Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-12 / 265. szám, kedd

1991. NOVEMBER 12. PUBLICISZTIKA 6 TÖBBSZÖRÖS SZORÍTÁSBAN— AVAGY: EGY ! Esterházy János neve évtizedeken át tabu volt nálunk. Életútjáról, politikai pálya­futásáról Csehszlovákiában legfeljebb politikusok és udvari történészek tettek emlí­tést: nagyon kevés kivételtől eltekintve úgy, hogy elsősorban Ideológiai célok érde­kében meghamisították, vagy teljesen egyoldalúan értelmezték-magyarázgatták a történelmi tényeket. A két évvel ezelőtti novemberi forradalmat követően úgy tűnt, hogy végre befellegzett a torzításoknak, a legkülönbözőbb manipulációknak és tör­ténelemhamlsrtésoknak. Feltételezéseink nem voltak alaptalanok, hiszen történel­műnk és szellemi életünk számos — méltatlanul elfeledett, elhallgatott — személyi­ségéhez hasonlóan Esterházy Jánosról is több elemző írás látott napvilágot. Köztudott, hogy a szlovákiai magyar politikai mozgalmak és társadalmi szervezetek néhány héttel ezelőtt politikai, erkölcsi rehabilitálásának jelképeként posztumusz Masaryk-érdemrendre jelölték őt. A javaslatot a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége Is támogatta. Ennek ellenére az érdemrendet nem kapta meg, s ez a döntés érthe­tően fölkavarta a kedélyeket. Alábbi összeállításunkkal nem az Indulatokat akarjuk gerjeszteni, hanem éppen ellenkezőleg: a sokféle vélemény közreadáséval szeret­nénk hozzájárulni Esterházy János életének, politikai, emberi cselekedeteinek reális megítéléséhez. Ma közreadott írásainkkal a téma körül kerekedett vitát egyelőre lezártnak tekintjük. Fotó: archívum FELELET EGY KEPTELEN VADASKODASRA Esterházy János rehabilitálásával egyidejűleg néhány szélsőségesen nacionalista szlovák sajtótermék­ben napvilágot látott egy-két Ester­házy-ellenes vagdalkozásnak ne­vezhető írás. Ezek közül Ladislav Deák vádpontjait emelném ki, azzal a megjegyzéssel, hogy információ­ink szerint ez az írás volt az oka annak, hogy Esterházy Jánostól megtagadták a fél rehabilitációt je­lentő Masaryk-érdemrend posthu­mus odaítélését. Bár az Új Szó már válaszolt egy rövid glosszában De­áknak, fontosnak érezzük, hogy részletesen is nagyító alá vegyük a vádpontokat. Ezek közt számos olyan található, amely Esterházyt csak részben érinti (pl. a magyar kormány két háború közti tevékeny­ségére vonatkozó állítás). A törté­nelmi kontextusból kiragadott állítá­sok és ezek mai politikai célokra va­ló felhasználása eleve megkérdője­lezi a történész objektivitását. Deák szerint Magyarország eluta­sította Szlovákiát Csehszlovákia ré­szeként elismerni a két világháború között, ós Szlovákiát csupán cseh megszállási zónaként kezelte. En­nek az állításnak ellentmond az a tény, hogy Magyarországnak a két háború között diplomáciai kapcso­lata volt Csehszlovákia egészével, Pozsonyban pedig külön konzulá­tust tartott fenn. Szlovákiát egyéb­iránt épp megszállási zónaként ér­telmezte a szlovák hazafiak sora, sőt a szlovák historiográfiai publi­cisztika egy része is. Deák állítása szerint a budapesti kormány feltétel nélküli engedel­mességet követelt a kisebbségi po­litikusok részéről. Ez az állítás, a tu­datos ferdítésen túl, éppen Ester­házy esetében bizonyul leginkább hazugságnak, hiszen Esterházy (köztudottan rossz viszony volt köz­te és Horthy között) több alkalom­mal is keményen bírálta a magyar kormányok I. világháború utáni po­litikájában a neki nem tetsző irány­vonalat. A bírálatok egyik pontja sok esetben épp az volt, hogy Ester­házy mindvégig ellenzője volt azok­nak a magyar politikai elképzelé­seknek (s ezek sosem az egész ma­gyar politikai vezetéshez, hanem csupán annak bizonyos személyei­hez kötődtek), melyek a revíziót egész Szlovákia területére kívánták