Új Szó, 1991. november (44. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-26 / 277. szám, kedd

7 KULTÚRA ÚJ SZÓ* 1991. NOVEMBER 26. KÚTFŐ

' HUIZINGA: HOMO LUDENS „Mikor kiderült, hogy a homo sapiens név mégsem annyira alkalmas fajtánk megjelölésére, mint azt egykor hitték — mert korántsem vagyunk annyira értelmesek, mint azt a 18. század naiv optimizmusában hajlandó volt feltételezni —, a homo faber, az alkotó ember elnevezéssel egészítették ki az első jelzőt" — írja Johann Huizinga legendássá vált dolgozatának bevezetésében, majd így folytatja: „Csakhogy ez a név még kevésbé találó, mint az első; hiszen van olyan állat is, amely faber. De ami áll az alkotó tevékenységre, az áll a játékra is: igen sok olyan állat van, amely játszik. Mégis azt hiszem, hogy a homo iudens, a játszó ember éppoly fontos tevékenységet fejez ki, mint az alkotó jelző, és hogy a homo faber elnevezés mellett helyet érdemel". íme az ars poetica, Huizinga magyarul is újra kapható Homo Ludensének ars poeticája. Huizinga régi ismerőse a magyar olvasónak is, legalábbis annak, aki hozzájutott évtizedekkel ezelőtt magyarul megjelent könyveihez, a Válogatott tanulmányokhoz, A középkor alkonyáA hatvanas évek végének enyhülési folyamataiból következett az a kezdeményezés, mely Smolenicében zenei szeminárium formájában gyűjtötte össze a közép-európai térség kortárs zenéjének művelőit, zeneszerzőket, előadókat egyaránt. A szervezők a Wien Modern példáját követték az avantgárd zene fesztiváljával. Az évenként rendezett nemzetközi szemináriumok negyedik évfolyamát azonban közvetlenül a megnyitó előtt leállították. Idén végre lehetőség nyílt arra, hogy októberben nemzetközi részvétellel fölújítsák a mintegy húszéves hagyományt, s legfőképpen a Hexagonálé országainak részvételére számítva megrendezzék a kortárs zene MELOS ETOS fesztiválját. Már a hatvannyolcas kezdésnél is támogatója volt a fesztivál gondolatának az 1956-ban Nyugatra távozott, kiemelkedő kortárs magyar zeneszerző: Ligeti György. Körülötte Magyarországon is csupán a hetvenes évek végén tört meg a jég, művei akkor kezdtek utat találni a közönséghez, miután hetvenkilencben fergeteges sikerű szerzői estet adott Budapesten. Rajongói máig emlegetik a száz metronómra (arra a rugós zenei ütemmérőre) írt darabja körüli izgalmakat, hiszen száz metronómot összeadni nem is olyan csekélység. A szlovákiai Smolenicében hatvankilencben megrendezett szemináriumon is műsorra tűzték a darabot, s mivel csak ötvenhárom metronóm gyűlt össze, annyival adták elő a művet, amelyet a jelen levő szerző mint kamaradarabot autorizált. Ezeket a zeneirodalmi mazsolákat emlegették föl a kortárs zene hívei egy találkozón, amelyen azok a magyar előadóművészek vettek részt, akik a MELOS ETOS fesztiválon magyar zeneszerzők bemutatását vállalták. Az előadóest sztárja kétségkívül Csengery Adrienn szopránénekes volt. A hangversenyt megelőző találkozón kihasználtuk az alkalmat, és néhány kérdést tettünk föl a művésznőnek. — Milyen gondolat jegyében válogatták össze az előadóest programját? — A cél az volt, hogy a közönség a lehető legszélesebb képet kapja a kortárs magyar zeneszerzőkről. Több korszak és stílus zenéjét próbálom bemutatni, a dalciklusokat pedig zenész kollégáim produkciója váltja fel. Járdányi Pál emléke előtt tisztelgek például Szerelmes dalok című dalciklusával, azután bemutatjuk Sáry László szólóhangszerre és szopránra írott Magnificat című darabját, amely egy tipikusan minimalista irányt képvisel. Itt van azután hoz avagy a Homo Ludenshez. A középkor alkonya, a leghíresebb Huizinga-opusz hosszú szünet után immár kétszer is megjelent újra a magyar könyvpiacon, előbb exkluzív, majd zsebkönyv kiadásban, újabban pedig a Homo Ludens reprint kiadását vehettük kézhez a szegedi Universium kiadó Universum reprint sorozatában. (Azért e körülményes fölsorolás, mert gyanítjuk, hogy újabban nem könnyű a mi olvasóinknak hozzájutniuk egy-egy, pláne szakirodalom-gyanús kiadványhoz, ráadásul ha többé-kevésbé ismeretlen szegedi