Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-05 / 259. szám, kedd

1991. NOVEMBER 5. ÚJ SZÓi RIPORT - INTERJÚ 6 HA VAN, AKI SEGÍT Némethék fiatal házasok. A férj civilvédelmi előadó, a feleség egyetemista. Van egy két- és féléves kisfiúk. Szépen berendezett, háromszobás lakásban laknak, elég közel a belvároshoz, s van saját kocsijuk is. Az első pillanatra úgy tűnik, azok közé tartoznak, akik semmiben sem szenvednek hiányt. Talán azért, mert takarékosan bánnak a pénzzel? A feleség, Németh Zsuzsa nemmel válaszol. — Egy fizetésből nem lehet takarékoskodni. Az én kevéske ösztöndíjam ebben már nem oszt, nem szoroz. Eddig 1050 korona lakbért fizettünk, de nemsokára 1500-at fogunk. Ami ezenkívül a férjem 3000 koronás fizetéséből megmarad, az elmegy csekkekre, bérletre, kölcsönre. — Tudnak valamit félretenni? — Csak nnyit, amennyi a benzinköltségeinket fedezi. Ugyanis elég gyakran utazunk a szülőkhöz, akik vidéken élnek. Ez egyrészt jó, mivel a hústól kezdve a zöldségig mindennel ellátnak, viszont a benzin elég drága. így amivel a szülők besegítenek, az éppen fedezi a benzin árát. Ha emellett össze is gyűlik valami pénz, az a nagyobb bevásárláskor fogy el. Megpróbáltam egyszer ugyan összeírni, hogy mikor, mire mennyit adunk ki, de aztán abbahagytam, mert nem bírtam követni. — Milyen a viszonyuk a pénzhez? Takarékosak, meg szokták nézni, hogy mire mennyit adnak ki? — Mikor hogy. Míg nem mentem férjhez, soha nem érdekelt a pénz. Bármikor bementem a könyvesboltba, és megvettem azt a könyvet, amelyik éppen megtetszett, Nem számított az ára. Persze, mert a szüleim adták rá a pénzt. Bár azt hiszem, ezzel a legtöbb mai fiatal így volt. Amióta férjhez mentem és külön háztartásban élünk, azóta van számomra a pénznek értéke. Ez azt jelenti, hogy ha például meglátok egy szép ruhát, és egy ugyanolyan anyagot, akkor inkább az utóbbit veszem meg. Én spórolok. A gyereknek is megvarrok mindent, nadrágot, inget — sokkal olcsóbb, mintha venném. Néha persze előfordul, hogy megveszek olyasmit is, amire nincs égető szükségem, csak tetszik. Ilyesmi azért elég ritkán történik, s ezeket a kiadásokat is előbb mindig megbeszéljük. Ami a takarékosságot illeti, kettőnk közül a férjem tudja jobban beosztani a pénzt. Bár az is igaz, hogy ő például elfelejti, mikor van egy új ingre szüksége. Erre már nekem kell gondolnom. Pénz nélkül soha nem maradtunk. — Van megtakarított pénzük? — Mikor összekerültünk, mind a kettőnknek volt bankkönyve. Ám amit a szüleink összespóroltak számunkra, az nagyjából el is ment a lakás berendezésére, a kocsira. Vésztartalékként 5000 koronát tettünk el, hogy legyen mihez nyúlni, ha valami történik. Azt hiszem, ha erre nem gondoltunk volna, most állandó pénzhiánnyal küszködnénk. — Van esetleg valamilyen luxus, amit megengednek maguknak? — Luxus? Talán a kávé és a déli gyümölcs, ha ezt annak lehet nevezni. Én nagyon szeretem a kávét, de nem is bírnám nélküle az éjszakázást, hiszen többnyire éjjel dolgozom, tanulok. A déli gyümölcs meg a gyereknek fontos. Luxusnak mondanám még a könyveket is, mert azokról most sem szívesen mondunk le. Utazás? Három éve vagyunk házasok, azóta egyszer voltunk Velencében azon az egynapos kiránduláson, amelyre fél Csehszlovákia elment, és az idén nyáron voltunk négy napig Pesten. Egyéb luxusra nem telik. Igaz, hiányt sem szenvedünk semmiben. Úgy hiszem, szerencséseknek mondhatjuk magunkat, s ezt a szüleinknek köszönhetjük, akik támogattak az induláskor, s akikre most is számíthatunk. S. FORGON SZILVIA Ü

