Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-12 / 265. szám, kedd

1991. NOVEMBER 12. KULTÚRA LAPSZÉLEN IRÁNY A RÉGIÓ! EGY ALAPÍTVÁNY MARGÓJÁRA Éppen egy hete tartotta első ülését a

z október 29-én Dunaozerdahelyen bejegyzett Gyurcsó lst\'án Alapítvány kuratóriuma. A kuratórium tagjainak zömét az alapítványt létrehozó Csemadok Dunaszerdaheiyi, Galátai, Pozsony-városi és Pozsony-vidéki Járási Választmányának elnökei és titkárai alkotják. Egy kivételével jelen is voltak valamennyien a találkozón. Amikor a házigazda, a dunaszerdahelyi titkár bejelentette, hogy elsőként ők tizenötezer koronát tettek az alapítvány számlájára, majd megkérdete kollégáitól, nos, ti mit tudtok adni, egy pillanatra csend lett. Mert bizony sem Pozsonyban, sem a másik két járásban nem olyan gazdagok, hogy mindjárt ott helyben nagyobb összeget tudtak volna felajánlani. Ami pénzük van, abból az egyik helyen egy gyűjtemény kiadásának költségeit akarják fedezni („azért egyelőre ötezer koronát tudunk adni"), a másikon közelgő rendezvényekre fordítják Nincs ebben semmi meglepő, ós azt hiszem, nem is ez az érdekes. Hanem az, ahogy az ülésen elkezdték közösen keresni az utakat, lehetőségeket, melyek révén elérhetik, hogy az év végéig a kezdőtőke, a tizenötezer korona legalább százezerre növekedjék, hogy a kamatokból minél előbb támogathassák régióik magyar kulturális és tudományos életét, amatőr művészeti csoportjait, regionális jellegű kiadványok megjelentetését stb. Tudják, manapság nem lehet ölbe tett kézzel várni, tétlenül lesni, kerüle, ós ha igen, mennyi pénz az alapítvány számlájára, hanem mozdulni, menni kell. Ötlet ötletet, javaslat javaslatot kővetett. Nagyságuktól, illetve erejüktől függően bizonyára áldoznak majd az alapítványra a Csemadokalapszervezetek, továbbá magánszemélyek, emellett azonban felkeresik majd a vállalkozókat, vállalatokat, magyarországi forrásokat; gyarapodhat az alapítvány tőkéje, természetesen, a különböző Csemadok-rendezvények bevételeiből. Enyhe mosoly kíséretében valakinek még képviselőink pénztárcái is eszébe jutottak. Ami tetszett ezen a tanácskozáson, az az, hogy a jelenlévők nem azt keresték, mit és hogyan nem lehet, hanem éppen az ellenkezőjét, még a járhatatlannak tetsző utakat is számba vették. A másik lényeges dolog: három szomszédos járás ós Pozsony — szintén közvetlen szomszéd — csemadokosai fogtak itt össze jó ügy érdekében. Igaz, kooperációjuk régebbi keletű, szerveztek már közösen műsorokat az elmúlt években. Az együttgondolkodás és együttcselekvés igénye azonban most erősödni látszik. Ha úgy tetszik, az erők összefogásának igénye, melynek megtestesülése bizonyos értelemben a Gyurcsó István Alapítvány. Jelképe akár. Ez az igény, a regionális együttműködés igénye különben másutt is, és nemcsak a tagság létszámánál fogva is szegényebb, szűkösebb lehetőségekkel rendelkező járások részéről mutatkozik, hanem a — mondjam ilyen csúnyán — valamivel jobban állókéról ugyanúgy, hiszen ha a gondolkodásnak és a cselekvésnek — a bezárkózottsággal szemben — sajátja a nyitottság is, akkor kölcsönösen „felvevő piacra" lelhetnek egymás „portáján". Magyarán, mindenki jól jár, de legtöbbet azok nyerhetnek így, akikért az egvüttműkódés van. A régióban. (b.gy.) ÉS MIT OLVASTÁL TŐLE...? NADINE GORDIMER NOBEL-DÍJÁNAK MARGÓJÁRA Az irodalombarátok, oivasók s nem utolsósorban az irodalmárok is felszisszentek, amikor a napokban az 1991-es irodalmi Nobel-díjat a dél-afrikai Nadine Gordimernek ítélték oda. Na bumm, éppen ideje volt, hiszen utoljára 25 évvel ezelőtt tüntették ki a gyengébb nemet, akkor, igaz, megosztva, a német—zsidó Nelly Sachs költőnőt tisztelték meg, szólóban utoljára 1945-ben az argentin Gabriela Mistral volt díjazott, a női prózára pedig legutóbb 1938ban esett a választás. Nadine Gordimer egyébként a hetedik nő, aki ezt az elismerést kiérdemelte Talán a kabalaszámok körűi kellene