Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-12 / 265. szám, kedd

PUBLICISZTIKA , ÚJ szól 1991. NOVEMBER 13. ILMARADT KITÜNTETÉS MARGÓJÁRA RHÁZY JÁNOS LÁNYA VALASZOL LADISLAV DEÁK VÁDJAIRA oknak volt egy államfőnk, Deák Ferenc, bölcs" jelzővel illetett. Sajnos, Ladislav nem lehet ezt a jelzőt alkalmazni: mint a kellene, hogy az egyetlen dolog, amire a magyaroknak törekedniük kell, a békés >nban nem azzal érjük el, ha egy kisebbtcsokba rántjuk. Érthető, hogy a Lidové ajlandó a .történész úr" cikkét közölni, logy a rágalmaknak jogi következményeik vannak. Fenn is tartom ezt a jogot a magam számára, ezért kérem soraim közlését. Esterházy János nem James Bond volt, a 007-es ügynök, hanem keresztény elveket valló, politikus és úr (Deák előtt valószínú'leg ez utóbbi ismeretlen fogalom), aki a lengyel, szlovák és magyar politikusokkal a kis népek uniójának létrehozásán fáradozott, hogy ezzel Közép-Európát a terjeszkedő, kelet- és nyugatról jövő veszedelem ellen megvédhesse. Az ő szavaival kívánom felfogását ismertetni: t Köztársaság, mit a írencia hozott létre, at a legnagyobb el; s velünk a szlovák csehszlovák járom <, hogy a szlovák kordra törekszik szomfogja kerülni a hibát, okozta. Ő barátja volt arátja a franciáknak, 'ő országoknak, de nevezó're jutni a köz<kal: a magyarokkal, i lengyelekkel. A némek a téves politikávolt." Új Hírek, 1939. ín tanúi voltunk egy ának és az új ország leck't lehet a szét, és remélem, azok, és népek sorsát irászívükre veszik. Move, vannak geopolitit nem lehet megdönez csak rövid időre :ném magam úgy is, iteni gondviselés, aki néoek sorsát. Ez a engedi, hogy azok, >s volt, szét legyenek , más érdekközösség k kényszerítve. Azokidolok, akik egymás rpát-medencében, s inak kifejlődni és bolyütt keresik a békés i az utat egy boldoics és nem lehet más k, 1940. január 1. I történész a követke.A tény az, hogy a íny arra kényszerült, etben Szlovákiát aninek kívánsága ellen kormányozza, karhatalommal tartsa magát uralmon, s a hivatalokat a saját jelöltekkel betöltve, szabadon élve a cenzúrával és rendőrfelügyelettel." Kirschbaum történész szerint: „A prágai kormány csak egyet ért el antidemokrata módszereivel: a szlovákok még közelebb kerültek az elkeseredett kisebbségekhez. Prága ahelyett, hogy kiengesztelő politikát folytatva megakadályozta volna a köztársaság szétesését, brutális és provokáló bánásmóddal elérte Csehszlovákia romba dó'lését." Vojatsek történész könyvéből ezzel kapcsolatban Andrej H Unkát idézhetjük: „A szlovákok többet szenvedtek a csehek agresszív politikájától, mint az ezeréves magyar uralom alatt." Az Esterházy Jánosra zúdított vádakkal kapcsolatban idézném Esterházy Lujza „Szívek az ár ellen" című könyvébó'l az alábbi részleteket: .1935 őszén Masaryk elnök lemondott. Nem sokkal ezután a Csehszlovák Néppárt egyik képviselője, J.G.Rückl Jánoshoz fordult, kérve őt, hogy a két magyar párt támogassa Eduard Beneš elnökségi jelöltségét. A meggyőződéses katolikus Rückl képviselő elmondta Jánosnak, hogy Beneš ellenjelöltje a fasizálódó jobboldal embere, és ha őt választják a köztársasági elnöki székbe, akkor ez a csehszlovák állam demokráciájának végét jelentené. János, aki gyűlölte a fasizmust, és félt tőle, mint a tűztől, azonnal megértette, hogy egy esetleges fasisztabarát elnök elkerülhetetlenül megnehezítené a kisebbség sorsát. Rückl képviselő elmondta Jánosnak, hogy a magyar kisebbség képviselőinek és szenátorainak szavazataitól függően a mérleg nyelve