Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-23 / 300. szám, hétfő

1991. DECEMBER 23. lUJSZOi KARÁCSONY ÖN MIT TETT AZORSZÁG KARÁCSONYFÁJA ALÁ? PODSTRÁNSKY VLADIMIL, mezőgazdasági miniszterhelyettes Köztudott, hogy a szlovákiai mezőgazdaság az idén rendkívül válságos időszakot élt át, illetve zár. Az agrárreform, az ágazat szerkezeti átalakítása jelentős feladatokat rótt a tárca vezetésére is. Jómagam alig fél éve tevékenykedem a minisztériumban, ezért nehezebb a válasz. Ha a kérdést számvetésként fogjuk fel, megállapítható, hogy a kétségtelenül szorító gazdasági, szociális és egyéb gondok ellenére a mezőgazdaság elindult a reform útján. Természetesen a tárca vezetése által hozott intézkedések különböző visszhangot váltottak ki, de ma már bebizonyosodott, az ágazat legsúlyosabbnak tűnő gazdasági problémáira tett megoldási javaslataink működőképesek. Az oly sokat bírált piacszabályozási alap működtetése például bizonyította, kialakítható a kereslet és a kínálat közötti viszonylagos egyensúly, s így a termelők szorító anyagi gondjai enyhíthetők. Sikerült keresztülvinnünk a kormányban néhány olyan intézkedést, amelyek megoldást kínálnak az ágazat problémáira. Ilyen például az év utolsó két hónapjára esedékes bértömegadó befizetésének elhalasztása, erre a célra mintegy 1,8 milliárd koronát juttat a költségvetés. Úgyszintén csaknem 2 milliárd korona jut a mezőgazdasági vállalatok hitelmentesítésére, a megalapozott fejlesztési tervekre nyújtott hitelek kamatterheinek csökkentésére. Igaz, hogy ezek az összegek nem ajándékként kerültek az ágazatba, hiszen kemény harcok által kicsikart eredményekről van szó, de képletesen szólva mégis úgy érzem, a mezőgazdászok karácsonyfája alatt helyük van, oldottabbá tehetik a kétségtelenül kemény gazdasági feltételek miatt fennálló feszültséget az ágazatban. -tszlMIKLÓS LÁSZLÓ, a Szlovák Környezetvédelmi Hivatal elnökhelyettese Ökológiai akadémia elnevezéssel kidolgoztunk egy egységes oktatási rendszert, amelynek segítségével be szeretnénk indítani hazánkban az ökológiai képzést. Ennek része lesz az ún. ökológiai minimum, melynek célja, hogy a társadalom minden rétege megismerkedjen a környezetvédelemmel kapcsolatos alapvető fogalmakkal és elképzelésekkel. Reményeink szerint a jövőben az emberek nagy része számára természetessé válik ez a szemléletmód, így a környezet védelmébe beruházott pénz és energia a jelenleginél sokkal hatékonyabban kerülhet felhasználásra. Az év végéig elkészül az új természetvédelmi törvény tervezete is. Míg korábban a védelem tárgyai az egyes állat és növényfajok, illetve kisebb területek voltak, az új törvény célja hazánk egész területének védelme. Ezen belül természetesen eltérő fokú gondoskodás fogja megilletni a mai védett területeket és másképp fogjuk kezelni a mezőgazdasági, vagy épp a városi tájat. Az újfajta megközelítés célja a társadalom hosszútávú létezésének biztosítása, annak megállapítása, hogy hol, milyen tevékenység előnyös és mi az, ami még nem sérti az általános természetvédelem érdekeit. Szintén az év végére dőlt el, hogy Szlovákiában sikerül létrehoznunk egy általános környezetvédelmi információs rendszert. Ennek keretében összes járási hivatalunkat egy számítógépes hálózattal kötjük össze, és így világviszonylatban is egyedülálló kiterjedésű információs bázis alakul ki. -tlEz a falu nem fejlődőképes(?) Különösen bő fantázia sem kell hozzá, hogy az ember elképzelje, milyen regényes, Krúdy