kiadó reprintkötetéről van szó.) Hogy ki volt Huizinga? Századunk első felének egyik legjelentősebb történetírója, Spengler, Ortega y Gasset, Toynbee kortársa és „versenytársa", az úgynevezett szellemtörténeti irányzat képviselője. Gyanítjuk, ezért is volt fekete bárány több évtizeden keresztül Kelet-Közép-Európában, annak ellenére, hogy 1942 augusztusától októberéig a fasiszta megszállók a holland tudóst túszként fogságban tartották. Mert Huizinga, jegyezzük meg a gyöngébOrbán György Duója nagybőgőre és szopránra, de előadok egy szlovák szerzőtől is, Juraj Benešt, ugyanis megkaptam kottáját egyik művének, és annyira megtetszett a Poppea álma, hogy néhány tételét azonnal műsorra tűztem. Számomra a legkedvesebb és legfontosabb Kurtág György József Attilatöredékek című dalciklusa, ez szólóhangra készült, nekem írta á zeneszerző. — Most, kilencvenegy őszén milyen repertoárral jár-kel, utazik Európában, s netán messzebb is Csengery Adrienn? — Bizony messzebb is, hiszen idén már kétszer voltam Amerikában, s ha minden jól megy, sokfelé eljutok még. Elsősorban kortárs zenével járom a világot, erre van a legnagyobb igény. Ez ugyanis egy olyan területe a zenének, amelyet nem sokan művelnek. Én elsősorban fesztiválénekes vagyok, a fesztiválokat pedig közönségigény hozza létre. Ugye, eredetileg operaénekesnek indultam, amit nagyon szeretek csinálni, sőt nem adtam fel, s nem is szándékozom soha. Ma is a budapesti operában vagyok otthon, de az a helyzet, hogy jó operaénekest könnyebb találni, mint megfelelő felkészültségű énekest kortárs zenére. Ez külföldön is így van. Azonkívül hozzájárul még egy tény, az ugyanis, hogy egy operaelőadásra hosszas felkészülés után kerül sor, míg a kortárs zene bemutatása esetén a felkészülés jóval egyszerűbb. — Ön diákkorában az Egyetemi Színpaddal végigjárta Dél-Szlovákiát. Milyen érzések, emlékek maradtak ezekről az utakról? bek kedvéért, holland volt, annak a népnek az írástudó bölcse, amelynek olyan nagy festői voltak évszázadokon át Rembrandttól Van Goghig, Mondrianig, ám olyan kevés igazán nagy írója-filozófusa volt, hogy Huizinga mindenképpen a legnagyobbak közé sorolandó, egy Erazmus, egy Spinoza nagyságrendjébe. „A játékot én itt kultúrjelenségnek fogom fel és nem, vagy legalábbis nem elsősorban biológiai funkciónak — írja Huizinga. — A műveltségtudományi gondolkodás eszközeivel fogjuk ezt a fogalmat vizsgálni. Látni fogják, hogy amennyire csak lehet, kerülöm a játék lélektani értelmezését. Ha tételekben kellene összefoglalnom bizonyítékaimat, ezek egyike így hangzanék: Az ethnológia és rokontudományai túl kevés súlyt fektetnek a játék fogalmára." Egyáltalán, mi az, hogy játék? — kérdezhetné valami értetlenkedő „szakbarbár". S ez itt a probléma. Huizinga éppen ezt a lenézett fogalmat vette górcső alá, ahogy Freud a totemet és a tabut, a mindennapi élet pszichopatológiáját, a viccet, az álmokat avagy a libidót. S hogy miért? Megint csak magához a „kútfőkhöz lesz legjobb fordulnunk, íme: „Sehol sem oly nélkülözhetetlen a játékszabályok betartása, mint a népeknek és államoknak egymáshoz — Meghatározó élmények. Mi akkor borzasztó szegény diákok voltunk, úgyhogy parasztházaknál laktunk, családok vendégeltek meg és fogadták be az egész kis csapatot, melynek tagjai azóta mind vezető művészek lettek. Én akkor még egyformán játszottam prózát és énekeltem, hiszen igazából nagyon későn döntöttem el, operaénekes legyeke, aki játszik a színpadon és énekel is, vagy pedig színésznő, aki dalolgat. — Végül is a Zeneművészeti Főiskolán végzett. — Igen, és ez meghatározó volt. Oda inkább azért jártam, mert jobb volt a zenei oktatás, mint a Színművészeti Főiskolán. Döntésemtől függetlenül azonban szívesen játszom és játszottam prózát, verseket is sokáig szavaltam, mit mondjak, teszem a mai napig is. De visszakanyarodva felvidéki élményeimhez, jártunk Rozsnyón, Nyitrán, Nagyszombatban, Dunaszerdahelyen és persze sok-sok kis faluban. Akkoriban a magyar rádió szorosabban együttműködött a szlovák rádióval. Volt egy