Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-05 / 259. szám, kedd

7 OKTATÁSÜGY ÚJ szói 1991. NOVEMBER 5. MILYEN LEGYEN AZ ÖNÁLLÓ ISKOLA? Napjaink időszerű oktatáspolitikai feladatai között előkelő helyet foglal el az oktatási rendszer irányításának decentralizálása. Ennek a feladatnak a következetes teljesítése nehezen képzelhető el egy új irányítási rendszer egyidejű kidolgozása és párhuzamos bevezetése nélkül. A régi helyébe fokozatosan lépő új oktatásirányítási rendszer egyik alapelve, hogy amilyen mértékben gyöngül a központi irányítás, olyan mértékben erősödik, növekedik az egyes iskolák önállósága. Ha az iskolák önállóságáról beszélünk, akkor ez alatt elsősorban az iskolai munka legfontosabb tényezőjének, a pedagógusnak az önállóságára gondolunk. A pedagógusnak mint az oktató-nevelő munka fő szervezőjének és irányítójának jogot kell adni ahhoz, hogy beleszóljon, esetleg döntsön minden olyan iskolai kérdésről, amely közvetlenül vagy közvetve kihatással lehet munkája hatékonyságára. Ilyen például az egyes tantárgyakra és évfolyamokra fordítandó tanítási idő kérdése, az oktatási anyag kiválasztása és elrendezése, az alkalmazott eljárások és módszerek kiválasztásának problémája a kötelező és a választható tantárgyak tanításának esetében stb. Azért tartjuk fontosnak, hogy ezekbe a kérdésekbe a pedagógus is beleszólhasson, mert ő a leghivatottabb eldönteni, illetve véleményt mondani arról, hogy mit, mikor és hogyan lehet az adott évfolyam adott osztályában a legeredményesebben megtanítani. Ez az elgondolás gyakorlatilag úgy valósítható meg, hogy az oktatás fő paramétereinek a meghatározása tartozik csak a központi szervek hatáskörébe. Ennél a munkánál is nagyon fontos szerepet töltenek be azonban a gyakorló pedagógusok a követelmények reális szintjének a megállapításában, valamint az óratervek és a kötelező kerettantervek kidolgozásában. A nem kötelező tantárgyak kerettanterveit maguk a pedagógusok, illetve a tantárgyi munkaközösségek is kidolgozhatják. Azáltal, hogy a pedagógusok a központilag kidolgozott kerettanterveket az osztályuk és iskolájuk konkrét feltételeihez igazítják, lényegesen megnő a pedagógus és az iskola szerepe a minőségi tudás biztosításában. Az iskolák ezáltal már nemcsak mennyiségi mutatókban (a tanulók, az osztályok, illetve pedagógusok száma) fognak egymástól eltérni, hanem elsősorban minőségileg (milyen az idegen nyelvek, a matematika és a természettudományi ismeretek oktatásának színvonala, a tanulók önállósága, kreativitása stb.). Megértésre és türelemre van szükség mindaddig, amíg a pedagógusok megtanulják, hogyan lehet és kell a tantervet és a konkrét tananyagot saját és osztályuk tanulóinak adottságaihoz igazítani, hiszen erre az elmúlt negyven évben, a direktív jellegű tantervek idejében a pedagógusnak nem volt joga. Tudni kell azonban azt is, hogy az önállóság egyben nagyobb felelősséggel jár, és kérdés, hogy ennek vállalására hajlandók lesznek-e a pedagógusok. A múltban a sikertelenséget, gyenge tanulmányi eredményeket meg lehetett magyarázni a tanterv és a tankönyvek hiányosságaival. Ha azonban nem köti vagy csak nagyon lazán köti a pedagógust a tanterv, a tankönyv, akkor sikertelenségeinek döntő része már nem hárítható senkire. Nyilvánvaló, hogy egyes pedagógusok egyéni kezdeményezése nem hozhat sem az összes magyar tanítási