tapogatóznunk, mert kaphatta volna más is, de talán ő volt az egyetlen hölgy az idei felterjesztettek között, s ma, mikor a világ a fekete kontinens felé fordul, kiváltképp a Dél-afrikai Köztársaságban lejátszódó történelmi eseményekre, a meghatározó pillanatokról nem akart lemaradni a Svéd Királyi Akadémia sem. Mondhatni, a maga módján támogatja a változásokat, mivel nehezen képzelhető el, hogy az írónő a bukott Botha elkötelezettje lett volna. Gondolom, némi időbe telik, míg a friss győztes valamelyik munkáját publikálják a folyóiratok, tekintve, hogy nem olyan ismert névről van szó, melynek haliatán olvasottságunkat, tájékozottságunkat fitogtatván megkérdeznénk: Te, mondd, és mit olvastál tőle...? Vagy: Mit szólsz a... című könyvéhez? Megvallom őszintén, Nadine Gordimer nevével akkor találkoztam először, mikor a rövidke újsághírt olvastam a 17 svéd akadémikus megfellebbezhetetlen, visszavonhatatlan döntéséről, ám lehet, tanácstalan vállvonogatásom csupán azt jelentette, nem vagyok eléggé jártas a világirodalomban. Szinte biztos, a vájtfülűeknek dereng valami e név hallatán, nem is beszélve, mondjuk, az afrikai angolszász irodalmak szakértőiről vagy az afrikai irodalmak tanszékeinek tanárairól. Elképzelem, amint kultúrattasék, rendkívüli kiküldött, meghatalmazott és megbízott újságírók ostromolják a dél-afrikai írószövetséget, ugyan mondjanak, adjanak már valamit a Nobel-díjazottról, ha mást nem, legalább egy alig használt zoknit. Persze, ezek után úgy tűnhet, pocskondiázom a legrangosabb, legtöbb pénzzel járó díjat. Nem, én látatlanban is bizalmat szavazok az írónőnek, állítom, nem lehet kutyaütő, noha tudom, ízlések ós pofonok különbözőek, s remélem, nem Desmond Tutu terjesztette fel a jelöltek közé. Tehát megkapta, tény, néhány napon, héten belül talán olvasható is lesz munkássága, felkerül az irodalmi Nobel-díjazottak listájára, a többit döntse el az idő, a legszakavatottabb, legjobb kritikus. Töprengve üldögélek egy hosszú névsor előtt, azok neveit böngészgetve, akik eddig megkapták, próbálva találgatni, miféle ízlése lehet a Svéd Királyi Akadémia kuratóriumának, ugyanis a nevek nagy része ugyancsak kikopott az irodalmi berkek köztudatából. Ki olvas, vagy egyáltalán hallott valamit Jósé Echegaray y Eizaguirre-ről, Vemer von Heidestamról, Sigrid Undsetről, Frans Eemil Sillanpaáről, Odisszeansz Aleixandreről? És felsejlik előttem egy másik lista, egy fényes névsor, akik nem kapták meg. Kezdődhetne mondjuk Csehowal, Tolsztojjal, Zolával, Huxleyvel, folytatódhatna Rilkével, S. Zweiggel, Joyce-szal, Krausszal, Bulgakowal, végződhetne Dürrenmattal, Moraviával, Borghesszel, G. Greennel. Ezek az urak világirodalmat meghatározó, befolyásoló munkásságáról hadd ne szóljak, elég öregek voltak ahhoz, hogy megkapják. Mégsem tudták kivárni, dacára annak, hogy a díjazottak átlagéletkora 62,8 év, a legszakállasabbaknak 1971 — 1980 között osztották (átlag 68,8), a legvirgoncabbaknak 1911—1920 között (56,6). A díjazottak korelnöke a német Mommsen a maga 85 évével, Seifert (83) második, a benjámin Kipling, 42 évesen kapta, utána Camus áll 44 évével. Még posztumusz díjazott is található a listán, a „hazai" Karlfeld 1931-ben, aki mellesleg 1907-től a Nobel-díj-bizottságnak is tagja volt, miközben rossz verseket írt szabadidejében. Életében háromszor próbálták rábeszélni, legyen kitüntetett, talán hogy legyen miből innia az Akadémiának, ám Karlfeld úr nem érezte líráját a díjra jogosultnak (nem alaptalanul), negyedszerre viszont elfogadta, ugyanis időközben meghalt. A korelnök Mommsen életében egyetlen szépirodalmi jellegű sort sem írt le, tekintve, ókor-történész és jogtudós volt, csak találgathatjuk, a svéd ítészeket a római érmerendszerről vagy a római büntetőjogról írt igen alapos munkája fogta-e meg jobban. Itt található még Churchill is, aki ugyan 1898-ban írt egy politikai regényt Savrola