zenetrögzítőnk visszajátszásakor segítségkérő hang szólt hozzánk. Peták Sándor udvardi lakos sűrítette néhány mondatba bánatát, keserűségét. A helyi mezőgazdasági szövetkezet vezetőségére panaszkodott. „Tűrhetetlen, ami nálunk van. A vezetőség úgy beszél a munkással, ha valami nem tetszik, maradjon otthon" — mondta többek között. Aki a mai embereibocsátó világban ilyen nyíltan meri bírálni feletteseit, az bátor ember lehet — nyugtáztam a telefonüzenetet, s a megismerkedés vágyával indultam útnak. rosszindulat van. A répaügy csak megerősítette érzését. — Vagy öt év után nekem is kimértek cukorrépát. Én akkor már betegállományban voltam, és senki sem figyelmeztetett, se személyesen, se levélben, hogy kapáljam, vagy kapáitassam be a részemet. Egy hónap elteltével, amikor a répa már jócskán kigyomosodott, felszólítottak. Akkor visszautasítottam a kapálást, mondván, miért nem szóltak idejében, amikor a munkát még negyed annyi idő alatt lehetett volna elvégezni. Erre a vezetőség — büntetésként A SZÍV NEM BÍRJA, AZ ÉSZ NEM ÉRTI EMBERI KAPCSOLATOK UDVARDI KÖNTÖSBEN Csalódással kezdődött Bevallom, a hős mítosza már beszélgetésünk kezdetén szertefoszlott. A bátorság hátterét firtatva az érintett őszinte válasza átformálta az eszményképet. — Harmincegy évi munka után a szövetkezet vezetősége átszervezés címén a bevásárlói munkakörből áthelyezett munkás-státusba. A dolog annyira megviselt, hogy kiújult korábbi szívműködési elégtelenségem, s május 13-tól betegállományban vagyok. Az orvosom szerint valószínűleg rokkantnyugdíjba helyeznek, illetve a volt munkahelyemre már semmiképp sem térhetek vissza. Szókimondásomért rajtam már nem verhetik el a port. Ha Szlovákiában minden szövetkezeti tagnak, akit a vezetőség áthelyez — a kizártakról nem is szólva — rakoncátlankodni kezdene a szíve... — futott át agyamon a gondolat, de a felelet udvariasabbra sikeredett. — Az idén már harmadik bírósági tárgyalásra vagyok bejáratos. Azokban a mezőgazdasági szövetkezetekben a vezetőség nemhogy áthelyezte a tagokat, hanem menesztette is a közösből. — De az én munkahelyem megmaradt. Egyszerűen mást tettek a helyembe. — Esetleg elégedetlenek voltak a munkájával. — Akár tíz évre visszamehetünk, senki, sem szóban, sem írásban nem tett rám panaszt. Ellenkezőleg. Legutóbb április közepén beszéltem az elnökkel, és többek között azt is elmondta, hogy elégedett a munkámmal. Alig két héttel később pedig áthelyezték. Azóta se tud szabadulni a gondolattól, hogy ennek hátterében — három mázsa gabonával megrövidített. Ahogy az ellenoldal látja Stanislav Becík mérnök, az Udvardi Mezőgazdasági Szövetkezet elnöke, és Zuzana Bakóvá jogász nem zárkózott el a beszélgetés elől, s annak magnószalagra vételébe is beleegyeztek. Az áthelyezés (kissé hosszú