Új Szó, 1991. december (44. évfolyam, 282-302. szám)

1991-12-23 / 300. szám, hétfő

1534 KARACSONY 201 MAGYAR .Ú/SZÓi I ÚJSZÓi 1991. DECEMBER 23. S

zülettünk a Kárpátalján, harminc-negyvenötven esztendővel ezelőtt, születtünk magyarnak, magyar nyelven álmodó, növekedő, játszó, tanuló embernek, születtünk vágyakkal, tehetséggel, és akartunk mást és másként, mint szüleink, kitörni a falvakból, a ránkkényszerített, megalázó helyzetből, fullasztó életformából, a tilalomfák erdejéből, ahol ugyancsak minden órát a Kreml órájához igazítottak, kitörni, de hová, merre, Magyarország felé lehetetlen volt, nyugati irányba még inkább, egyedül Moszkva felé mehettünk volna, csakhogy nekünk nem kellett Moszkva, az a Moszkva, ugyan mit tanultunk volna ott, így esett végül is választásunk Észtországra, mely már akkor is, a kommunista présben is a szabadgondolkodás, a szabadelvűség fellegvára volt, művelt ország, és akkor szóltunk édesanyánknak, csomagoljon, vár bennünket Tallin, Tartu, várnak az észt egyetemek, és elbúcsúztunk szülőföldünktől, a muskátlis házaktól, poros utcáktól, kerítésektől, a vasárnapi harangszótól, nem tudván még akkor, hogy egyetemi tanulmányaink után nem mindegyikünk tér majd vissza szülőföldjére, hanem Észtország lesz az új hazánk, ott telépedünk le, legyőzetvén egy észt, orosz vagy más nemzetiségű lány, fiú szerelme által, vagy éppen más vonzásoknak engedve, melyek révén kiteljesedhet életünk, megvalósíthatjuk önmagunkat, ami, úgy érezzük, sikerült is, miközben egy pillanatra sem feledkeztünk meg magyarságunkról, édes anyanyelvünkről, már az egyetemi évek alatt megkerestük egymást, magyarok, és összejöttünk minden karácsonykor, húsvétkor, és már akkor foglalkoztunk valamilyen észtországi magyar egyesület létrehozásának a gondolatával, persze, hiába, mert a párt semmiféle ilyen egyesület megalakulását nem engedélyezte, így a szent ünnepek várva várt ünnepeinkké váltak, és ilyen ünnepeink ők manapság *is, amikor már van egyesületünk, melynek neve Észtországi Munkácsy Mihály Magyar Kulturális Egyesület, nyolcvannyolcban alakítottuk meg Tartuban, tizenheten, felismervén, hogy az ember lelki egyensúlyához nem elegendő az étel, ital, alvás, szerelem, a biztos egzisztencia, ahhoz kell az is, hogy érezze, hová tartozik, a mi esetünkben pedig kétszeresen fontos ez, hiszen kettős közegben élünk, az észtben és az oroszban, ilyen közegben őrizzük anyanyelvünket, mi, akik jeleo pillanatban kétszázegyen élünk Észtországban, úgy, hogy nem alakítottunk három pártot, mert közös a célunk, őrizzük anyanyelvünket egyesületünk révén is, melyet a többi hatvan nemzetiségi egyesülettel egyetemben már akkor támogatott az észt kormány a hivatalos költségvetésből, amikor még folyt a harc a függetlenségért, mondtuk is nekik, még le sem lőttétek a medvét, máris szétosztjátok a zsákmányt, várjatok még, és őrizzük anyanyelvünket a Kapcsolat című, negyedévenként megjelenő lapunkkal, és éltetjük tovább azzal, hogy átadjuk gyermekeinknek, gyakran apanyelvként, merthogy az édesanya észt, orosz vagy éppen más nemzetiségű, persze, a gyermek számára kezdetben bantu nyelv a magyar, tanulja, mint bármely más nyelvet, sőt még úgy sem, hiszen az apján vagy anyján kívül mástól nem hall magyar szavakat, ilyenképpen nem fűzi őt hozzájuk semmi, de amikor például Tallinban 1988. december 25-én összejöttünk ott egy templomban, van egy nyugdíjas magyar református papunk, és látta például az én gyermekem, hogy rajta és az édesapján kívül még harminc gyermek és nyolcvan felnőtt beszéli azt a nyelvet, mellyel annyit küszködik, mely annyira idegen számára, megdöbbentő élményben volt akkor része, hatalmas felismerésben: jé, ennyi gyerek, ennyi bácsi, néni beszél magyarul!, és amikor hazalátogattunk Kárpátaljára, még nagyobb volt a meglepetése: jé, apu, ezt nem gondoltam volna, egy egész falu beszél magyarul!, és amikor átmentünk Magyarországra, és megfordultunk néhány városban: jé, apu, itt mindenki, egy egész ország beszéli azt a nyelvet, melyet te tanítottál meg velem!, és amikor sikerült egy kanadai magyar levelezőtársat találnunk neki, így kiáltott fel: apu, hisz a magyar világnyelv!, melyhez mindezek után egészen más a viszonya, olyan, mint nekem és valamennyi magyarnak Észtországban, ahol akad köztünk, aki harminchattól él ott, és nem felejtette el az anyanyelvét, és szépen beszéli a harmadik generáció is, pedig Tartuban és Tallinban, ahol a legtöbben vagyunk, mindössze öt, illetve tíz család él, a többiek szétszórva az egész országban, ahonnan azonban évenként háromszor egybe gyűlünk mindnyájan, karácsonykor, húsvétkor és a Szent Iván éji ünnepségre, és nagyon boldogok vagyunk akkor, örülünk egymásnak, a magyar szónak, és még az sem veszi el kedvünket, ha valaki megkérdi tőlünk, nem gondoljátok-e, hogy otthon nagyobb szükség lenne rátok, tudásotokra, tehetségetekre, mint észt földön, akkor azt szoktuk válaszolni: hála Istennek, hogy csak kétszázegy magyar él Észtországban! (Született ez az írás Bán Istvánnak, az Észtországi Munkácsy Mihály Magyar Kulturális Egyesület elnökének nemrégiben Dunaszerdahelyen elhangzott előadása nyomán.) BODNÁR GYULA /

gen, én is ismerem a történetet arról az olvasóról, aki az aznap megvásárolt napilapot a szobája sarkában levő újságoszlop legtetejére teszi, majd alulról kihúzza a legalsót, amelyen az aznapi, de az egy évvel korábbi dátum áll; szépen leül a karosszékébe, s nyugodtan hozzálát az elolvasásához, most már aztán igazán nyugodtan, fesztelenül, különösebb izgalom nélkül, mert van valami megnyugtató abban, hogy a megtörténttel, a múlttal már nem lehet, nem is érdemes hadakozni, az akkori hírek — egy év távlatából — már csak a mai jelenünk visszavonhatatlan előkészítői, megalapozói. Bólintunk: így volt. Az utólagos korrekció egyszerűen lehetetlen. Viszont azokból az egy évvel ezelőtt megjelentetett írásokból azért kiolvasható és ellenőrizhető a jelenünk fénytérképe is. Kirajzolódóban az, ami a mostani órákban történő történelem. Majdhogynem az analitikust látom én ebben a visszafelé olvasóban. Akit nem az érdekel elsősorban, hogy mi történik ma, hanem hogy miért. Aki ezzel a miérttel tisztában van, számára a napi hírek szinte feleslegesek. Tanulságos és leleményes gondűző praktika — meg kell hagyni.. De lehet-e, szabad-e a számozott magánleveleket, viszszafelé haladó sorrendben elolvasni még egyszer? Visszalapozni a kiteljesedés szárnysuhogás-magasságából addig, amikor egy alkalommal azt írtad: „Ha egyszer valakit megtanítottál repülni, ne kösd le szárnyait, mert lezuhanhat". Ekkor megállsz. Az egyik borítékból kihúzol egy lapot, rajta csak ennyi áll: „Mondtam már, hogy örülök Neked?" Megsimítod a papirost és gyorsan visszahelyezed, ez még a közelmúlt. Haladsz visszafelé, a sorrenddel ellenkező irányban, találomra felnyitod az egyik — hónapokkal ezelőtt hozzád írt—levelet: „Glazunov A-moll hegedűversenyét hallgatom. Nehéz kifejezni: ez a zene muzsikál, beszél, szólítgat, a hegedűvel beszélgetni lehet. Kell! Nem tudom, miért hat most így rám; előzőleg Griegteni a végső beteljesülés hiányának húzó vákuum-értékét: „Maradjon meg benned a várakozás — folytatta nagyon csendesen. — Ha mindent megkaptál volna, nem gondolnál a jövő karácsonyra, az újabb ünnepre, az akkori ajándékokra. A teljesség megöli a vágyat, a reményt, mindent. Aki felért