tollára kívánkozó utazás eshetett egykor Lévártfürdőre. A köszvényes, csúzos, csonthártya-gyulladásos betegséggel, ideggyulladással vagy aranyérrel küszködő utas leszállt a tornaijai vasútállomáson a vonatról, ahol már várta a tekintetes Nemesvarbóki Plachy Tamás fürdőtulajdonostól megrendelt kocsi, hogy — ha éppen csikorgó tél volt — bundába, pokrócba burkolózva vagy — ha rekkenő nyári hőség volt — könnyű vászonruhában, sportosan, félrecsapott szalmakalappal, alig félórányi kocsikázás után megérkezzen a gömöri dombok közt megbúvó, kis gyógyfürdőbe. Idilli kép: a százados tölgyek alatt megbúvó takaros lakó- és fürdőházak, árnyas sétányok, fapadok, teraszos vendéglő, fakorlátos hidacska a vígan csörgedező Túróc patak fölött, a dombokat elborító erdők, csönd, madárfütty fogadta a gyógyulni vágyót még valamikor a század tízes éveinek derekán is a fürdőben, amelyet magyar Gasteinnek neveztek, s ahol „úgy a fürdő, mintáz étterem házikezelésben van, miért is az igen tisztelt vendégeim nincsenek kitéve annak, hogy valaki által zsarolva (ennének, mivel a személyzet szigorú ellenőrzés alatt áll." Magyarán: diszkréció, kellemes környezet. ,,7 korona hatvan filléres szobák, másodosztályú kádlürdő 70 fillér, első osztályú 1 korona 40 fillér, étkezés egy napra személyenként 4 korona 50 fillér, zenedíj 2 korona egy hétre, fürdőruha 20 fillér. A kolozsvári tudományegyetem vegytani intézetének elemzése szerint a lévárti Szent Antal forrás vizének ugyanaz a gyógyhatása, mint a gasteini tiszta hévizeké. " így volt ez a század elején. Ma, akár az egykori inka és maja indiánok romvárosai: düledező falak, gazverte, embertől elfeledett, kietlen romok, amelyek közé nem tanácsos betévedni. Ha nem ficamítod ki a bokád az omladékok között, a három kutya valamelyike téphet meg, amelyek az egykori gyógyfürdő maradványait őrzik. Az egykor csodákat művelő Szent Antal forrás rádioaktív hévize a folyóba vész, vagy a harkácsi állami gazdaság tehenei előtt buzog az önitatóban; nekik, úgy tűnik, a szocialista felvirágzás „termékeny" évtizedeiben nagyobb ázsió jutott, mint a gyógyulni vágyó betegeknek. A történelem részeg körhintája magát a falut is a leépülés és az elnéptelenedés bugyrába taszította. A Túróc-völgy kis falvai közül is az egyik legmostohább sors jutott Lévártnak. A század első harmadában tömegek „tántorogtak ki" Amerikába, a háború után sokakat kitelepítettek, majd jött a zseniális utasítás felülről: ez a falu nem fejlődőképes, tehát halálra ítéltetett. Az egykor virágzó községből, amelyet a múlt század nyolcvanas éveiben még több mint négyszáz lélek lakott, mára 97 ember maradt. 45 nyugdíjas, 30 munkaképes felnőtt és 22 gyerek. A csípős decemberi délután sétálgatunk a faluban. A nap lemenőben, vörösen izzik az ég alján, szelet ígér a másnap reggel. Romos házak del, kezdhettük az elejét kaszálni, akkora volt. Ha mondtuk neki, doktor úr, legyen egy kicsit emberségesebb hozzánk, csak ránk mordult, ne ugráljunk, mert ő megvett minket, családonként háromezer koronáért, s ha valami nem tetszik, hívja a csendőröket. Jöttek is a csendőrök rögtön, ha a telefonba beleszólt. Keserves két év volt az, szökve jöttünk haza. Itthon a kirabolt gazdaság, a házunkban szlovákok, de aztán csak kimentek. Rosszabb volt ez, mint amikor leég az ember háza, mert abból még csak kimenthet valamit, ezt-azt kihajigálhat az udvarra." Józsi bácsi felhagyott a földműveléssel, s harmincöt évet dolgozott a lubeníki magnezitgyárban, onnan