vagy Beneš, vagy az ellenjelölt irányába billenhet, tehát — Rückl szerint — a magyar kisebbségi pártok szavazata sorsdöntőén befolyásolhatja a csehszlovák elnökválasztás eredményét. János ekkor, bár erős ellenszenvet érzett Beneš iránt, el határozta, hogy rá fog szavazni. Egy percet sem késlekedve, felvette a kapcsolatot pártjának képviselőivel és szenátoraival, valamint a Magyar Nemzeti Párt tagjaival, akik mindnyájan egyetértettek vele. A választás során azonban mégsem csak a magyar szavazatok döntötték el az ügyet, mert az utolsó pillanatban az egyik szlovák párt is úgy határozott, hogy Benešre adja voksát." A szudétanémetekkel való együttműködés kérdésével kapcsolatban nagynéném, Esterházy Lujza könyvéből idézek: „Olyan hangok is hallatszottak, hogy a magyar pártnak is küzdenie kellene, ugyanolyan eszközökkel, mint a szudétanémeteknek. »Barátaim — magyarázta nekik János —, az erőszakos szudétanémet akciók a cseh kormányt bármely pillanatban megtorlásra késztethetik. S az ilyen beavatkozást Hitler nem fogja karba tett kézzel tűrni... mi mást jelentene ez, mint a II. világfháború kitörését? A magyar párt nem akarja jogai kivívásához a szudétanémet eszközöket felhasználni... Nagyon kérem, hogy sem a városban, sem vidéken ne szervezzenek semmilyen tüntetést, és magyarázzátok meg barátainknak, hogy csakis demokratikus és parlamentáris úton érvényesíthetjük a magyar kisebbség jogait.« ...A magyaroknak ezt a magatartását természetesen a szudétanémetek erősen kritizálták, s azzal vádolták őket, hogy túlságos pacifizmusukkal nem bírhatják rá a kormányt jogaik elismerésére." (...) .1938. szeptember 10én Beneš rádióbeszédében teljes hűségre szólította fel a kisebbségeket Csehszlovákia iránt, beszédét ezzel fejezte be: »Lehet-e szebb feladata minden polgárnak, mint az, hogy dolgozzék és küzdjön a csehszlovák állam boldogságáért!" Ez nem az volt, amit a kisebbségek hallani akartak... Miért nem mondta azt, hogy Csehszlovákia svájci mintára fog berendezkedni, ahol minden kisebbség úgy érezheti magát, mintha a régi, szeretett hazájában élne? Talán még a szudétanémetek is kivonták volna magukat a hitleri diktatúra hipnózisa alól, ha Beneš egy ilyen svájci megoldást indítványoz... János ezekben a zavaros időkben ténylegesen vezetője lett a Magyar Pártnak, s ebben a minőségben a szudéta vezetőknek elutasító választ adott. »A Magyar Párt nem csatlakozik a szudétanémetek küzdelméhez, amely egy új világháborút robbanthat ki. Az önök által provokált incidenseket a csehszlovák katonaság véres megtorlása fogja követni — mondta. — Nem akarjuk egy új háború árán elérni a trianoni szerződés revízióját.®" Esterházy János beszédéből idézek, melyet a szlovák parlament előtt mondott 1939. december 22-én: .Szent István politikája az én felfogásom szerint csak a következő módon magyarázható: keresztény alapra támaszkodva tiszteli a különböző nyelveket beszélő emberek nemzeti meggyőződését. Szent István elve sosem tűrt el semmi elnyomást és olyan kísérletet, amely másokat nemzeti sajátosságuktól megfosztana. Szent István elve sosem engedte, hogy a hatalom erőszakos kiterjesztésével mások országát uralja." Álljon itt egy további idézet: „1939. március 15-én Esterházy János találkozott a civil ruhába öltözött, nagyon megtörtnek kinéző general Viest-tel a Carlton kávéházban... Beszélgettek Hitler agresziójáról, s a generális bevallotta, hogy hamarosan Londonba fog menni, hogy Benešsel együtt megszervezze az ellenállást. Esterházy