csordás, végigtrombitálja a falut, ahogy a cigánygyerekek jönnek boldog ünnepeket kívánni, ahogy közösen megyünk az éjféli misére. Ott viszont sivár volt és csendes a szenteste. És legfőképpen keserű. Azért is, mert a családot szétszakította a deportálás. A nagyszülők otthon maradtak, a rokonok, a barátok szintén. Mi meg egyedül voltunk, idegenek között. Szerencsére ez volt az egyetlen karácsonyunk Csehországban. 1948 januárjában már a hazajövetelhez készülődtünk. Úgy gondjuk, lesz ami lesz, megszökünk. Édesapám összebarátkozott a postamesterrel, így bútorainkat, ingóságainkat fokozatosan postára adtuk. A szökést pünkösdre terveztük. Nem volt egyszerű, mert a vasútállomáson csak igazolás fejében adtak jegyet Szlovákiába. S akkor jött a hír, hogy meghalt a nagyanyám. így már egyszerűbb volt. A temetésre kérhettünk engedélyt, amit a gazdánk szó nélkül kiadott apám, anyám és a húgom részére. Csak én maradtam ott. Persze én sem sokáig, mert az első adandó alkalommal, vállalva minden kockázatot, felszálltam a gyorsra, s szerencsésen el is jutottam Tornaijára. így kerültem haza 765 nap után. Negyvenöt év telt el már azóta, de amit átéltem, nem tudtam elfelejteni, s míg élek emlékezni fogok rá. Ahogy arra a versre is, amit mi, fiatalok ott, Csehországban közösen írtunk. Valahogy így kezdődött: Elmúlt már a népek öldöklő csatája, békés, nyugodt élet volt mindannyiunk vágya. A romok helyébe újat építettünk, s így építettük szülőföldünk. De egy téli reggel sok csendőr s katona, nagy teherautókkal jött az udvarunkba. Másnap kimondták a végítéletet, amiért magyar vagy, el kell innen menned. Megbékélni ezzel meg lehet, de felejteni soha. És ami még most is elkeserít, hogy a törvény, ami kimondta a mi háborús bűnösségünket, mind a mai napig érvényben maradt. Akkor mi még mindig háborús bűnösök vagyunk? Akkor mi még mindig hontalanok vagyunk? Mikor lesz nekünk végre hazánk is, s nemcsak szülőföldünk?... ÖN MIT TETT AZ ORSZÁG KARÁCSONYFÁJA imilllWvlV * I#ltr#f ALÁ? BAUER EDIT, az SZNT képviselője: 1. Remélem, az ország karácsonyfája alatt elsősorban a költségvetés pompázhat. A kiadások „magjait" elvetettük, de nem szeretném, ha minden „dűlőben" egyforma nagyra növekednének. Jó lenne viszont, ha szép magasra nőnének azok a kiadások, amelyek az iskolák fejlesztését, a kultúra ápolását, a betegek gyógyítását szolgálják. Ez azt jelentené, hogy a gazdaság túljutott a mélyponton. Nem szeretném, ha azok a kiadások dagadoznának, melyek az államapparátus burjánzását segítik elő. Baj lenne, ha sok embernek kellene munkanélküli segélyt fizetni. Azt szeretném a legkevésbé, ha a fegyverkezési költségek növekedésének kedvezne a széljárás. Kapott még az ország sok-sok törvényt, jót, rosszat vegyesen. (Garanciát értük nem vállalok). 2. Az ország számomra az az 579 ezer hazai magyar is, akiknek a karácsonyfája alá jó is, rossz is került az idén. Bánt, hogy a rosszat nem tudtuk megakadályozni. Néhány apró siker viszont akad: egy-két újranyílt iskola, osztály, néhány új dolog — ami csak lehetőség, s akkor válik valósággá, ha élünk vele. 3. Ezen belül egy sokat szenvedett embercsoportnak — azoknak akik életükben megjárták a poklot— az erkölcsi és részben az anyagi kártérítés lehetőségét. Sajnos, az ügyek intézése újabb akadályokba ütközik, de remélem, hogy minden indokolt esetben az érintettek előbbutóbb legalább részben elégtételt kapnak. 4. Családomnak, mert nekem ők is az ország — egy pillanatnyi békességet és az együttlét őrömét. Szeretném, ha a karácsonyfák alatt sok lenne a remény — én is oda teszem a magamét— s szeretném őrizni a karácsonyfákat hogy senki se lophassa alájuk a lélektipró félelmet. PÁSZTOR ISTVÁN, Komárom polgármestere: Talán inkább arról szólhatok, hogy mit tettem szűkebb hazám, városom karácsonyfája alá. Igyekeztünk az önkormányzattal és a városi hivatallal karöltve a

z egész évben tenni, adni. Ha most ezt mind a fa alá tesszük, van minek örülni. Igaz, csak azok örülnek, akik meg is találják a maguk „ajándékcsomagját". Ajándékot nem illik kritizálni, de mi tudatosítjuk azt is, hogy nem minden ajándék, sőt majdnem minden törvény adta jog. Volt mit dolgozni, hogy a jogos kéréseket kielégítsük. Egy nehéz év eredményeit tehetjük a fa alá. Elfogadható, alacsony szinten tartjuk a munkanélküliséget városunkban. Megteremtettük a kiskereskedelemben a piacgazdaság alapjait. Most méltán várjuk, hogy a konkurencia nemcsak az üzleteinket teszi szebbé, kereskedőinket készségesebbé, hanem az árak is elfogadhatóbbá válnak. A szociális ellátás keretében csaknem 4 millió koronát áldoztunk a rászorulókra, természetesen azon felül, amit az állam ad. Több mint 300 nyugdíjas étkeztetéséhezjárulunk hozzá. Lépéseket tettünk a város tisztaságáért, rendjéért. Nem volt könnyű, de semmit nem engedtünk abból, hogy városunk a kultúra központja Dél-Szlovákiában. Nem álltak le a fontos építkezések. Nagyon szép eredményeket értünk el a műemlékek felújításában, Mindez azt igazolja, továbbra is pezseg az élet városunkban. még akkor is, ha sok polgárunk ezt tengődésnek tartja. Hogy csekélység ami a fa alá került? Remélem, ahhoz elegendő, hogy a jövő évre reményt nyújtson. -r fiúk 2000—3000 koronát kerestek. Kaptunk még havonta 20 kiló lisztet, naponta egy liter tejet, petróleumot, és nekünk szerencsénk volt, hogy ami járt, azt meg is kaptuk. Vasárnaponként eljártunk a templomba misére, ahova más faluból is jöttek a kitelepítettek. Olyankor elbeszéltük egymásnak keserveinket, sorsunMegannyi kérdés, amit nemcsak Viczén István, de sok tízezer magyar tesz föl, hol suttogva, hol hangosabban. S hogy mire volt jó mindez — örökös kérdés marad! Az okozott sebek még mindig túl mélyek ahhoz, hogy behegedjenek. S az emlékek sem engedik oldódni a lelkek mélyén évtizedek óta ott feszülő görcsöt. S. FORGON SZILVIA