nyelvű iskolában, sem az adott iskolában észlelhető pozitív eredményt. Ezért az iskolának, mint önálló oktató-nevelő intézménynek kell elgondolkodnia azon, hogyan valósítsa meg a központi szervek által biztosított nagyobb önállóságot. Abból a gondolatból kell kiindulni, hogy az iskolai önállóság nem valami öncélú törekvés, hanem egy hatékony mód az iskola oktató-nevelő munkája eredményeinek növelésére. Az ilyen nagy horderejű cél megvalósítását nem lehet sem a véletlenre, sem pedig az egyes pedagógusok egymástól izolált erőfeszítéseire bízni. Ezért szükséges, hogy az iskola — a központi törekvések és a helyi lehetőségek figyelembevételével — kidolgozza a saját oktatási és nevelési rendszerét, azaz az oktatás és nevelés stratégiáját vagy programját. E dokumentum alapvető célja annak a megfogalmazása, hogy az iskola az elért eredményekből és a személyi, valamint anyagi feltételeiből kiindulva hogyan érheti el a központilag kitűzött célok teljesítését. Az iskola saját oktatási és nevelési rendszerének a kidolgozása nem lehet csak az iskola belső ügye, mert nemcsak pedagógiai, hanem elsősorban oktatáspolitikai kérdésekről van szó benne — igaz, hogy „csupán" helyi szinten. Ezért az iskola pedagógusain kívül e dokumentum kidolgozásába be kell kapcsolni a szülők és a helyi közigazgatás képviselőin kívül a különböző társadalmi rétegek, politikai, kulturális és vallási mozgalmak, tömörülések és pártok képviselőit is. Tehát az adott iskola oktatási és nevelési rendszerének a kidolgozásában szót kell kapjon a helyi polgári társadalom valamennyi olyan szubjektuma, amely az iskola munkájának — a helyi viszonyok közepette — eredményes végzéséhez hozzá tud járulni. Az oktatási és nevelési rendszer helyi jellegének hangsúlyozása természetesen nem jelenti a központi törekvések figyelmen kívül hagyását. És ügyelni kell arra is, hogy a saját oktatási és nevelési rendszer kidolgozása során ne fordulhasson elő a helyi feltételekhez való szolgai ragaszkodás és az igénytelenség megtűrése, valamint, hogy az, amit önállóságnak nevezünk, ne fajuljon helyi hatalmaskodássá sem az iskola, sem az egyes pedagógusok részéről. Az önállóság kialakításának mértékével egyenes arányban kell növekednie a felelősség mértékének is. DR. BÁLINT LAJOS, kandidátus VISSZHANG OSZTÁLYOZÁS NÉLKÜL? Sági Tóth Tibor az Új Szó 1991. szeptember 23-i számában a fenti címmel közölt írást. Az övéivel szinte azonos gondolatok gyötörtek bennünket, pedagógusokat, amikor három évvel ezelőtt osztályozás nélkül kezdtük tanítani a kiselsősöket. Pontosan ilyen siránkozások, ijesztgetések jártak szájról szájra akkor is. Őszintén szólva, a többéves gyakorlattal rendelkező pedagógusok féltek a legjobban, hiszen sokkal könnyebb osztályozni, mint szóval, beszéddel ösztönözni a gyermekeket, Ma már, visszatekintve a bizonytalankodó kezdetekre, bizakodóvá váltam e téren. Az első évfolyamban a nem osztályozás görcsoldásnak, áldásnak számít, mert minden szorongás nélkül megnyilatkozhatnak a hátrányos helyzetű, gátlásos gyermekek is. Évről évre fejlődnek, és a szorongás, az osztályzástól való félelem nélküli környezet jelenti számukra a serkentő erőt. Mi az elmúlt negyven év alatt, sajnos, csak az osztályzatokkal foglalkoztunk. Ontottuk az ilyen-olyan statisztikákat, és senkit sem érdekelt, hogy mit is tud valójában a gyermek. Igy aztán