Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-05 / 259. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. NOVEMBER 5. KÖSZÖNÖM, MEGVAGYUNK? Az elmúlt két év sem hozta meg számunkra a kisebbségi kérdés kielégítő rendezését, sőt, ennyi idő után is csalódva kell megállapítanunk, hogy sem a kormánynak, sem a legjelentősebb politikai pártoknak még csak programjuk, elképzelésük sincs e fontos kérdéskör rendezéséről. Az új alkotmányok kapcsán sokan európai mértékkel bíztatnak bennünket, mások azt állítják, hogy helyzetünk európai mérce szerint rendezett. E kijelentések célja mérvadó szlovák politikusok szájából az, hogy előre is megpróbálja leszerelni a helyzet rendezését célzó igyekezetünket, sőt, hogy a szlovák társadalommal — amely nagyrészt informálatlan problémáinkról — elhitesse: a „szuperjó" viszonyok közt élő magyarok már megint túlzott kérésekkel jönnek elő. Tekintettel arra, hogy hasonló kijelentések fontos posztokat betöltő szlovákiai magyar kormánypárti politikusok szájából is ismételten elhangzottak, fontosnak tartom nyilvánosan reagálni e kijelentésekre és elmondani: nem értek egyet velük, veszélyesnek és félrevezetőnek érzem őket, mert tisztátalan politikai szándékok számára szolgálhatnak érvként. Nézzük, miért. Először is a mechanikusan alkalmazott, mennyiségi szemléletű, a helyi jellegzetességek iránt érzéketlen összehasonlításoknak nem vagyok barátja. A mi viszonyainkra nem alkalmazhatók egy az egyben a dél-tiroli, a belgiumi, az észak-írországi, de a finnországi tapasztalatok sem. Véleményem szerint az erdélyi, sőt teljes egészében még a vajdasági (volt) konstrukciók sem. Eltérő a kulturális és a történelmi hátterünk, a társadalmi helyzetünk és számos egyéb olyan összefüggés, amely a probléma tárgyszerű megközelítésénél nem hagyható figyelmen kívül. Ráadásul az is meggyőződésem, hogy a kisebbségi kérdés megoldásának univerzális receptje nincs, nem is létezhet, tekintettel arra, hogy minden közösség eltérő társadalmi, kulturális és belső kohéziós fejlettségi szinten van, s ami számunkra elfogadható lenne, az például Dél-Tirol számára már meghaladott lehet. Sőt, amennyiben fejlődünk, az is törvényszerű, hogy a ma elfogadható megoldások tízhúsz év múltán számunkra is elavultakká válhatnak. Ha mégis létezhet univerzális recept, így fogalmaznám meg: a kisebbség szabadon, demokratikusan határozza meg az igényeit, tárja a többség elé, amely azt a lehető legnagyobb mértékben akceptálja. Ezek az elképzelések sem lehetnek természetesen parttalanok, a gondolatkonstrukciók határait az ésszerűség és az érvényes nemzetközi dokumentumok (az ajánlásokkal együtt) szabhatják meg, továbbá a demokratikus nagyvonalúság és toleranciakészség. A másik fontos dolog, amelyre a kérdés tárgyalása kapcsán rá kell mutatnunk, hogy nem létezik ún. nemzetközi — vagy európai — standard. Ezen a megfogalmazáson ugyanis mindenki jórészt mást ért. El kell mondani, hogy Nyugat-Európában is találhatók negatív példák, s nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy bizonyos honi politikusok előtt nem ezek lebegnek-e követendő példaként... Mi természetesen a pozitív példákat értjük a fenti megfogalmazás alatt, számunkra az ENSZ, az EBEÉ és az Európai Tanács dokumentumai szolgálnak mércéül úgy, hogy nemcsak a szerény mennyiségű és minőségű kötelezettséget, hanem az ajánlásokat is hangsúlyozottan vegyük figyelembe a probléma megoldása perspektivikus képének