a hegy geÉLŐ LEVELEK tői a II. Peer Gynt-szvit szólt, talán ez hangolt rá erre a hangulatra, tett érzékenyebbé(?) — csodálatos dallam. De ez a hegedű — ez megszólít, simogat, felkavar... Olyan édesszomorkás, pasztellszínű, bárányfelhő és tengerhullámzás. Nem tudom kifejezni..." De te igen. Glazunovod nincs, de a Peer Gynt megvan, felteszed, hallgatod. S tudod, ez már a felfelé repülés maga. A zene csak hozzásegít, mutatja az irányt. Aztán ebben a suhanásban kergetőztök, egyszer kézen fogod, majd minden erőddel magad elé röpíted, közben egyre magasabbra jártok, majd te húzol el mellette, lassítasz, bevárod, de mindig, mindig egyre magasabban... Mert ötpercenként húznak el a harci repülőgépek Újvidék felett. Hallóérzéked megszokta. Más tájakon járva, szinte már hiányzik. Asztalodon a házitanács értesítése, veszély esetén hol található a kijelölt óvóhely... Találomra lapozol vissza a levelekben. Véletlenül akad kezedbe az, amelyet a múlt év karácsonyára kaptál, benne egy erőt sugárzó idézet, azoknak, akiket időnként külön kényszerít a távolság, azok számára, akik megértik, vagy legalábbis szándékuk megérrincére, már csak aláindulhat onnan". Itt aztán megállsz, tovább nem merészkedsz. Múlt-mélyebbre, ha indulnál, lábad máris megremeg. A leveleket elrakod. De látod magad előtt egy autóbusz utasait; néhány héttel ezelőtt magad is közöttük ültél, s utaztatok, az országhatáron túlra, te erre a katonai ügyosztályról engedélyt kaptál, állami ünnep lévén a péntek is munkaszüneti nap volt, pedig hát az állam sem létezik már igazából, ünneplésre meg semmi okunk, mégis, az egy nappal kibővült hétvége alkalom az elutazásra. Buszunkban hat férfi van, a többiek nők és gyerekek. Tudom, azokhoz utaznak, akik az országot, otthonaikat ideiglenesen elhagyva másutt étnek. A kényszer neve két szóból áll: háború, félelem. E

zek a nők és gyerekek most mint valami élő postaküldemény. Nem kell hozzá boríték, bélyeg, sem kézbesítő. Élő levelek. S hogyan lesz majd karácsonykor? Lehet-e így ajándékot vinni? Vagy majd küldeni kell? S mennyire fakulnak meg itthon is a fenyőfára helyezhető öröm díszei? SINKOVITS PÉTER, Újvidék Romániában tőbb mint négy évtizedig hivatalosan soha nem volt karácsony. A kommunista rendszerben a keresztények legszentebb ünnepének napjai közönséges munkanapok voltak. Üzemeltek a gyárak, folyt a tanítás, nyitva voltak az üzletek. Teljes gőzzel épült a szocializmus. Az „illetékesek" ilyenkor sokszor még szigorúbban ellenőrizték a munkahelyi és az iskolai jelenlétet, mint máskor, hogy számontarthassák, kik a szocialista nyájtól eltévelygett báránykák, kiket kell a megszokottnál is erélyesebben szocialista meggyőződésre, öntudatra nevelni. Mindezek ellenére családi körben — hol nyíltabban, hol teljes titokban, s tele félelemmel, de reménységgel is, hogy egyszer majd minden mégis jóra fordul — az emberek megtartották az ünnepeket, látogatták a templomokat, hittek istenükben, éltették őseik hagyományait. — A közelmúltban nem voltak felhőtlenek a szentesték Erdélyben — emlékszik vissza Verestóy Attila, Hargita megye ismert szenátora. — Hosszú évekig mindig volt valami, ami zavart. Az ötvenes évek nagy gondja az volt, hogyan kerüljön egyáltalán fenyőfa karácsony napjára a házba. Később, a nyolcvanas években pedig az, hogyan kerüljön rá szaloncukor. Nagy volt a szegénység Ceausescu aranykorában. Tehát mindig akadt valami gond a karácsony körül. Az 1989-es szenteste volt talán az első, amikor azt éreztem, hogy ennek az új karácsonynak hitele lesz. A jövő karácsonyait láttam magam előtt. Jómagam akkor éppen Bukarestben voltam, barátaimmal jártuk az utcákat, „csináltuk a forradalmat" és