kiterjeszteni. Esterházy jószerével e magyar kormányból egy valakihez kötődött feltétel nélküli bizalommal, ez pedig Teleki Pál volt. Az I. világ­háború utáni magyar kormányok összetételükben és politikai irány­vonalukban is különbözőek voltak, az ilyen általános kijelentés tehát csak a valóság elködösítését szol­gálja. Úgyanezen az alapon nevezhető tudatos félrevezetésnek azon állítás, amely Esterházyt „a magyar kor­mány meghosszabbított kezeként" emlegeti, akinek egyetlen feladata Szlovákia elszakítása Csehország­tól. Bizonyítékul erre az állításra a szerző Esterházy állítólagos ügynö­ki voltát hozza fel, amelyet a magyar levéltárakban talált „Tamás" fedő­névvel kíván bizonyítani. Az állítóla­gos ügynökségről csupán annyit, hogy egyetlenegy diplomáciai tes­tület tagja sem küldött a két háború közti időszakban kormánya számá­ra olyan jelentést, amelyben ne sze­repeltek volna hasonló fedőnevek. Ezt a feszült politikai helyzet és a személyi védettség igénye tette napjainkig tartó diplomáciai gyakor­lattá. Ilyen bizonyíték alapján ügy­nökök ezrei élnek Közép-Európá­ban és szerte a világon. A magyar pártok irodáiban, a magyar politiku­sok hivatalos helyein egyébként is rendszeresek voltak a házkutatá­sok, ennélfogva a csehszlovák kor­mány tájékozott volt a magyar ki­sebbségi politikusok (köztük Ester­házy) tevékenységéről. Ennek elle­nére Beneá mégis miniszteri tárcát ajánlott fel Esterházynak. Nem kép­telenség ez a lépes egy magyar ügynökkel szemben? Ezzel a mi­niszteri székkel is alaposan visszaél Deák, amikor azt állítja, hogy Ma­gyarországról irányítva utasították Esterházyt: csak akkor szavazzon Benešre, ha az győztes lesz, és ha jóváhagyja a magyar követeléseket. Deák vadjai úgy állítják be Ester­házyt, mint egy saját gondolat meg­fogalmazására képtelen politikai bábfigurát, akit marionettként moz­gatnak a budapesti kormány politi­kai boszorkánykonyhájáról. Ez a történelmi hamisítás emberileg is mélységesen sértő Esterházy sze­mélyére nézve. Esterházy politikai írásaiból az adott korszakból világo­san kitűnik: Esterházy a felajánlott miniszteri széket azért kapta, rriert meg tudta győzni képviselőtársait arról, hogy a feltételezett kisebbik rossz a csehszlovákiai magyarság számára az, ha Benešre adják kép­viselői szavazatukat. A miniszteri posztot azért utasította vissza, mert mint elmondotta, nem látszatintéz­kedéseket, hanem valóságos jogo­kat kért a csehszlovákiai magyarok számára. Ez az elutasítás nem szín­padi gesztus s nem véglegesen le­zárt válasz volt, hiszen Esterházy ér­tésére adta Benežnek, szívesen vál­lalná a miniszteri posztot akkor, ha valóságos jogokhoz jutna a kisebb­ségi magyarság. Deák úrnak szíve joga kételkedni Esterházy alkotmányos tevékenysé­gében, az a tény azonban, hogy Es­terházy a prágai parlament tagja­ként mondta el kendőzetlen véle­ményét a csehszlovák politikáról, s az, hogy pártpolitikai tevékenységé­re a csehszlovák demokrácia bizto­sított korlátozott lehetőséget, még ettől tény marad. Külön csokorba lehetne össze­foglalni Deák állításait, amelyekkel azt igyekszik bizonyítani, hogy Es­terházy bűnös volt Csehszlovákia szétverésében. Hibáztatja őt azért, amiért megkérdőjelezte a „cseh­szlovák egységet", annak ellenére, hogy e csehszlovák egységet már valójában régen, látványosan meg­cáfolta az elmélet és a gyakorlat egyaránt. Hogy létezik-e csehszlo­vák egység, erről Deák úr napjaink Csehszlovákiájában ugyanannyi is­merettel rendelkezhet, mint amennyivel Esterházy rendelkezett erről a két világháború közti idő­szakban. A tényeknek ellentmond ós hazug az az állítás, mely szerint Esterházy szorosan együttműködött Henleinnel, illetve hogy az ő kon­cepcióját fogadta volna el a mün­cheni döntés