tudta, hogy a németek nem fogják megengedni távozását. Megígérte, hogy segítségére lesz, hogy Magyarországon át kerüljön ki. Esterházy ezt azért tette, mert meg volt győződve, hogy a kisországoknak össze kell fogniuk Hitler imperializmusa ellen. Viest generálison kívül Esterházy sok hazafit megmentett a Gestapótól, lehetővé téve, hogy Magyarország átutazásával, Jugoszlávián át Londonba mehessenek". (Szent-lványi Gábor: Count János Esterházy, p. 211.) A zsidókérdés kapcsán újra Esterházy Jánost szeretném idézni: „A megfélemlített szlovák kormány azonnal kidolgoztatott egy törvénytervezetet, amely elrendelte a zsidók deportálását a Reich munkatáboraiba. Ezt a tervezetet másnap szavazatra terjesztették elő a szlovák nemzetgyűlésen." .János, mint a Magyar Párt egyetlen képviselője, jelen volt a tervezet felolvasásánál. A szavazást követő napon az újságokban ez állt: »A szlovák nemzetgyűlés összes képviselője megszavazta a zsidók deportálásáról szóló törvényt, egyedül a Magyar Párt képviselője, Esterházy János nem szavazta meg.« A magyar lakosság büszke volt vezetőjére. Egyikük elmondta nekem, hogy a Wehrmacht tisztjei, akik számára visszataszító volt a nácik embertelensége, mély csodálatukat fejezték ki, mondván: Esterházy János a legbátrabb ember Közép-Európában! János másnap Újlakon beszámolt édesanyjának és nekem a történtekről: »Undorító volt A nemzetgyűlés az itt élő zsidókat deportálásra ítélte. És a szörnyűség teteje az volt, hogy csupa fekete csuhás ült ott, a Szlovák Néjppárt képviselői többsége ugyanis pap. Ok is, Hitler bosszújától félve, mind megszavazták ezt a szörnyű törvényt. Ilyen mélyre tudta süllyeszteni Hitler rémuralma a kis népek felelőseit — még a papokat is.« A Magyar Párt felszólítására a szlovákiai magyar kisebbség visszautasította, hogy hasznot húzzon az »árjításból«, és nem vett részt a zsidók kifosztásában, amelyet a kormány parancsára a Hlinka Gárda hajtott végre: 1942 nyarán a szlovák kormány megkezdte a zsidók deportálását, ahogyan azt 1941-ben megszavazták. Hogy a zsidókat a deportálástól megmentse, János kijárta a magyar külügyminisztérium engedélyét, hogy a zsidók, akiknek sikerült elmenekülniük, útlevél és vízum nélkül léphessék át a magyar határt, s magyar területen ne essék bántódásuk." Apámat a Gestapo el akarta hurcolni, arra én, a lánya szemtanú voltam. Sorozatos házkutatásokat tartottak, s gestapósok egymás kezébe adták a kilincset újlaki kastélyunkban (Veľké Zálužie helyett azt akkoriban Újlaknak hívták). Deák történész úr: Genfet a lakosság egyik része Geneve-nek, a másik része Ginevrának hívja, s ezen senki sem ütközik meg. A népek saját nyelvének használata a szabad Európa koncepciójához tartozik, ennek felismeréséhez azonban a gyűlölet sötétségéből a napfényre kell kilépni. m EGYSZER ESTERHÁZY JÁN0SR0L ztőség! Szó olvasói Tóth Mioktóber 24.) torzítva t az Esterházy Jánosjktóber 19-ei számáemről, szeretném az re raý .ii. Ezért még visszatérni a magyar enjáró politikusának ére. jth Mihály úr méltatsikkének hangvételé'asóra bízom, hogy ő jményt. Megdöbbent rerző a történelmi téjy önkényesen értela történelmi valóság )'l tanúskodik. Már el, ahogy tendenciózuirházy János politikai <apcsolatos tényekemnek azokra a vorte a hangsúlyt, ameegűek, például hogy óf volt és nagybirtoont nagyon könnyekelés szempontjából (órdéseken. Főként k a cseh szlovák állai müncheni diktátumintéssel kapcsolatos i szó. Ennek k övet csak nagyon homásterházynak a Henleos kapcsolatáról, elkormány