felvázolásakor. Visszatérve a probléma lényegéhez, további fontos összetevőre szeretném felhívni a figyelmet. NyugatEurópától többek között abban is különbözünk, hogy — sajnos — nem élünk jogállamban. Azon túl, hogy sem az alkotmány, sem a törvények nem kényeztetnek el bennünket, a gyakorlat kifejezetten sújt. Elsősorban az államigazgatásra gondolok itt, a kormányt, pontosabban annak egyes minisztereit is beleértve, akik a felelősségre vonástól való félelem nélkül értelmezhetik „sajátságosan" a törvényeket, sőt, az alkotmányt is. Alkotmánybíróságunk még nincs — de hadd mondjam meg, előre lúdbőrözik a hátam, ha lesz is — tekintettel azokra a tapasztalatokra, amelyeket az elmúlt két év folyamán szerezhettünk a törvények tisztán „szakmai" értelmezését illetően. Egy példát hadd említsek meg ezzel kapcsolatban: Brndiar úr, az SZNT Kisebbségi és Emberjogi Bizottságának elnöke megmutatta nekem a kormány és a parlament jogászainak értelmezését a „legendás" nyelvtörvényt illetően. Nagy meglepetéssel kellett tapasztalnom, hogy ezek a „szakemberek" az elfogadott, mégiscsak liberálisabb nyelvtörvényt sokkal keményebben magyarázzák, mint amit annak idején a hírhedt „maticás" nyelvtörvény betűje és szelleme sugallt. Ráadásul: alkotmányellenesen. Még egy megjegyzés, és mindjárt a probléma gyökeréhez érkezünk. A Szlovákiában élő magyarság egy megkésett nemzeti fejlődést 19. századi módon megélő szlovák nemzettel él együtt. Eme fejlődés egyik jellemzője a toleranciahiány, az önmagával való túlzott elfoglaltság és a mások igényei iránti teljes vagy részleges érzéketlenség. A Szlovákiában élő magyarság tehát — nem ok nélkül — veszélyeztetve érzi magát. És mielőtt engem is megvádolna valaki, hogy ezt akarom szuggerálni az olvasóknak, gyorsan ideírom: érzésem szerint nem attól van ilyen benyomása, hogy a túlnyomórészt korrekt és tárgyilagos honi magyar sajtóban ilyet olvas, vagy magyar képviselői ilyeneket mondanak neki. Úgy gondolom, az emberek ezt azért érzik így, mert esetenként napi tapasztalataik vannak e téren, figyelik, mi történik a nyilvános tüntetéseken, a politikai életben, s nem utolsósorban ilyen módon hat rájuk az írott és az elektronikus szlovák sajtó (itt is tisztelet persze a kivételnek). Ráadásul nem hagyhatunk figyelmen kívül egy pszichológiai momentumot sem: a Szlovákiában élő magyar nemzeti kisebbség a teljes állami lét után került kisebbségi sorba, ahol intézményrendszere, mindennapi körülményei teljes értékűek voltak. Az elmúlt hetven évet tehát (egy-két időszaktól eltekintve) állandó hátrálásként élte meg, intézményei, iskolái meg-megszűntek, jogai csorbultak, szabadságérzete csökkent. Én még azt a megfogalmazást is el tudom fogadni, hogy az elmúlt hetven év számára majdhogynem állandó harc volt a nemzetállameszme megvalósítása ellen — létéért, nemzeti, kulturális fennmaradásáért. Vegyük tehát számba magunkat — és ne csak én tegyem meg ezt, tegye meg minden olvasó. Nézzünk szembe intézményrendszerünk majdnem teljes hiányával, nyelvünk helyenkénti teljes kiszorulásával a közéletből, iskolarendszerünk felszámolásával, kulturális életünk esetlegességeivel stb. S itt már nem elég csak kifelé, az államhatalom felé címeznünk mondandónkat, befelé, önmagunk felé is szükséges: szervezetlenek vagyunk, alig vannak átgondolt koncepcióink, tettek helyett gyakran csak hőbörgünk. S ha objektív képet akarunk kapni magunkról — és hasonlítani akarjuk magunkat környezetünkhöz