a mi enyhébb vagy szigorúbb osztályzataink sem tükrözik hűen azt, amiről ma már nyíltan beszélünk: hogy baj van az olvasással, a tanulók matematikatudásával stb. Egyre gyakrabban eszembejutnak dr. Demeter Katalin szavai: „Ne tekintsük az olvasást készségnek! Az olvasás olyan képesség, amit nem tudunk megtanítani, csak fejleszteni. (Mindenkinek adhatunk olyan szöveget, amit nem tud jól olvasni.) A szöveget nem tudni kell, hanem kezelni!" — s ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nem az osztályozással blokkoltuk-e le azt a bizonyos fejlesztést... Mindenesetre jó lenne, ha a jövőben csak olyan pedagógusok fognának tollat és vetnék papírra a véleményüket, akik a gyakorlatban is kipróbálták ezt vagy azt az újítást (például tanítottak osztályozás nélkül). Az átélt siker vagy kudarc a legjobb tanácsadó. HAJTMAN KORNÉLIA, Párkány-Nána Figyelmesen olvasom Sági Tóth Tibor pedagógiai vonatkozású írásait. Mondhatom, színvonalasak. Sok tapasztalattal rendelkező pedagógusra vallanak. Az Új Szó szeptember 23-án megjelent számában közölt írásának olvasása közben azonban meglepődtem. Az oktatási minisztérium ugyanis az 1991/92-es tanévre olyan utasítást adott ki (végre!), hogy a nevelési tantárgyakat nem kell osztályozni... A szerző elhamarkodottnak nevezi ezt az intézkedést, pedig az előre mutató. Végre azt tehetjük, ami a világban már bevált! Szerintem az osztályozásnak nincs személyiségfejlesztő hatása, csak elriasztja a diákot a tanulástól. Öt számjeggyel különben is lehetetlen igazságosan osztályozni. Aki tanított, bizonyíthatja ezt. Az eddigi módszerrel való osztályozás nem serkenti a tanulót kitartásra, szorgalomra, logikus gondolkodásra. Színvonalbeli különbség is van az iskolák között, ami az egyik iskolában egyes, az a másikban talán hármas. Embere válogatja. Nem fejezheti ki az érdemjegyekkel való osztályozás a pedagógus, a szülő és a diák munkáját sem. Ha osztálynorma szerint történt az osztályozás, akkor az illető tanuló más osztályban már nem kaphatja meg ugyanazt a jegyet. A pedagógiai norma szerint sem lehet, sajnos, osztályozni, mert a bizonyítványban nem tüntetjük fel a családi körülményeket, egészségi állapotot, de még a tanulásra fordított munka mennyiségét és minőségét sem. A pedagógusok többsége az objektív norma szerint osztályoz. Csakhogy a tudást nem lehet patikamérlegen mérni, ezért így is vannak eltérések az egyes iskolák és a pedagógusaik osztályzatai között. Az osztályozás ugyan bizonyos helyzetekben lehet sikerélmény forrása is, de csak a kitűnő tanulóknál, a jó felfogásúaknái. A gyenge képességűek pedig szoronganak, reszketnek a rossz jegyektől. Ezt kell/ene/ végre kiküszöbölni. Hiszen az iskola a tanulóért van: minden tanulóért, nemcsak a jó képességűekért. Ha bizonyos tantárgyakat nem kell osztályoznunk, ösztönözhetünk másképpen. Megfelelő szavakkal: kiválóan dolgozott, eredményesen dolgozott, szorgalmasan dolgozott, szépen, tisztán, példásan stb. Ki merné megkérdőjelezni azoknak a tantárgyaknak fontosságát, amelyeket nem fogunk osztályozni?! Nagy szükség van rájuk. Azok a gyerekek azonban, akiket a sors kisebb tehetséggel áldott meg, fellélegeznek. Öröm lesz számukra a zene, torna, képzőművészet... Bizony, a letűnt politikai rendszerben sok mindent elhanyagoltunk, de az mégsem írható annak rovására, hogy a kevésbé tehetséges tanulók