bizalmasajdapest és a szlovák Bbékéltetésében válsi döntés előkészítésen részvétele. Sőt, lesszi'' ment, hogy : egy eseményét abszefüggéseket nélküÚgy tűnik, Tóth Mihálytól messze áll a dokumentumokra támaszkodó komoly megközelítés (Magyarországon megjelent a vonatkozó diplomáciai okmányok gyűjteménye), és inkább a felszínes szemléletet választotta, miközben fő érvként nem a történelmi tényekhez folyamodott, hanem a szofisztikus elmélkedés útjára tért. Ily módon olyan kétes következtetésre jutott — annak ellenére, hogy Esterházy a Szent lstván-i birodalomról álmodozott, a magyar irredentizmus híve volt, a köztársaság szétverésén munkálkodott —, hogy jogosult volt arra, tagja legyen a csehszlovák parlamentnek. A szerző szerint az állam iránti lojalitás és az őt ennek betartására kötelező képviselői eskü elhanyagolható és nem kötelező érvényű obligó volt. Megvallom, nagyon meglepett, amikor Tóth úr elárulta, hogy milyen indítékok vezették önnön személyemet a cikk megírásakor. Valóban rendkívül gazdag fantáziára van szükség ahhoz, hogy a fő kiváltó okot ne a téma időszerűségében — amit legalább egy éve érzékelek —, hanem valamiféle spekulatív, Esterházy humánus magatartását lejáratni igyekvő szemléletben keresse, nevezetesen annakelhallgatásával vádolva, hogy Esterházy 1942-ben a zsidótörvényt megszavazó szlovák parlamenttel szembeszegülő magatartást tanúsított. Az effajta érvelés a szerző kifejezett szüleménye, és egyértelműen elutasítom. Hasonlóképpen el kell vetnem a másik érvet is, mely szerint Esterházy nem tartozik a szlovák történészek kegyeltjei közé. Nem tudom, mit akart jelenteni a másik, 1989-ből származó példa felemlegetése. Netalán Tóth úr arról akarná meggyőzni a magyar olvasót, hogy a szlovák nemzet megmentői mindenkor a magyarok voltak? Minthogy a legtöbb hely a szóban forgó cikkben Esterházy által a szlovák parlamentben tanúsított emberi gesztusnak jut, szeretnék ennek a kérdésnek a végére járni. A szerző felrója a szlovák történészeknek, eddig szándékosan azért hanyagolták el, hogy Esterházy felemelte a szavát a zsidók védelmében, mert magyar volt. Meg kell mondani, Tóth úr nem vette a fáradságot, és nem nézett bele a szlovák történelmi szakirodalomba. A valóság ugyanis az, hogy akadt olyan történész, aki már húsz évvel ezelőtt írt Esterházy parlamenti felszólalásáról. És nagyon pozitívan értékelte magatartását. Ugyanakkor a teljes igazság kedvéért ismerni kell Esterházy gesztusának további, azt más fénybe állító összefüggéseit is. A második világháború alatti zsidókérdés egyik legjobb, minden kétségen felül álló szakértőjének számít dr. Ivan Kamenec, akinek húszévi várakozás után az idén jelenhetett meg a szlovákiai zsidók tragédiájával foglalkozó könyve. A szerző foglalkozik Esterházynak a zsidókérdésre vonatkozó nézeteivel, s megállapítja: Esterházy a szavazás során „politikai körültekintésről tett tanúbizonyságot, miközben már alibista ösztönzések vezérelték. Hisz a korábbi években ő maga is párszor kifakadt a parlamentben a zsidó polgárok ellen, nyilvánosan egyetértését fejezte ki diszkriminálásukkal ós izolálásukkal, mert szerinte, a magyar nemzet részükről is évszázados szenvedéseknek volt kitéve". Kamenec ugyanak kor egyik, 1983-ból származó tanulmányában azt írta, hogy „több képviselő úgy menekült a szavazástól e kérdésben, hogy állítólag kiszivárogtak a teremből a félreeső helyiségekbe". Történész adott hangot e nézetnek, s minthogy történelmi források alapján tette