és Európához — vegyük elő a statisztikát is. Kérdezzük meg önmagunktól is, hol van az a 2,5 százaléknyi 0-14 év közötti magyar fiatal, aki részünkről az országos átlaghoz hiányzik (érdekes, majdnem ennyivel magasabb a szlovákság részaránya ugyanennél a korcsoportnál; Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek, 85. oldal, ráadásul 1980-as adat), miért vagyunk majdnem az utolsók a Csehszlovákiában élő összes nemzetiség közül a főiskolát végzettek arányát illetően (alacsonyabb, mint az országos átlag fele)... Nem folytatom, pedig számos kérdést lehetne még feltenni. Az is világos számomra, hogy a probléma iránt érdeklődőknek ezek ismert kérdések. Többször is megfogalmaztuk problémáinkat — véleményem szerint a legfőbb ideje, hogy megoldásuk terén lépni is próbáljunk. Az utóbbi időben elindult néhány kezdeményezés, ezekre oda kell figyelnünk. Áttörést véleményem szerint az MKDM és az Együttélés SZNT-beli képviselőinek alkotmánymódosítás-javaslata jelentene, amely kulturális és iskolaügyi önigazgatásban gondolkodik, az ehhez tartozó teljes intézményrendszerrel. Végezetül: ne tegyünk könnyelmű kijelentéseket, ne szolgáltassunk indokot a kisebbségi problémakör megoldásának újbóli elodázására, hanem azon próbáljunk meg elgondolkodni, hogyan tudnánk a jelenlegi, rózsásnak éppen nem mondható helyzetből előre lépni. CSÁKY PÁL KIK (ÉS KIKET) IJESZTGETNEK Nincs baj, amíg a szemben álló felek vitáznak, akár veszekszenek is — vallják a tapasztaltabbak. A baj akkor kezdődik, amikor már nincs miről és főképp kivel vitázni. A jelenlegi szlovákiai politikai vízválasztó az államszövetség problémája. Államszövetség vagy teljes önállóság? Nem az a gond, hogy kiki e kérdést másfelől és egészen eltérő értelmezéssel közelíti meg. Valami egészen más aggaszt... A szlovák nemzet önállóságát mindenáron követelők elsősorban a nemzeti érzelmekre igyekeznek hatni úgy, hogy közben gyűlöletet szítanak a csehek ellen. Úgy általában. A legelterjedtebb jelszó: „Elegünk van Prágából!", vagyis a csehekből. Sőt, a köztársasági elnökből is! Szlovákia fővárosában — épp a közös köztársaság megalakulásának évfordulóján — szervezett csoportok szégyenletes módon kifütyülték őt, és lényegében távozásra késztették. Sok szó esik cseh igáról, cseh imperializmusról, és a „csehek által eddig elnyomott" szlovákokban felkorbácsolják a szenvedélyeket. Nem sok jó szóval illetik cseh testvérnemzetüket, amely nélkül pedig a szlovák államiság aligha valósulhatott volna meg. A szlovákok számára, szerintük a sok-sok rossz okozói épp a csehek. Ezért kell a mindenre gyógyír szlovák önállóság! Valóban igaz volna, hogy a testvérek általában nehezen férnek meg egymással? A szlovák mozgalmaknak, politikusoknak azonban nem csupán a csehekkel van bajuk. Egymással is! Mégpedig éppen elég! Ugyanis a teljes szlovák önállóságot hirdetők — bármennyire nehezményezik is — nem élvezik az egész szlovák lakosság támogatását. A jelekből ítélve a szlovák nemzettöbbsége nem osztja maradéktalanul csehellenességüket. A két szlovák tábor hangadói között egyre élesebb a vita. Az államszövetség és a teljes önállóság mellett kardoskodók közé ékelődik egy harmadik áramlat is, amely ugyan szlovák függetlenséget követel, ezt viszont még nem tekintik önállóságnak. Legalábbis szavakban... A homályos megfogalmazásokból aligha bogozható ki, szerintük mi a különbség a függetlenség és az önállóság között. Úgy érzem, ez esetben a lényeg