előtt és után. Ennek épp az ellenkezője igaz. Esterházy minden együttműködést visszauta­sított a szudétanémetek és a szlová­kiai németek fasiszta pártjaival. Az 1938-as döntést megelőző időben a magyar kisebbség Esterházy által irányított korrekt és mérsékelt ma­gatartása eredményezte azt, hogy a csehszlovák szervek egyedül Dél­Szlovákiában nem tartották szüksé­gesnek a hadiállapot bevezetését. Esterházy semmilyen köztár­saságellenes tüntetésre, demonst­rációra nem adott utasítást. Politi­kustársaival a legkritikusabb idők­ben egyet kért a csehszlovákiai ma­gyarság számára a világtól: az ön­rendelkezés jogát. Ezt a jogot azon­ban soha nem kapta meg, és erről tudatosan hallgat Deák, hiszen a csehszlovákiai magyarság és annak békés erői nem vehettek részt sem a komáromi, sem a bécsi tárgyalá­sokon. Esterházy csupán megfigye­lőként lehetett jelen, amely ugyan­úgy, mint a trianoni döntés, újra csak nagyhatalmi érdekek alapján és nem az érintettek kívánalmai sze­rint végeztetett el. Az e döntéshez szükséges, a szlovákiai magyarság helyzetére vonatkozó demográfiai stb. adatok rendelkezésére álltak a magyar kormánynak (köztudott a Teleki Intézet ezzel kapcsolatos pre­cíz tevékenysége), nem Esterházy­nak kellett a szlovákiai magyarság helyzetéről tájékoztatni a világot; de ha ezt mégis megtette, ezzel az adott helyzetben csupán a valósá­gos tényfeltáráshoz járult hozzá, amely az objektív döntéshozatal előfeltételének számított. Felfogha­tatlan, miért tartja hazaáruló tevé­kenységnek Deák az olyan tájékoz­tatást, amely épp az igazságos ha­tárrendezést hivatott szolgálni. Es­terházyval kapcsolatban épp e ha­tárrendezés volt, és úgy látszik, ma­radt, a legfőbb vádpont. Esterházy hívatlan bírái azonban tudatosan el­felejteni látszanak azt a tényt, hogy ez a határrendezés a két háború kö­zött Csehszlovákia és Magyaror­szág között végig reális alternatíva­ként volt jelen. Nemcsak a magyar kormány, hanem a csehszlovák po­litika hivatalos és legmagasabb szintű képviselői is gyakran hozták fel ezt a kérdést, mint a megoldás egyik lehetséges verzióját. A West­minster Gazette 1923. április 16-ai száma közli Masaryk nyilatkozatát: „Eredetileg nem kívántuk Magyaror­szágtól elszakítani azokat a területe­ket, ahol magyar többségű lakos­ság él... Mi nem hódítani akartunk, hanem felszabadítani... komoly problémát jelent számunkra a nem­zeti kisebbségek jogainak biztosí­tása... kész vagyok kijelenteni, hogy sor kerülhet a magyar területek visszaadásáról folytatandó tárgyalá­sokra, de természetesen csak meg­felelő feltételek mellett... Azért kér­tük Csallóközt, mert a Duna termé­szetes határa, a Kis-Duna-ág annyira cikkcakkban folyik, hogy nem képez jó határt. Ellenben a Duna régi med­rét fel lehetne újítani, és újra lehetne használni. Ez megfelelő határvonalat biztosítana, és a későbbiekben ezen az alapon lolytathatnánk a további tárgyalásokat. Úgy kb. 700 000 ma­gyar él Szlovákiában, akik közül 300­400 ezret az Ipoly keleti területéről vissza lehetne adni, és a többieket is később és fokozatosan." Masaryk 1929. július 12-én a kö­vetkező kijelentést tette Rajnics Fe­rencnek, a prágai Magyar Állami Társadalombiztosítás vezetőjének: „Ma is készen állok egy békés revízióra, számunkra életfontosságú a Duna egy darabja, és ezért van szükségünk Pozsonyra és környé­kére, ahol magyarok laknak. Más­részt lehetőség van minden olyan terület revíziós vitájára, ahol a ma­gyar lakosság 50 százaléknál na­gyobb arányban van jelen." Jászi Oszkár, aki közvetlenül az I. világháború után Károlyi Mihály kormányának nemzetiségi ügyekkel foglalkozó minisztere, később Ohió­ban az Oberlin College professzora volt, az Amerikában megjelenő Jour­nal of Central European