ezt, nincs okom kételkedni felőle. Dr. LADISLAV DEÁK, történész AGITÁTORSTÍLUSBAN Mostanság, midőn a gazdasági nyomorúságot még az erkölcsi értékrend válsága is tetézi, a magukat történészeknek tituláló agitátorok is ringbe szálltak, sorra jelennek meg a történelmi tanulmánynak álcázott dolgozatok, amelyekből túlságosan is kilóg a nacionalista lóláb, vagy éppen az aktuálpolitikai célszerűség. így történhet csak meg, hogy Alexander Dubček már-már szégyenpadra kerül, vagy hogy egy mezei historikus — délibábos és árvalányhajas álmoktól kótyagosan — T.G. Masarykról is kideríti, hogy voltaképpen nem is volt demokrata, hanem Apponyinál is elvetemültebb elnemzettelenítő volt. Történészeink Széchenyi nevében és Štúrra hivatkozva mondanak véleményt, Andrej Hlinkát idézik, Štefánikkal érvelnek, és Szent István intelmeit idézik, miközben nemzeteink nagyjai csak forognak a sírjukban. Ez van, és én a történészi agitátorság általánossá válását tapasztalva felelősségem teljes tudatában ezennel kijelentem, hogy dr. Ladislav Deák történésznek a Práca 1991. október í9-ikén megjelent írását nem történelmi tanulmányként olvastam, hanem nemzetébresztő agitációs cikknek tekintettem. Az ember elolvas egy riportot, egy tanulmányt vagy egy regényt, és ha valamit ér a mű, akkor általában még hosszabb idő elteltével is fel tudja belőle idézni a leglényegesebb mozzanatot. Vagy ha mást nem, a hangulatát. Ha például Tolsztoj nevét hallom, nem a gróf fiatalkori dáridózásai jutnak az eszembe, hanem a Háború és béke idéződik fel bennem. És — teljesen ellentétes példát is hadd idézzek — Hitlerről nem az jut az eszembe, hogy szép utakat építtetett, hanem az, ami mindenkinek az eszébe jut erről a németről. Tud követni, Deák úr? A pszichológiában e jelenséget, amiről itt írok, első számú asszociációnak nevezik. Tulajdonképpen arról van szó, ami az embernek bizonyos jelenség láttán, bizonyos élmény hatására, valamilyen fogalom felidézésekor elsőként „beugrik". Esterházy Jánosról hallva nekem bizony az „ugrik be" elsőként, hogy 1942, hogy a zsidótörvény vitája a Tiso-féle szlovák parlamentben, és hogy akadt egy képviselő a nem tudom hány tagú törvényhozásban, aki az általános téboly közepette nemet mert mondani. Engem az sem érdekel különösebben, hogy Esterházy egyébként szerette-e a zsidókat vagy sem, netán hogy a régi kárpát-medencei hagyományokhoz híven korábban vagy a parlamentben, vagy főúri vadászat közben „büdöszsidózott"e vagy sem. Sőt, a tények szempontjából az is mellékes, hogy az akkori szlovák parlament törvényhozói közül hányan voltak annyira bátrak, hogy a zsidótörvény megszavazásakor a WC-n tartózkodtak, netán borovicskát ittak a büfében. A tények szempontjából az a lényeges, hogy volt egy ember, aki megálljt kiáltott. Erre emberként is, magyarként is büszke vagyok. Cikkemben nem írtam se többet, se kevesebbet, mint hogy arra az 1942-es eseményre reagáltam a glosszaíró eszközeivel. A történésznek pedig vállalnia kell annak ódiumát, hogy a nemtudósok, nemtörténeszek reagálnak. Ha már a történelemtudománynál tartunk, ehhez is hadd fűzzek egy megjegyzést. Arról is érdemes lenne egy tanulmányt írni, miként fajult el a 20. században annyira a politika és a politika kiszológálója — a történelemtudomány —, hogy impériumváltás után a mi tájainkon eleve megkövetelik az új határok mögé kerültek azonnali önfeladását. Manapság már nem elégszenek meg azzal, hogy valaki lojális állampolgár. Ha a lojális állampolgár történetesen még