elködösítése a cél, mert nyílt állásfoglalásukkal egyelőre nem akarják elriasztani a közvéleménynek azt a részét, amely a közös államot tekinti jövője zálogának. Ehhez az áramlathoz sorolnám azokat is, akik az önállóság kikiáltását „korainak" vélik, s bizonyára egyedül magukat tekintik illetékeseknek az idő eljöttének megítélésére. A pillanatnyi elodázás talán csak remélt politikai térhódításuk végett szükséges. De lehet taktikai húzás, mert akár ilyen, akár olyan megoldás születik is, nekik sok vesztenivalójuk nem lesz, hisz mind a két vasat a tűzben tartották. Mi jellemzi a szlovák politikai mozgalmak közötti jelenlegi vitát? Elsősorban is valamennyien a nemzet egésze nevében hirdetik célkitűzéseiket. Valóban valamenynyien, tehát az eltérő nézeteket vallók is az egész nemzet véleményét tolmácsolják? Hisz nemzet csak egy van, a jövőbeli államjogi elrendezést illető eltérő nézeteket valló csoport pedig több... A vita másik jellegzetessége, hogy saját álláspontját valamennyi csoport kizárólagosnak tekinti. Egymás érveit eleve elutasítják. Nem is megegyezésre, hanem kizárólag saját véleményük elfogadtatására törekszenek, más megoldást egyszerűen nem tartanak elfogadhatónak, így pedig megegyezés, közös álláspont nem születhet! A vitában sok a hangzatos, de általános szólam. Sokkal kevesebb az érv. Mert kit és mivel győzhet meg az olyan kinyilatkoztatás, hogy az önállóságnak egyszerűen nincs alternatívája, s Szlovákia gazdasági és szociális nehézségeiből az önállóság az egyetlen kivezető út? Ám eddig nemigen hangzott el hasonló állítások elfogadható érvekkel való magyarázata. Az eddigiekből inkább az a benyomásom, hogy az államszövetség mellett valamivel meggyőzőbb érveket sorakoztattak fel. A vita egyre élesebb. Az idő sürget. A közös szlovák álláspont kidolgozására már csak legfeljebb napok maradtak. És vészesen kísértve most előbukkannak a múlt árnyai... Már nemcsak az utcán, hanem hivatalos fórumokon is elhangzanak megfélemlítő fenyegetések. Az önállóságot, a Csehországtól való elszakadást maradéktalanul nem támogatókat máris „nemzetelleneseknek", tehát ellenségnek bélyegzik. S mit tesznek az esetleges győztesek az ellenséggel? A zsolnai polgármester már most majdani felelősségrevonásukat követeli. A Szlovák Nemzeti Párt képviselője pedig az ellenzék „tudomására hozta", hogy i a lipótvári börtönben nem lesz helyhiány. Sőt, az ellenzék elhallgattatására alkalmazott zárt elmegyógyintézeti kényszerkezelés hírhedt módszerét is kilátásba helyezte. Hogy tévedés ne essék, párttársa még hozzátette: Lipótvár „szolgáltatásait" sem kell igénybe venni, mert közelebb is akad börtön. Igazolva ezzel, hogy nem holmiféle egyéni vélemény hangzott el. Olyan párt képviselői ragadtatják magukat ilyen kijelentésekre, amely a demokrácia elkötelezettjének tartja magát. A megfélemlítés azonban nem az erősek fegyvere. Aki másokat ijesztget, az maga is fél! Eléggé gyanús mozzanat, hogy a hangoskodó csoportok egyes vezérei korábban magas politikai tisztséget töltöttek be. Talán a puhább, (esetleg a bársony)szék jelenlegi törekvéseik rugója? Míg a szlovák politikusok egymással és a cseh politikai képviselettel viaskodnak az államforma kérdésében, addig az idő rohan. Az égető gazdasági kérdések háttérbe szorulnak. Közben a termelés csökken, a munkanélküliség növekszik, a lakosság életkörülményei romlanak. Annak ellenére, hogy a gazdasági reform hívei úton-útfélen a piacgazdasági