Affairs című folyóiratban 1950-ben Masaryk szü­letésének centenáriuma alkalmából publikált egy cikket „T. G. Masaryk jelentősége a jövő szempontjából" címmel. Ebben a vele folytatott be­szélgetést írja le, mely szerint azok a határterületek, ahol többségében magyarok élnek, számíthatnak ígé­retére — hogy igyekszik autonómiát biztosítani számukra —, illetve ígé­retet tesz a homogén magyarlakta területek visszaadására. Deák törté­nészi ítélkezése kapcsán ama mon­dás juthat eszünkbe, mely szerint „Amit szabad Jupiternek, nem sza­bad az ökörnek". Esterházy köztár­saságellenes tevékenysége legin­kább Peéry Rezső megállapításával tehető a maga helyére: „ellensége volt a régi köztársaságnak, de so­sem volt barátja a köztársaságot el­pusztító fasiszta eszméknek". Ugyanerre a számlára írja fel viszont Deák Esterházynak a lengyel kül­ügyminiszterrel folytatott tárgyalá­sait, holott ezek a tárgyalások, Es­terházy kezdeményezésére, épp egy olyan közép-európai blokk lét­rehozását kívánták megalapozni (korukat messze megelőzve), amely képes lett volna ellenállni akár a Csehszlovákiára leselkedő keleti és nyugati veszélynek egyaránt, s amelynek realitását a visegrádi csúcs után értelmes ember aligha kérdőjelezi meg napjainkban. Deák részéről mélységesen megalázó ez a hozzáállás, mint ahogy azon vád felhozatala is Esterházy ellen, hogy pénzt fogadott el Magyarországtól. Világos a következtetés, a bábut nemcsak mozgatják Magyarország­ról, hanem még le is pénzelik. Es­terházy ezt a ténykedését sosem ta­gadta, sőt nyilvános gyűjtőköruta­kat tartott Magyarországon, melyek­nek bevételeit a csehszlovákiai ma­gyarság helyzetének javítására for­dította, mert az saját hagyományá­nak, kultúrájának támogatásához szinte semmilyen állami dotációban nem részesült. Esterházy támogatta azokat az üldözött és állásuktól megfosztott magyar zsidó és más nemzetiségű családokat is, akik a csehszlovák, majd a szlovák politi­kának köszönhetően elvesztették a létfenntartásukhoz szükséges felté­teleket. Deák említhetné azt is, hogy az első csehszlovák földreform jog­talanul nagyrészt csak a magyar földbirtokosok földjeit kobozta el, így Esterházynak 5000 holdjából csak 500 holdnyi birtoka maradt, melynek bevételeit így is nagyobb­részt a szlovákiai magyarság szol­gálatába állította. Deák ehelyett azt említi, hogy Esterházy a magyar kormánynak küldött jelentéseiben a szlovákokat megbízhatatlannak titu­lálta. Azzal együtt, hogy az ilyen ál­lítások egy vagy mindössze két he­lyen találhatók Esterházy anyagá­ban, s nem a szlovák népre, hanem annak egyes politikai vezetőire vo­natkoztak, pl. Machra, Tisóra. Deák mélyen hallgat Esterházynak azon megnyilatkozásairól, amelyekben a szlovák nép jogai mellett, a szlovák néppel való testvériség ós együvé tartozás eszméje mellett foglalt ál­lást. A szlovák nemzeti felkeléssel kapcsolatos közismert magatartása mellett említhette volna azt a tényt is, hogy a 2. Magyar Hadsereg doni tragédiája után Esterházy különös igyekezettel próbálta elérni Tisónál és a szlovák parlament vezetőségé­nél azt, hogy a szlovák kormány ne küldjön több szlovák katonát a kele­ti frontra, hogy ezzel is megakadá­lyozza a szlovákság további értel­metlen áldozathozatalát. Deák minderről hallgat, s amiről beszélni kénytelen, a zsidótörvénnyel való ellenszavazatról, arról is megpróbál bagatellizálva véleményt nyilváníta­ni. Ám tegye! Igyekezete legfeljebb szánalmat válthat ki a kívülállóból, és semmiképp sem érdemelné meg a cáfolat papírra vetését. Ha erre mégis sor került, csak azért történik, hogy konstatáljuk a tényt: Deák úr és köre Esterházyt ma, 1991-ben ugyanazokkal a módszerekkel teszi mérlegre, mint amilyen módon a vérbíró, Karel Bedrna tette 