eltérő nyelven is beszél, a gerinchajlítás is megköveteltetik. Persze, aki egy ilyen tanulmány megírására vállalkozik, annak el kellene felejtenie mindazt, amit ez évszázadban a történelemtudomány módszertana produkált. TÓTH MIHÁLY DIÓHÉJ DIJAK ÉS DÍJAZOTTAK Hogy kap-e valaha is T. G. Masaryk in memoriam Esterházy-díjat, a fene se tudná megmondani. Esterházy János nem kapott in memoriam Masaryk-díjat, ez viszont köztudott. A jó Isten és a prágai vár a megmondhatója, miért nem. Mi, csehszlovákiai magyarok viszont bízvást kiérdemelnénk (akár in memoriam, akár nem) az infantilizmusért járó díjat, ha lenne ilyen, a szenilizmus és a szervilizmus gyémántjaival és függőivel egyetemben. Mert mi még csak javasolni sem tudunk, ki milyen díjat, kitől, mikor kapjon. A múlt héten talán egyik legszórakoztatóbb olvasmányom volt a sok önsajnálkozó és felháborodott nyilatkozat olvasása, amelyek a méltánytalanul elmaradt Masarykdíj körül jelentek meg kisebbségi sajtónkban. Hogy mi mekkora balekok vagyunk! Hogy minket a világon mindenki mellőz és lefitymál! Nem kellünk mi a kutyának sem! Holott azért lehetne (lehetett voina a javaslóknak) némi fogalmunk arról, hogy Esterházy, akié minden megbecsülés emberi kiállásáért zsidótörvény-ügyben, nemigen tudott az ájulásig lojális lenni az első Csehszlovák Köztársasággal szemben. Naná, hogy Prágában is sejtenek egyet s mást erről bennfentes körökben. Mert ha Malfatti Esterházy Alice úgy véli, hogy a gróf emlékét a szlovákok akarták „kiradírozni" a történelemből a díj megtorpedózásával, azért mi tudjuk, nemcsak innen fúj a szél. Vagy legalábbis tudnunk kellene. De hát díj-ügyekben mi sosem álltunk a helyzet magaslatán. S mennyivel könnyebb az őnsajnálatot mívelni az önismeretnél, s konjunktúralovagot csinálni mindig valakiből. Mi, ugye, díjat adatunk Magyarországon annak, aki hatvannyolcat követően ott ült az inkvizítorok között, újabb és újabb díjakat bokszolunk ki klikkjeink segedelmével a már díjazottaknak, érdemérmeket aggatunk a soros Nagy Emberekre, talán a régi mondás elvének hódolva, miszerint a kutya is a dombra kakil. Nálunk fordítói díjat kap az avantgárd költő, aki éppen nem fordításai révén lett azzá, amivé lett, hanem költészetével, Madách-díjak özönével árasztjuk el a kritikusokat, holott azzal az eredeti szépirodalmat kellene felbillogozni, nívódíjakat osztogatunk egymás között. Díjazottnak lenni nálunk snassz, nem értékítélet. Nem vitás, jól jött volna egy kis elismerés, politikai tőke a Masarykdíjjal szegény, elnyomott fejünknek, csakhát, valljuk be, kissé melléfogtunk megint. Jut eszembe: Masarykról éppen Fábry Zoltán írt közülünk, s éppen akkor, amikor mások sehol egy sort sem, mert akkoriban így kívánta a politikai széljárás. Igaz, mióta az anyaországban Curie-szobrot döntögetnek, és József Attilát is lapátra szeretnék tenni egyesek, nekünk is illik nekigyürkőzni, s kisöpörni a Fábry-féléket. Ezek ismeretében már az sem lepne meg, ha Fábry Zoltán in memoriam Erzsébet-díjat kapna, Esterházy János meg Madách-díjat, Szőke Józsefnek pedig (akinek az elmúlt húsz év során csak bibliográfiai adatokat volt szabad gyűjtenie) a legtermékenyebb publicista díját ítélnék oda. Azért ne csüggedjünk, valamiben tartjuk a lépést mi is. Tudunk például bíróért kiáltani, ha egy írót akarnak elítélni ilyen-olyan gyanús indokokkal. Mint tette azt a minap egyik jeles kereszténydemokrata képviselőnk, aki talán egy majdani cenzori díjra való jelölése felé tett jókora lépést. (kövl)