szerveztük a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget. Azon az estén, amikor néhány pillanatra elhallgattak a fegyverek, mi is körbeálltunk egy fenyőfát, amely a Hargita tetejéről érkezett Bukarestbe és még szaloncukor is volt rajta. Akkor úgy éreztük, hogy Romániában is megkezdődött az új élet... Valóban. Ceausescu feudális-családi diktatúrája azon a karácsonyon kimúlt, s megszületett a szabadság. Ezért most Romániában a karácsony több, mint mások „normális karácsonya": a rendszerváltás, a szabadság, az újra természetes medrébe terelt, élet szimbóluma is. Emlékszem, két évvel ezelőtt az egész országban, de főként Bukarestben puskaporos volt a levegő. Mindenütt kételyek, félelem, elszántság és sok-sok remény honolt. „Győzni fogunk, nincs visszaút. Annyi ínséges, megalázó esztendő után most már csak szebb, jobb, igazabb világ jöhet" — hallottam mindenütt. Legtöbben még arról is meg voltak győződve, hogy mindez egyik napról a másikra megtörténik. Ma már mindenki tudja — nem így van. A betegség nehéz volt, a lábadozás nem lesz sem könnyű, sem rövid távú. A küzdelem kemény, de megéri. Visszatérve ahhoz a karácsonyhoz, akkori jegyzeteimben látom, hogy december 24én csak Bukarestben mintegy 50 helyen volt kisebb-nagyobb lövöldözés, tűzpárbaj. Halottak és sebesültek az egész országban. A gyilkosok máig is szabadlábon, de ez egy másik probléma. Az ünnepi hangulat tehát vegyítve volt fájdalommal, szomorúsággal, de — újra ismétlem — bizakodással is. — Számunkra, magyarok számára is különleges volt az a kaa két tévéépületet összekötő üvegfolyosón, amely mintegy harminc méteres lehet. Behúzott nyakkal, lehajolva futottam, aminek eredménye izomhúzódás lett. Sántikálva elindultam, de a katonák most meg nem akartak kiengedni. Elmondták, hogy rövid idő múlva felrobbantják azt a televízió melletti villát, amelyben Ceausescu idősebbik fia, Valentin lakott. Ennek a háznak a pincéjében állítólag terrorista tűzfészek volt, sokat lőttek onnan. A ház pár perc múlva valóban felrobbant és utána iszonyatos lövöldözés kezdődött. Amikor kissé elcsitult, újra nekivágtam az útnak. Ahol lehetett, a fal mellé húzódtam. Az angol nagykövet szétlőtt villája előtt megálitam egy pillanatra és a fenyőfáról leszakítottam egy gallyat, hogy ajándékként hazavigyem a feleségemnek. Hiszen mégiscsak szenteste volt... Köztudott, a romániai forradalom bölcsője Temesvár volt. Az önkényt elsöprő mozgalom Tőkés László református parókiájáról indult ki még december 16-án, amikor a bátor lelkész több magyar és román híve összegyűlt a templom körül, hogy megakadályozzák pásztoruk elrendelt erőszakos kitelepítését. Milyen is volt Temesvár karácsonya 1989-ben, arról dr. Bárányi Ferencet, az ismert írót, az ottani kórház reanimációs osztályának főorvosát kérdeztem meg. — Temesvár utcáin azon a szentestén még mindig lőttek. Addigra már több mint száz halottunk volt. Sokan az én műtőasztalomon haltak meg, míg mások az intenzív terápiás osztályon vagy a betegágyban. En a forradalmat nemcsak láttam, de így végigéltem, végigcsináltam. Egyfolytában a kórházban voltam, mert nem is lehetett elmenni: szükség volt minden orvosra. Az utolsó temesvári áldozat december 26-án halt meg a kezeim között. Kelemen Györgynek hívták, huszonöt éves volt. A szomszéd tömbház egyik ablakából vagy a tetejéről lőtték keresztül a fejét. Megmenteni nem lehetett. Szenteste szomorúak voltunk, mert halottaink voltak. Féltünk, mert nem tudtuk, mi lesz tovább. Boldogok voltunk, mert megszabadultunk Ceausescutól, bár még jószerivel nem tudtuk, hogy végzi majd, mi lesz a sorsa — mondja Bárányi doktor. Elgondolkodik, majd még hozzáteszi: — December 