indoklásának) lényege: Nem a bevásárló, hanem annak műszaki-gazdasági munkaköre szűnt meg, akit Peták úr helyére tettek. Ez a szövetkezet belügye, erre az alapszabályzat lehetőséget ad, az átszervezés elegendő ok. Az érintettel a munkafegyelemről valóban nem beszéltek, de ő tudja a legjobban, hogy igenis, voltak ellene kifogások. Felettese, Rudolf Galbavý az ellenőrizhetetlen túlórák miatt volt elégedetlen, Pálinkás Károly traktoros, vezetőségi tag pedig az elmúlt őszön miatta kényszerült kétnapos kényszerpihenőre a vetés idején. Tény, ezekről, és más hasonló panaszokról nem készült, nincs írásbeli feljegyzés. Ez egyértelmű, gondoltam, így rákérdeztem a répára. — Ha bíróságra kerülne az ügy, a szövetkezetnek kellene bizonyítania, hogy értesítette az érintettet, vagy az utóbbinak, hogy valóban nem tudott a kapálásról? A hosszú válasz egy részére érdemes odafigyelni. — Mást se értesítettünk, mégis bekapálta a répát. — És hogyan tudta meg, hogy itt a kapálás ideje? — A felszólításokat kifüggesztettük a munkahelyeken, és a csoportvezetők személyesen is figyelmeztették az embereket. Kérdésem, hogy a megbüntetettet felkereste-e a csoportvezetője, megválaszolatlanul maradt. Ha nem, a jogásznő szerint őt illeti a büntetés. Vajon a vezetőség ezt miért nem mérlegelte? Petákné kérésére az almaügyről hallgattam, de az elnök úr ezt is megemlítette, így elmondtam a hallottakat. — A feleség úgy érzi, hogy a gyümölcskertészet vezetője szándékosan oda osztotta be szedésre, ahol legkisebbekre nőttek az almák. Az ismét részletes magyarázat szerint ilyenről szó sem lehet. A vezetőség határozata szerint a gyümölcskertészet vezetője, Emil Schultz úr — illetve beosztottja — naponta sorszámokat osztott, olyan sorrendben, ahogy a szedők érkeztek. így volt-e, vagy sem, azt az udvardi almaszedők tudják a legjobban. Én csak abban vagyok biztos, ha ketten ugyanarról mást állítanak, közülük az egyik nem mond igazat. És ha így van, az nem jó, akárcsak az se, ha valaki lehet olyan bátor, hogy megreformálja a szövetkezet vezetőségének határozatát. Ki védi meg a földművest? Még egy gondolat van Peták úr panaszában, amiről szólni kell. „Hol tehet panaszt a mezőgazdasági szövetkezet tagja?" — kérdezi, mert szerinte a „járáson ilyennel már nem foglalkoznak". . Nincs igaza, foglalkcsznak. Az SZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumának Területi Földügyi és Tájékoztató Szolgálatán (a volt mezőgazdasági igazgatóságon) megmaradt az ellenőrző előadói munkakör. Ide, és a Földművesszövetkezeti Szövetség járási titkárságára is fordulhatnak panaszukkal a földművesek. Mindkét helyen jártam, udvardi ügyről nem tudtak. — Ha segítségüket kérik, mit tehetnek? — kérdeztem, s lényegében mindkét helyen ugyanazt felelték. Mindaddig, amíg a dolgok nem törvényellenesek, a szövetkezet ügyeibe nem szólhatnak bele, de a szövetkezet elnökével, vezetőségével, ellenőrző bizottságával és annak elnökével minden panaszt megbeszélnek, s ha úgy érzik, hogy az igazság csorbát szenvedett, tanácsadó, meggyőző módon igyekeznek helyére tenni az emberi kapcsolatokat. T