ment nyugdíjba. Kétezer ötszáz koronás nyugdíjból él a feleségével. Kérdem, paraszt maradt volna-e, ha nem ebrudálják ki a vagyonából? volna többet. Hogy ide is jussék, meg oda is. No, akkor gyere velem, Lacikám, mert ismertem, aztán egy évig akkor kelj, amikor én, akkor menj aludni is, aztán majd év végén megkérdem tőled, miért nem termett több? A másikat meg kihajtottam az udvarból. Kérdem tőle: miért a paraszttól kell mindent elvenni? A báróktól meg a grófoktól még hagyján, de miért a kisgazdáktól? Erre lecsuktak. Tudja, az Isten nem teremtett parasztot, grófot meg bárót. De valahogy úgy alakult, hogy csak minden faluban akadt egy gróf vagy egy báró, körülötte meg a szegények. Az se volt jó, de ez a nagy egyenlősdi sem, ami a múlt rendszerben volt, mert azért csak különbség van munka meg munka között. Hisz még az ujjunk se mind egyforma." Kérdem, bizalommal tekint-e a jövőbe? Magam is meghökkenek a A HÓ SEM TAKARJA EL és századeleji, tornácos parasztházak váltakoznak modern „amerikás" kockaépületekkel. A falu kellős közepén hatalmas újkori „kastély", csak az utca felőli oldalon tizenkilenc ablakot számolunk meg. Kicsit rézsút, szemben vele egy takaros, oszlopsoros parasztház, még a kiegyezés előtt épült. A falu végén idős bácsi mozog az udvaron, rövid párbeszéd után beljebb invitál. Szerényen berendezett konyhában ülünk, s hallgatjuk Galo Józsi bácsit, aki háború utáni kitelepítésének keserű krónikáját mondja; hogyan került két másik családdal együtt Došicére, egy nyugalmazott ügyvédhez. Háromnapos vonatozás után, marhavagonban, harmincfokos hidegben. Józsi bácsinak csak két hold földje volt, de bérelt még tizet egy özvegyasszonytól, így a háborút követő reménység kellős közepéből űzték ki azon a januári napon, amikor a katonaság körbevette a falut. Mindene otthon maradt. Akinek rokona volt, arra hagyta ingóságait, vagy eladta áron alul — ő az államra hagyta egy pár lovát, szekerestől, szerszámostól, két ökrét, borjas tehenét, üszőjét, száz mázsa lóherét, egy kazal szalmát, kilencvenhat zsák krumplit, ekét, boronát, lovasszánkót, hengert. Mindent. Már alig reménykedik benne, hogy kap egy fillér kárpótlást az egészért. „Zápotocký apósa volt a gazdánk" mondja. „Mikor odaértünk, abban a marha nagy hidegben, az állomáson megjelent két ganajos szekér, hogy arra rakjuk a bútorunkat. Az asztalt, a dunyhát, mindent... Mondtuk, hogy nem rakodunk. Aztán küldtek egy teherautót, az vitt ki minket. Hogy milyen volt a gazdánk? Kemény ember, nemhiába volt nyugdíjas ügyvéd, meg aztán Zápotocký volt a veje, a külügyminisztériumban. Ugrálhatott. Kutyába sem vett bennünket. Pedig nem volt, aki dolgozzék neki, jól jött az olcsó magyar munkaerő, olyan perjés volt a földje, mint a fene, évek óta nem volt aki szántsa. Három halastava volt, nagy erdei, olyan fenyőfákkal, hogy köbméteres volt a törzsük. Negyven darab marhát gondoztunk, kétszer kaszáltuk nékik a zöldet naponta. Mire végeztünk a lóhereföldFölösleges kérdés. De azért a gyári munkáról is szeretettel beszél, aki a jószágot szerette, talán ugyanolyan gonddal bánt a gépekkel is. Amilyen kis falu Lévárt, olyan nagyok a gondjai. Se iskola, se kultúrház, se orvos. Csak egy üzlet, melyet néhány hét leforgása alatt éppen a napokban raboltak ki harmadszor. A tetteseket elfogták, az egyik közeli falu cigányai voltak. Nincs ivóvíz, ami van, ihatatlan. Van viszont egy milliomosuk, amolyan modern Csák Máté, aki negyven férőhelyes istállót