1947­ben, Esterházy János koncepciós perében, halálos ítélete meghozata­lakor. Deák bizonyítékai e peranyag vádiratai és kihallgatási jegyző­könyveinek pontjaiból származnak. Esterházy János utolsó pillanatban való törlése a T. G. Masaryk-érdem­rendre jogosultak sorából pedig kétségbeejtően emlékeztet arra a je­lenetre, amikor 1955-ben a háború befejezése utáni 10. évforduló alkal­mából május 9-én a csehszlovák kormány altalános amnesztiát hir­detett. Ez az amnesztia Esterházy Jánost a pilseni boryi börtönben ér­te. A továbbiakban idézzük Ester­házy Lujza visszaemlékezését. „Már 8-án este vacsora után kiad­ják a parancsot, hogy a rabok, cel­lájukat elhagyva, a munkaszobában gyülekezzenek, ahol az éjszakát fogják tölteni másnapi szabadlábra helyezésükig. A többiekkel együtt János is ott van. S az öröm, hogy rabsága megszűnik, megsokszo­rozza erejét: mintha doppingszert szedett volna. Reggel a börtön udvarán sorba állítják őket. Jánost két szomszédja támogatja. A kapu kinyílik. A sor megindul a kapu felé, s az elsők már át is lépték a küszöböt, kint van­nak a szabadságban. Egyszerre az őrök éles füttyjele megállítja a me­netet. Két fogolynak ki kell lépnie a sorból: Jánosnak és egy másiknak. A börtön parancsnoka bejelenti: rá­juk az általános amnesztia nem vo­natkozik. így rendelkeztek néhány perccel ezelőtt telefonon Prágából. A többiek elhagyják a börtönt. Já­nost és a másikat visszavezetik a cellájába, s rájuk zárják az ajtót." Történik mindez ma, akkor, ami­kor Magyarországon, Szarvason szobrot állítanak Milan R. Štefánik­nak. Esterházy azonban, úgy lát­szik, még ilyen apró gesztusra sem érdemesült akkor, amikor minden­nél fontosabb volna a szlovák és a magyar nép megbékélésének a szolgálata. Deák úrék érdeke látha­tóan nem a két nép egymásra talá­lása. A szomorú csak az, hogy Es­terházyn keresztül újra a szlovákiai magyarság tudomására hozták, mennyit ér a becsülete a Cseh és Szlovák Köztársaságban. MOLNÁR IMRE ESTI Nekünk, magy akit a történelem Deák történészre történésznek tud a szlovákoknak é együttélés. Ezt a: ség mártírját a n noviny nem volt Egy újság tudja, I „A Csehszlovál párizsi békekonf« minket, magyarol nyomásba döntőt testvérországot, í alatt. Biztos vagyo mány jó barátsá szédaival. Ezért el mi Beneš bukását a szovjeteknek, t barátja messzele nem tudott közös vetlen szomszédé a németekkel és met megszállás e nak a zárfüggönyi március 21. .Az utolsó évb ország szétbomlá születésének Sol bomlásból tanúin akik más országo nyitják Európábar dern kifejezéssel e kai realitások, am teni, és ha igen, tartható. Kifejezhc hogy volt és van i meghatározza a gondviselés nem akiknek sorsa köz tépve, s egyenkér hatása alá legyem ra a milliókra go mellett éltek a K akik csak akkor fc dogan élni, ha ei együttműködésbe gabb jövő felé. Ni megoldás." Új Hír McCartney ang ző véleményen vo csehszlovák korrr hogy a legtöbb e nak lakói többséc VlSSZH MÉG Tisztelt szerkc Minthogy az Ú hály révén (1991 szereztek tudomá ról szóló, a Práca ban megjelent cil egész ügye, hel} egyszer szeretnél kisebbség eme i politikai ténykedé Nem kívánok ' lan reagálására é: re válaszolni, az c maga alkosson v< viszont, ahogy a nyeket kezeli, ah mezi azokat, am iránti felületesség ső látásra is feltűr san válogat az Es tevékenységével ben. Egyrészt cil natkozásaira hely lyek tájékoztató j< Esterházy János kos, másrészt vis dón átsiklott az éi kulcsfontosságú Esterházy Jánosr misághoz fűződő mal és a bécsi magatartásáról v keztében az olva: lyos képet kapott innel kialakult sz sikkadt a magya ként, valamint a autonomisták ös; lalt szerepe, a bi sében való közv Tóth Mihái oly Esterházy életén szolutizálva, azt č lözve értékelte.

Next

/
Thumbnails
Contents