csak kínlódtak ezeken az órákon. Ugyanis ezekhez tehetség kell. Ha rossz jegyet vittek haza, akkor már jobban tudtak rajzolni? Azt, hogy a munkaidőt helyesen használjuk ki, valóban a munkára nevelés osztályozása oldaná meg? Úgy jutunk el hamarosan Európába, ha osztályozni fogjuk továbbra is a munkát? Európa és a világ teljesítményszintjét nem egyes, kettes, hármas osztályzattal mérik. Rendet teremteni ezen a téren másképpen kell/ene/. Teljes mértékben egyetértek a szerzővel abban, hogy nem jutunk előbbre, ha rövid időn belül nem likvidáljuk a kommunista rendszer átkos örökségét, a laza munkafegyelmet, a lógást. A munkára nevelés osztályozásával azonban nem fogjuk kialakítani a munkához való új viszonyt. Ne féljünk az újtól, a réginél csak jobb lehet. Azt hiszem, hogy csak úgy jutunk el a mostanában oly sokat emlegetett Európába, ha európai módszerekkel fogunk dolgozni. Legalább próbáljuk meg! De minél előbb! TÓTHNÉ SZ. TERÉZ, Naszvad NEVELÉS AZ ÍGERET „Megtartom az ígéretemet, mama!" — mondja két és fél éves kislányom, miközben nagy szeméből komolyság és tudatosság sugárzik. Hiszek neki és bízom benne, hogy jószándékkal és igyekezettel akarja megtartani ígéretét. S ha mégis beszakad egy mesekönyv lapja vagy óvatlanul hozzányúl a televízió gombjaihoz, azt közös megállapodással „véletlennek" minősítjük, s ígérete továbbra is érvényes marad. Persze, a fenti nevelési módszertől csak akkor várható jellemet formáló, jó eredmény, ha mi, szülők is mindig betartjuk a gyermeknek tett ígéretünket —nem ígérgetünk neki teljesíthetetlent vagy olyat, amit magunk sem gondolunk komolyan. A gyermekbe mélyen bevésődnek környezete szavai, s különösen a neki tett ígéretek. Várja azok teljesítését— napokkal később is képes kérni valóraváltásukat. Ha nem teljesülnek, lassan elfelejti ugyan az ígéret tárgyát, de nem felejti el a rossz példát, meginog a felnőttbe, a szülőbe vetett bizalma — s ettől kezdve már nekünk sincs jogunk elvárni a gyermektől, hogy ő mindig betartsa ígéretét. A gyermekbe vetett bizalomnak a gyakorlati tevékenységben is érvényesülnie kell. Hinni kell abban, hogy bizonyos gyakorlati feladatokat el tud már végezni. így például be tudja vinni a konyhából, nem ejti le kis műanyag tányérjáról a tízóraiját; hogy nem ejti ki kezéből a ropirúddal telt üvegpoharat és a vendégek elé tudja tenni az asztalra; hogy nem dönti ki a sót, miközben a terítésnél segédkezik. Bízzunk benne, mert ez önbizalmat ad a gyermeknek, és a feladat sikeres végrehajtása esetén ez az önbizalom megszilárdul. Igen nagy szüksége van arra, hogy lehetőséget adjunk neki a feladat teljesítéséhez szükséges, megfelelő fegyelmezett mozgásformák, és a mozgást kísérő, a megoldáshoz szükséges koncentráló figyelem gyakorlásához. Lehet, hogy gyermekünk így sem lesz nagyon ügyes vagy magabiztos, hiszen ehhez még sok minden kell, de hozzásegítjük ahhoz, hogy ne váljék gyámoltalanná, esetlenné, hanem ismerje készségeit, merjen újabb feladatokra vállalkozni, bízzék abban, hogy azokat, környezete biztató elismerését kiváltva, végre is tudja hajtani. N. CSERFALVI ILONA LAPSZÉLEN ISKOLAI SZÍNJÁTSZÁS A GYEREKEKEN NEM MÚLIK A Csehszlovákiai Magyar Amatőr Színjátszók Egyesülete, mint korábban jeleztük, rövid, de annál velősebb dolgozatot terjesztett a Csemadok Országos Választmányának legutóbbi ülése elé amatőr színjátszásunk