akar építeni a portáján, a falu közepén. Lesták úrnak a falusiak elmondása szerint tizenkét milliós vagyona van, háromemeletes háza, két teherautója, négy személygépkocsija. A temető kellős közepén harminchat négyzetméteres kriptát kezdett építtetni, míg le nem állították. Akkor a rozsnyói püspökhöz fordult, aki azonban lemondott a temetőről, s levelet írt a lévárti önkormányzatnak: az ő joguk a döntés kripta-ügyben. Lesták úr azonban nem áll szóba sem az önkormányzattal, sem a polgármesterrel, s a rossz nyelvek szerint mindenhová elér a keze. Nem tárgyal senkivel, s mióta nyugdíjazták a szeme miatt, vígan furikázik féltucatnyi autóján. Az ilyentől a jogosítványt is be kellene vonni, mondják a lévártiak, hisz életeket veszélyeztet. „Valamikor gazdag falu volt" — mondja Radnóti János bácsi, a község másik végéről, aki éppen a két tehenét eteti. Nyolcvanhét éves kora ellenére fürge gondolkodású, s valami delejes nyugalom árad belőle, amikor a községről, a régi rendszerről és a jövőről beszél. A harmincas években 170 tehén és harminc pár igavonó volt a faluban. Két csorda járta legelőre. Ő is megélte a kitelepítést, a szövetkezetesítést, a kontingens idején be is zárták, három hónapra. Most az unokaveje kéri vissza a földjét, mondja derűsen, pedig hát gépek nélkül, meg aztán a hozzáértés sem a régi... „Hajcsárok voltak ezek — emlékszik az ötvenes évekre. — Nekem csak két hektárom volt, termett vagy tíz mázsa krumplim. Jön a végrehajtó, azt mondja, tíz mázsa krumplit kell beadnom. Akkor én mit fogok enni, kérdem tőle. Hogy termeltem válaszon, hiszen az öregek inkább a múltba tekintenek, a" jövővel kevesebbet gondolnak. „Óriási dolog ez, ami most történik. Ki gondolta volna, hogy egyszer kimennek innen az oroszok? Hogy összedől a régi rendszer? Nem jó az, ha sok ember van együtt. A fele dolgozik, a másik fele meg nem. Aztán annak is elmegy a kedve tőle, aki szeret dolgozni. Ennek csak ez lehetett a vége." Strelnice és Lévárt Hogy ki agyalta ki Lévádnak a riasztó Strelnice nevet, amely ott díszeleg a falutáblán a mai napig (s ami tükörfordításban Lőteret jelent, vagy „...az Isten nem teremtett parasztot, grófot meg bárót." „Jól jött az olcsó magyar munkaerő" (Méry Gábor felvételei) a fene tudja, mit), talán sosem derül ki. Az illető kapott érte húsz koronát, mert akkoriban darabbérben folyt a keresztség. így lett az alig pár kilométerre északra fekvő Dereskből Držkovce (szabadon: Pacalfalva), a szintén közeli Harkácsból és Sánkfalából Gemerská Ves (lefordítva Gömörfalva), ráadásul két nevet tüntetve fel. A lévártiak elúnták a dolgot, s nemrég úgy döntöttek, legyen ott a „hivatalos" helységnévtábla mellett a falu eredeti neve is. Hiszen a szűkebb és tágabb környék Lévártfürdőre járt, s nem Strelnice-fürdőre. Ám hogy lesz-e Lévártból ismét Lévártfürdő, a jövő dönti el. Úgy hírlik, az egykori tulajdonos érdeklődik. Igaz, nem Nemesvarbóki Plachy Tamás, hanem aki tőle megvette, s akiről Ujváry Zoltán könyvében is szó esik. Lehet, már ő vitte oda a mérges szelindekeket, akik távol tartottak bennünket a fürdőtől. így csak egy suhanckori emlék él bennem a „csinos lakó- és fürdőházak, meg a vendéglő" romjairól, amikor egy rövid kirándulás alkalmával betévedtünk a szűk völgybe, s szomorúan távoztunk onnan. Lehet, hogy a karácsonyi hó belepi a Szemvízforrást, az egykori tekepálya, a Rózsi-lak, a sétatér helyét, hogy ne lássa a világ a csúfságot, ami, egyelőre, takargatni való. KÖVESDI KÁROLY