címmel, de főleg haditudósításokban és történelmi munkákban csiszolta stílusát. Ennek alapján nyugodtan díjazhatták volna Freudot vagy Jungot is. Végső soron mindennel megvádolható a Svéd Királyi Akadémia, csak azzal nem, hogy nem hajlott Skandinávia felé a keze. Semmiképpen nem akarom lebecsülni az északi országok irodalmát, de azt hiszem, 3 dán, 3 norvég, 6 svéd kitüntetett kicsit sok. A legnagyobb viharokat a szovjet díjazottak kavarták, s minden esetben sejthető némi politikai piszka-szurka, éppúgy, mint a cseh Seifert esetében. De vegyük sorban: az első 1933-ban Bunyin, de ő emigráns, szembefordult az októberi forradalommal. 1958: Paszternak, aki fő művét, a Zsivágó doktort külföldön jelentette meg, a díjat vissza kellett utasítania, s a hruscsovi propagandagépezet áldozata lett. 1965: Solohov, a hatalom hű kiszolgálója, a SZU Legfelsőbb Tanácsának küldötte, az SZKP KB tagja, a szocialista munka hőse. 1970: Szolzsenyicin, a XX. század Tolsztoja, a rendszer tántoríthatatlan ostorozója, utóbb szintén emigráns. 1987: Joseph Brodsky (mintegy gesztusként a peresztrojkának), újabb orosz emigráns. De emigránsként kapott díjat 1980-ban a lengyel Czeslaw Milosz is, abban a forró lengyel évben. Magyar nevet mindeddig hiába keresünk a listán, annak ellenére, hogy a felterjesztettek között szerepelt már Illyés Gyula, Weöres Sándor, Füst Milán, Juhász Ferenc is. Természetesen nem kell kétségbe esni, hogy esetleg az egyiptomi irodalom markánsabb lenne, vigasztal jon a tudat, hogy a kémia, fizika területén ott találhatók a magyarok, magyar származásúak, egy olyan területen, mely sokká! objektívebb, hiszen mérhető, kiszámítható, tudományos téren alkalmazható, s ugye a Nobel-díj irodalmi része csak afféle véletlen, elvégre Nobel Alfréd vonzódhatott volna a szobrászathoz is. Akinek kedve és ideje engedi, találgathatja, ki lesz a következő, akit előbányász — s bizonyos értelemben halhatatlanná avat a Svéd Királyi Akadémia. Fogadni mernék, nem afrikai, sem óceániai nem lesz. Talán valaki Latin-Amerikából, esetleg Ázsiából, de figyelgetve az utóbbi évek logikáját, nem lenne meglepő, ha az illető lett, litván, netalán észt lenne, vagy mondjuk grúz, mert a politikai szempontok, megfontolások, sajnos, csaknem teljes egészében kiszorítják az irodalmiakat. Még szerencse, hogy a Nobel-díj többi ágáról mindez nem mondható el. Hát ilyen az irodalmi díjazás. S a mi kis Madách-díjunk? Nos, az is adott már okot morgásra, zúgolódásra, de ez már más lapra tartozik. TALAMON ALFONZ ÚJ HULLÁM - RÉGI FÉNYBEN Haro Senft a cseh film iskolateremtőiről „Nem vagyunk jobbak, mintázok, akik előttünk végeztek, csak szerencsésebbek" — nyilatkozta 1965 őszén Véra Chytiiová, a cseh filmgyártás akkoriban erőre kapó, új hullámokat kavaró fiatal rendezőnemzedékének egyik legmarkánsabb egyénisége. A film, amelyben higgadtan, önmagához hűen fejti ki véleményét, Haro Senft német rendező ma már filmtörténeti dokumentumnak nevezhető, csaknem kétórás alkotása. Ok a beszélgetésre — ez a címe a negyedszázaddal ezelőttforgatott, de csak most bemutatott páratlan értékű dokumentumfilmnek, amelyben az „ok", vagyis az apropó a prágai Filmművészeti Akadémia megalapításának 20. évfordulója. Értékessé azonban mégsem ez teszi a művet, hanem az, hogy egy káprázatos szellemi áramlat elindítói, egy fiatalon világhírűvé vált „nagy csapat" rendezői vallanak benne egy akkoriban kialakuló és ma is aktuális filmművészeti irányzatról, amely cseh filmiskola címszó alatt került be a lexikonokba. Haro Senft 1928-ban született České Budéjovicében; a háború idején családjával együtt Prágában ólt, aztán 1946-ban német nemzetisége miatt el kellett hagynia az országot. Münchenben lett filmrendező. Első munkáinak egyikét az 1962-ben készült Mezítelenült Oscar-díjra terjesztették fel, 1964-ben forgatott Autó, autó! című rendezéséért német filmdíjjal jutalmazták, 1978-ban pedig az olaszországi Giffoni nemzetközi filmfesztiválján nyert fődíjat Egy nap a széllel című alkotásával. A nyolcvanas évek első felétől már nemcsak rendezőként dolgozik — a német film művészi ós szakmai színvonalának emelését is feladatának tekinti. — A seb, amelyet 1946-ban, kiűzetésünkkor kaptam, ma sem gyógyult még be a lelkemen — mondja. — Tizennyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erősnek érezhessem magam, és a történtek után először lépjem át a német— csehszlovák határt. 