22-én délután hattól nálam otthon, az ebédlőben, mi hoztunk létre Romániában elsőként egy magyar demokratikus szövetséget, melyet eredetileg országosnak képzeltünk el. Aztán meggondoltuk a dolgot, nehogy sértsük azokat a vidékeket, ahol többségben él a magyarság. Végül is Bánsági Magyar Demokrata Szövetségnek neveztük el szervezetünket. Bejelentettük, amint megalakul az országos szervezet, mi alárendeljük magunkat. Azóta immár két év telt el, sok minden megváltozott, sok minden nem. Románia súlyos válságban van, nehéz az élet, s a magyarságot is szinte naponta kemény vádak, támadások érik. Ezért Domokos Gézát arról is megkérdeztem, hogyan látja a mai helyzetet, milyen a mostani karácsony. -Az elmúlt két évben a romániai magyarság is sok szempontból magára talált. Intézményeink — bár nem sok van, de van — iskoláink, egyházaink letéteményesei a nemzeti öntudatnak. A korábban pislákoló tűz újra fellángolt, meleget ont. Nagyon sok művelődési egylet, helytörténeti társaság jött létre. Szabadon tarthatjuk meg jeles ünnepeinket, ünnepelhetjük meg személyiségeinket, foglalkozhatunk hagyományainkkal. Kimondhatjuk azt, hogy a magyar nemzet része vagyunk és követelhetjük ország-világ előtt természetes jogaink elismerését, tarthatjuk a kapcsolatokat a világ bármely táján élő magyarokkal, akikkel összeköt a nemzeti öntudat, a kultúra, a nyelv. Végül az sem mellékes, hogy az RMDSZ jelenleg az ország második legerősebb politikai pártja. Mindez mutatja, hogy a két év mégsem telt el eredménytelenül. Persze, sokat kellett dolgozni, sok mindent el kellett vállalni, túl kellett tennünk magunkat a csüggedésen. Ki kellett egyenesednünk! Gerinctelenül az új világban élni nem szabad! Mégis, 1991 karácsonya nem vidám, nem derűs, nem gondtalan. Nemcsak azért, mert az ország népe a legnehezebb tél elé néz most, hanem azért is, mert békétlenség van sokfele és nagy a bizonytalanság. Azt gondoltuk, hogy könnyű lesz a rossztól megszabadulni, de tévedtünk. Továbbra is itt vannak a régi struktúrák, a régi beidegződések, a régi mentalitás. Virulens a nacionalizmus, az idegengyűlölet, a sovinizmus, nyíltan, gátlástalanul lehet a magyarságot támadni, sérteni, kétségbe vonni értékeit — ez a romániai valóság egyik sajnálatos realitása. Lassan azonban itt is változik a helyzet, egyre többen nézik kritikus szemmel a helyzetet, nem dőlnek be a szélsőséges nacionalizmusnak. Hogy mit hoz a jövő, az attól függ, Románia mennyire szabadul meg a szélsőségektől, megerősödik-e a demokrácia, sikerül-e átalakítani a gazdaságot, s főként mennyire lesz képes a román társadalom egésze megváltoztatni mentalitását. Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy 1989 karácsonyának reménysége erősödni fog — hangsúlyozta Domokos Géza. KOKES JÁNOS, Bukarest MEGVÁLTÓ KARÁCSONY rácsony. Már csak azért is, mert karácsony estéjén jelentettük be a Szabad Román Televízióban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakulását — meséli Domokos Géza, aki az alapító nyilatkozatot felolvasta. A Kritérion kiadó egykori igazgatója azóta is elismert elnöke a szövetségnek. — Emlékszem, sűrű lövöldözés volt városszerte. A televízióhoz menve előbb az Emil Pangratti úton kellett végighaladnom, amely tele volt tankokkal. A katonai őrség nem akart továbbengedni, csak miután elmagyaráztam nekik, miről is van szó. Azt tanácsolták, hogy felemelt kézzel menjek, amilyen gyorsan csak tudok, hogy mindenki lássa, nincs nálam fegyver. Úgy tettem. Miután a tévéstúdióban felolvastam a szöveget, az foglalkoztatott, hogyan jutok majd haza, ugyanis időközben újra elkezdték lőni a televízió épületeit. Egy ejtőernyős tiszt kísért. Át kellett mennem