helyzetéről és távlatairól. Ismertetésétől eltekintek, annyit azonban mindenesetre megjegyzek, hogy az elemzés igényével készült munka számos olyan javaslatot is tartalmazott, melyek a hullámvölgybe jutott mozgalom fellendítésére, ezen belül mindenekelőtt a szakmai fejlődés előmozdítására irányulnak. Az Országos Választmány hozzájuk fűzött észrevételeit, kiegészítéseit, ajánlásait nemrégiben megvitatta és figyelembe vette az egyesület választmánya, s mint ugyancsak olvashattuk a tanácskozásukról megjelent tudósításban, eldöntetett: jövőre is lesznek Jókai Napok, és lesz Duna Menti Tavasz. Azért emelem ezt ki külön, mert az eredeti elképzelés szerint évenként váltotta volna egymást a két fesztivál, azaz csak minden második esztendőben lett volna Jókai Napok, illetve a Duna Menti Tavasz. Amit egyébiránt e sorok írója sem tartott szerencsés megoldásnak. Bármennyire is spontán, mindenkor elsődlegesen alulról kezdeményezett és éltetett mozgalomról van szó, „felülről" éppen akkor nem szabad megfosztani őt legjelentősebb külső ösztönzőforrásaitól, a legszélesebb nyilvánosságot és megmérettetést biztosító fórumaitól, amikor a legnagyobb bajban van. Természetesen, azt nem gondolom, hogy egyedül ettől függ majd amatőr színjátszásunk sorsa, holnapjának alakulása. Sokkal inkább a társadalmi körülményektől, a szociális helyzettől, mely ha tovább romlik, még annyi embernek sem lesz kedve játszani, mint az elmúlt évadban. Noha az amatőr művészeti mozgalmat, említett jellegéből adódóan, egyfajta hullámzás jellemzi mind a minőség, mind a mennyiség vonalán, az azért mégiscsak sokat mondó, hogy a 88/89-es évadban jegyzett 257 felnőtt és gyermek színjátszócsoporthoz, báb- és esztrád együttes h ez képest a 90/91-es évadban már csak 86-ot mutat a statisztika. Amikor pedig 600 körül van a magyar, illetve a vegyeslakta települések száma, 300 körül alap- és középiskoláinké. Maradjunk az iskoláknál, ahol biztatóbban alakulhat a helyzet, hiszen az iskola nem létszámcsökkentéssel fenyegető vagy bezárható üzem, emellett kis „dolgozóik", a gyerekek játékkedve eleve adott, életformájuk a játék. Alakulhat, mondom így, mert nem vagyok biztos abban, hogy minden iskolában elültek már a viharok és végre a nevelés, tanítás került előtérbe; hogy a pedagógusok és főként a gyerekek megszabadultak a fölösleges terhektől, az iszonyatos mennyiségű tananyagtól, lexikális adattól, a gondolkozás fejlesztését, a jellem formálását elhanyagoló és jószerivel csupán az emlékezőtehetséget próbáló tanítási és feleltetési módszerektől; hogy a drámapedagógia legalább perceket nyert már a tanítási órákon; hogy jut már elegendő idő közvetlen párbeszédre a gyermekkel, játékra valamely művészeti formában; hogy igazgató és pedagógus legalább már nem néz furcsán arra a kollégára, aki mondjuk bábjátszókört vezet és, uram bocsá', még díjat is hoz valamelyik versenyről; hogy iskoláinknak legalább a felében van olyan pedagógus, aki nemcsak akar, hanem tud is színházat csinálni tanítványaival, satöbbi, satöbbi. Amiként valamennyi hasonló esetben, ezúttal sem marad más hátra mint bizakodni, remélni, hogy az elmúlt, az eddig talán legsivárabb évad után újfent felélénkül iskoláinkban a művészeti tevékenység, s lesz dolga a Duna Menti Tavaszra, illetve a Jókai Napok diákszínjátszóinak szemléjére műsort válogató bizottságnak is. (bodnár)