udom, nem sok, de több a semminél. Amíg nincs transzformációs törvény, amely átrendezi a szövetkezetek hatalmi rendszerét, ennyivel is be kell érni, és érdemes kihasználni. Hiszen egyik szövetkezetnek sem válik hasznára, ha járási vagy minisztériumi szinten negatív értelemben beszédtéma. EGRI FERENC NYEREGBE! Ha minden jól megy, tavasszal már lovas rendőreink is lesznek! Tizenkét jelölt gyakorolja szorgalmasan a lovaglást. Még két hónapja sincs, hogy ismerkednek a pacikkal, s csak egy van köztük, aki már azelőtt is ült nyeregben. A lovak még makrancosak, előfordul, hogy levetik lovasukat, de a fél éves kiképzés alatt majd csak összeszoknak. Lovas rendőrök járőröznek majd — no nem a főváros utcáin, hanem az erdőparkokban, kerttelepeken — betörőriasztóként. A ló (s vele a rendőr) oda is eljut, ahová az autó nem. Csakhogy van (nemcsak) egy bibi. A lovas rendőrök csak nappal járőröznek majd — mondván, hogy a íó sötétben nem lát. Tervezik már a rendőrök egyenruháját. (A ló is spéci nyerget kap...) A lovakat külön erre a célra átalakított autóval szállítják majd szolgálatba, s műszak után ugyancsak autóval vissza — az istállóba. Á ló drága portéka, némelyik angol telivér, amelyik a rendőrség szolgálatába áll, majd százezer koronát ér. A rendőrség ezért csak béreli őket... A külföldi tapasztalatok — úgy mondják — igencsak kedvezőek. A lovas rendőrnek nagyobb a tekintélye, mint a gyalogos vagy autós járőrnek. Talán mert lovon ülve magasról beszélhet a rendbontóval. London utcáin nem szokatlan a lovas rendőr látványa. Elképzelem, hogy viselné szegény pára, ha városi szolgálatba állítanák, és hat órán át szívná a pozsonyi szmogot. Élete jócskán megkurtulna. Márpedig külföldön — pl. Németországban, a rendőrség állományába tartozó lovak sokkal hosszabb ideig élnek, mint versenyző társaik. Nyugalmasabb az életük. .. (nem úgy a rendőröké!) Sőt, amikor már szenilitásuk egyre nyilvánvalóbb, nem kerülnek virsligyárba, hanem annak rendje és módja szerint nyugdíjazzák őket, s teljes ellátást kapnak— halálukig. Az még titok, vajon rendőrségünk bérelt lovai kapnak-e hasonló juttatásokat, mint külföldi kollégáik. Egy biztos, állítja a lóbarát szakember, nem igaz, hogy állatkínzás volna a paripák rendfenntartói beosztása. Ellenkezőleg. Az állami szolgálatba kerülő lovak minden időkben a legjobb ellátásban részesülnek — háborúk idején is. Ha mégsem lenne kellő tekintélye a lovas rendőrnek, és randalírozó egyének megtámadnák? Akkor védekeznie kell, és védelmeznie a lova fejét is. Kivételes nagyságú, egyméteres gumibottal. Pardon! A gumibot megnevezés nem helyes: ezt az eszkÖ2Í„kiiktató rúdnak" keresztelték át. Sok előnye is lesz a lovas rendőrnek, márcsak környezetvédelmi szempontból is. És hogy fognak örülni a kertészkedők! A ló sorsa nem lesz könynyű... annyi manapság a rablás, tolvajlás — meg a demonstráció. A ló nem szereti a hangos beszédet, nem tűri, hogy durván bánjanak vele. Mert kérem, a ló is ember — figyelmeztetett a lóbarát edző. (kopasz) Ján Babiar felvétele A JAVÍTHATATLAN A szenei M. Károlyt nemcsak helyben, hanem a szlovák fővárosban is sokan ismerik. „Hírnevét" elsősorban azzal alapozta meg, hogy bár még csak 28 éves, hatszor állt a bíróság előtt. 