1964-ben ugyanis, az oberhauseni filmfesztiválon találkoztam egy nagyszerű prágai rendezővel, aki forgatókönyvírókónt vált ismertté. Pavel Juračeknek hívták. Első filmjét, a Josef Kiliánt olyan alkotások követték, mint a Minden fiatalember és az Egy kezdő hóhér első ügye, amelyek a cseh új hullám legerőteljesebb áramlatához tartoznak. Juraček látogatóba hívott haza, mire ón azt feleltem: rendben, de én nemcsak látni — dolgozni is akarok Prágában. Megnéztem vagy tíz-tizenöt akkoriban készült cseh filmet, és azonnal tudtam: megvan a gomb, már csak kabát kell hozzá. így kötöttem ki a Filmművészeti Akadémián, s mivel az akkor ünnepelte megalapításának kerek Haro Senft — gyógyulatlan sebekkel (Méry Gábor felvétele) évfordulóját, azt mondtam: ennél jobb okot keresve sem találnék a beszélgetésekhez. 1965 novemberében kezdtem el forgatni a filmet, s szinte napok alatt elkészültem vele. Emlékszem, a Činoherní klubban vettük fel az első interjút... a színház ifjú dramaturgját, Václav Havelt szólaltattam meg, aki lelkesen nyilatkozott az akkori évad jól megválasztott műsorpolitikájáról. Aztén szépen, sorjában az új hullám összes rendezőjét megszólaltattam. Jifí Menzolt, aki a Mandragorát állította színpadra azokban a hetekben, Chytilovát, aki a Százszorszépeket forgatta, Formant, aki a Szöszivel dolgozott, aztán Járomit Jireš, Jan Némec, Pavel Juraček, Ewald Schorm, Ivan Passer és Drahomíra Vihanová következett, majd Jaromír Šofr, a Menzel-filmek operatőre, Jaroslav Papoušek, aki nemcsak forgatókönyveivel, hanem rendezéseivel is kiemelkedő sikereket ért el... és nem maradt ki természetesen a filmből az Akadémia „vezérkara" sem. Neves alkotók és neves professzorok vallanak az akkoriban indult új csapatról; Otakar Vávra például azt nyilatkozta róluk, hogy „ezek a fiatalok valóban kivételes tehetségek... már vizsgarendezóseikkel is olyan értékeket mutattak fel, hogy a barrandovi filmgyár kapui azonnal megnyíltak előttük". Aztán ugyanezek a kapuk pár évvel később be is zárultak egyesek előtt, ez viszont már egy másik dokumentum témája lehetne. ... És ennek a filmnek is el kellene készülnie, ez is „ok a beszélgetésre". Kimondani, „elárulni", kit hogyan löktek félre, hogyan lett a nagy csapatból foghíjas csapat, mennyi közük volt Schorm és Juraček halálához a Rendszer bürokratáinak. Schormnak ugyanis tizenöt évet kellett várnia, hogy a Kutyák és emberek után ismét forgathasson, Juračeknek, akiről Menzel többször is kimondta, hogy „ő volt köztünk a legtehetségesebb és a leginvenciózusabb", miután aláírta a Charta 77-et, el kellett hagynia az országot, s lehetőséget később, visszatérését követően sem kapott. Formán, Passer és Némec önszántukból maradtak kint, akik pedig itthon próbálkoztak,— s most megint csak Menzelt idézem —: „Előbb-utóbb kénytelenek voltunk beállni a sorba azok mögé, akik a »proletár internacionalizmus«, a »létező szocializmus« és egyáltalán mindenféle beletörődés zászlaját vitték". A sor pedig, mint tudjuk, elég hosszú volt. Menzelnek, Chytilovának, Jirežnek és Vihanovának valahol a vége felé találtak helyet, onnan kellett, nem kis akadályokat leküzdve, előbbre és még előbbre jutniuk. Haro Senft filmtörténeti dokumentuma huszonöt évvel ezelőtt készült A rendezők, akik megszólalnak benne, már ötvenedik évüket is rég betöltötték, iskolateremtő alkotásaikon azonban nem tud kifogni az idő. SZABÓ G LÁSZLÓ