kibontakozást és önmagukat dicsérgetik. A lakosság nagy része elfásul. Lassan elege van a politikából. Lehetséges, hogy a mindig hangoskodók erre várnak. A történelemben akad példa arra, hogy egyes csoportok erőszakosságukkal épp a tömegek közönye segítségével jutottak a hatalom legfelsőbb fokára. ZSILKA LÁSZLÓ EGY FLEKK MÁSNAPOS ÉPÍTŐKRŐL Láttam már ferde házat. Nemcsak gyermekrajzon, a valóságban is. Dülöngélő kőművesek építették. Bár nem biztos, hogy kőművesek voltak, mert aki építő ad magára, az józan fejjel rak téglát téglára, évtizedekre gondolván előre. Majd a végén iszunk — mondja legfeljebb. Persze, egy-két félrebillent ház még nem a világ, csak idejében sikerüljön kimenekülni belőle. Vaknak kell lenni azonban ahhoz, hogy ne lássuk: mostanság megnőtt az esély arra, hogy efféle házak szülessenek. Annyi helyen lehet már berúgni, mint soha azelőtt. Országos méretekben: maszek kiskocsmák, bárok, büfék, borospincék, kávéházak, sörkertek lépten-nyomon, és bizony a csábításnak egyre kevesebben tudnak ellenállni a kőművesek közül is. Következésképpen: egyre több a másnapos kőműves. Aki természetesen — mint minden rendes, bizonyos biológiai folyamatokat ismerő ember — megpróbál segíteni „áldott" állapotán: ráiszik a tegnap esti adagra. Jöhet a tégla, a malter! De badarságokat beszélek. Mit számít az, hogy hány helyen lehet berúgni? Meg dehogyis az ital függvénye a ház minősége. (Bár szó, ami szó, iváskultúránk körülbelül a béka hátsó fertályával van egy szinten, mi vedeljük a bort, ahelyett, hogy harapnánk, s a pálinkát sörrel kísérjük le. A legfontosabb, egykomám, hogy ártson!) Ha iszik a kőműves, az ő dolga. A miénk: néztük volna meg, kit választunk. No meg aztán: egy korty ital nélkül is elgörbülhet a ház. A legjózanabb kőműves is megrészegülhet— menet közben. Jó, jó, de akkor mi a megoldás? Elbocsátani az első elcsúszott tégla után? Lehet? Vagy nem venni át a munkáját? Hiszen már annyi pénzt beleöltünk a házba! O, mikor lesz, illetve fog itt működni olyan (érték)rend, mely bizonytalan kezű, italtól vagy önmagától megrészegült másnapos kőművest építkezésnek a közelébe sem enged? Sőt, az ilyet maguk az igazi kőművesek vetik ki soraikból? Lehet, hogy nem is kőművesekről beszélek? (bodnár) MEGKÉRDEZTÜK KIK SEGÍTENEK? Pozsonyban ez év szeptemberében megalakult a Szlovák Gyermekalapítvány, a SLONAD. • Milyen céllal jött létre az alapítvány? — kérdezem bizottságának elnökétől, Ivan Gajdošík docenstől. — Elsősorban a beteg és a szociálisan hátrányos helyzetben lévő gyermekeknek kíván segíteni. Sajnos, kórházaink többségének műszaki felszereltsége nagyon elavult. Az alapítvány a gyermekkórházaknak, illetve a kórházak gyermekosztályainak műszerekkel való ellátásán szeretne javítani. • Miből jön össze a pénz? — A Szlovák Gyermekalapítvány karitatív jellegű. A pénzt a vállalatoktól, de egyénektől is kapjuk. A minap a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság pozsonyi üzemének munkatársai felajánlották, hogy hatvan gyermekotthonban élő kisfiút és kisleányt egyórás repülőútra visznek. Remélem, a jövőben többen is segítenek, hiszen az alapítvány csak úgy tud hatékonyan segíteni a rászorultakon, ha van elég pénze. • Azok a vállalatok, illetve egyének, akik valamilyen formában támogatni kívánják önöket, hová fordulhatnak? — Címünk: Slovenská nadácia dieťaťa, Kultúrna 32, 821 04 Bratislava, telefonszámunk: 229 949, bankszámla-számunk pedig: IČO 17328012. -km-