1988-ban szabadult, de már 1989 novemberében rablásért három és fél év szabadságvesztésre ítélték. A börtönben nem lévén hely, szabadlábon „várta", hogy megkezdhesse büntetésének letöltését. Sehol sem dolgozott, és ez az állapot meg is felelt neki, hiszen így nem volt helyhez kötve, és egy megrögzött bűnözőnek ez a legfontosabb. Teltek-múltak a napok. Ez év áprilisában egy magánvállalkozó ismerősével Kassára ment, hogy ott az áruértékesítésben segítsen neki. Néhány napnál tovább azonban nem bírta ki Kelet-Szlovákia központjában. Fogta magát, felült a pozsonyi gyorsvonatra. Hogy az utazás kellemesebb legyen, elővette a Kassán vásárolt, vegyszerrel töltött kis üveget — szipózás céljából. Mindjárt jobban érezte magát, az idő is könnyebben telt... Amíg a szlovák főváros autóbusz-pályaudvarán a szenei buszra várt, megivott két pohár sört és három féldeci borókapálinkát. Ettől még jobb kedvre derült. Hamar megunta a várakozást és a belváros felé vette útját. Közben azt latolgatta, hogyan és hol szerezhetne pénzt. A higiéniai és járvnyügyi intézethez érve megállt. Este lévén, csendes volt a környék. Felmérte a terepet, s máris kúszni kezdett a vasrácson az első emeleti erkély felé. Onnan bejutni az épületbe a tapasztalt betörő számára nem okozott különösebb gondot. Az órájára nézett: 9 órát mutatott. Arra gondolt, előtte az egész éjszaka. Nekiállt pénz után kutatni, de csak 300 koronát talált, valamint több tranzisztoros rádiót, fényképezőgépet. Az ajtók erőszakos feltörésével nagyobb kárt okozott, mint amekkora értékre szert tett. Amikor elhagyta az épületet, reggel 3 óra volt. Az utcán megállított egy taxit, hazavitette magát és lefeküdt. Reggel azonban még ki sem szállt szeméből az álom, a rendőrség már ott dörömbölt az ajtón. Tudta, hogy lebukott, és nem is tagadta tettét, hiszen a helyszínen használható újjlenyomatokat hagyott. Az ellopott tárgyakat önként visszaadta. Minden megvolt, csak 300 korona hiányzott, mert ennyit fizetett a taxisnak. A vizsgálat során az ujjlenyomatok összehasonlításával a nyomozók arra a megállapításra jutottak, hogy néhány, eddig fel nem derített bűncselekmény is az ő számláját terheli, köztük a Sasinek utcai Egészségnevelési Intézetben, a Bajkál utcai iskolai étteremben, a Šafárik téri Kazačok vendéglőben történt betörés. Ahogy a visszaeső bűnözőknél lenni szokott, mindent tagadott a legutóbbi tettén kívül. A lopott tárgyakat áron alul már régen eladta, tehát nehéz a bizonyítási eljárás — gondolta. Csak azt felejtette ki a számításból, hogy mindenütt megtalálták az ujjlenyomatát. Amikor aztán bíróság elé került az ügy — látva, hogy a tagadás hiábavaló — M. Károly „töredelmes" vallomást tett annak reményében, hogy ezzel mérsékelheti az ítéletet. Azonban mint már annyiszor, most is tévedett. A pozsonyi II. Kerületi Bíróság — tekintettel arra, hogy veszélyes visszaeső bűnözőről van szó —, nyolcévi szabadságvesztésre ítélte, továbbá három évre kitiltotta őt a szlovák fővárosból. Bőven lesz tehát ideje gondolkodni eddigi életén. Például azon, hogy a szabadulása után is bűnöző életmódját folytatja-e, vagy beilleszkedik a társadalomba?... (németh)