idő, amikor még elég toleránsak voltak a helyi elöljáróságok, és lehetett közös műsorokat csinálni. Nemcsak Szlovákiában jártam, hanem a jugoszláviai és a romániai magyarok körében is. Ismerem tehát a környező országok magyarlakta vidékeit. De, hadd tegyem hozzá, mindig nagyon jó kapcsolataim voltak az itteni szlovákokkal is. — Nem először jár Pozsonyban. Ismeri a mi énekeseinket? — Persze. Pozsony először is óriási élmény volt számomra. Az operában csodálatos kollégákkal kerültem össze, Peter Dvorskýval példávaló viszonyában. Ha nem tartjuk be őket, akkor a társadalom barbárságba és chaosba süllyed. Másrészt éppen a háborúban véljük felfedezni az agonális magatartásba való visszaesést, amely a tekintélyért való primitív játéknak alakot és tartalmat adott" — írja a szerző 1938-ban, húsz évvel az első világháború után s egy évvel a második kezdete előtt, s így folytatja: „Sajnos, a modern háború elvesztette a játékkal való minden kapcsolatát. Magas kultúrájú államok vonulnak vissza a nemzetközi jog közösségéből, és szégyenkezés nélkül vallják, hogy pacta non sunt servanda. " Hogy miért fontos mindez ma számunkra, aligha kell magyarázni. Az viszont mindenképpen hozzátartozik az illemhez, hogy olyan kiváló szellemeit az európai kultúrának, mint amilyen Huizinga, ne csak hallomásból, idézetekből, „kútfőkből" ismerjünk, hanem az eredeti művekből. S csak sajnálhatjuk, hogy az 1943 karácsonyára megjelent, Szerb Antal fordította Válogatott tanulmányok új kiadása még nem olvasható magyarul az említett két nagy opusz mellett. ul, vele aztán, nagy megelégedésre, Pesten is énekeltünk a továbbiakban. Otthon csak körülbelül az év felét töltöm, így, sajnos, nincs módomban jelen lenni minden olyan eseményen, amelyiken szeretnék. Lemaradtam például a pozsonyi opera legutóbbi budapesti bemutatkozásáról, pedig parádés sikerrel játszották a Faustot. Mondhatom, sok jó szlovák énekes van. És cseh is. Nekem különben, még főiskolás koromban, a weimari kurzusokon egy cseh énektanárom volt. Fantasztikusan jó kapcsolat alakult ki közöttünk, nagyon sokat tanultam Pŕemysl Kočítól. Prágában ugyancsak énekeltem már, a Traviatát, koncerten pedig Kurtág Györgyöt. — Mi a véleménye arról, hogy olyan nagymúltú, patinás zenei központok mellé, mint amilyen Bécs és Budapest, Pozsony is igyekszik fölsorakozni? — Ez nemcsak helyes, hanem kimondottan kötelesség. Szerintem borzasztó fontos, hogy a Bécs—Budapest—Pozsony háromszög igazán szabályos háromszög legyen, értem ezen azt, hogy egyenlő esélyekkel lépjen föl Pozsony is a zenei életben. Azt hiszem, ez pompás cél. A pozsonyi közönség hozzáértő és jó, nekik igazán érdemes József Attilát énekelni. Itt van azonkívül az újonnan rendbehozott Moyzes-terem, roppant dekoratív szecessziós enteriőrjével, és remek az akusztikája. — Nem hagyhatok ki egy szokványos kérdést, amely olvasóinkat bizonyára érdekli. Sokrétű és időigényes elfoglaltsága mellett hogyan tud hitves és édesanya lenni? — Szerencsés helyzetben vagyok. Van egy csodálatos férjem, aki most is itt van velem, ő film- és színházi rendező, s mert maga oszthatja be az idejét, maximálisan alkalmazkodik a programomhoz. Gyerekkorunk óta vagyunk együtt, szívvel-lélekkel részt veszünk egymás munkájában, nagyon sokat segítve egymáson. O operát is rendez, legutóbb egy rendkívül érdekes barokk művön dolgoztunk együtt, Gluck Orfeuszán. Ez persze nem kimondottan jó, de mert kitűnő rendezőnek tartom Moldován Domokost, próbáltam nem férji minőségében, hanem kizárólag mint rendezőt respektálni. Visszatérve a családra, van egy kilencéves kisfiunk, akiben még az is csodálatos, hogy tolerálja anyja-apja világjárását. Büszke ránk, és persze, ha lehet, visszük magunkkal mindenhová. Úgy is mondhatnám: otthon vagyunk Európában. NAGY JUDIT FILMJEGYZET ÉBREDÉSEK Egyesült Államok, a hatvanas évek vége. Vérpezsdítő rockzene, nagy lázadások, hippik, happeningek. A „habzsold az életet" szemlélet korszaka. De nem mindenki számára. Bronx egyik kórházában dr. Malcolm Sayer éppen állást keres. Betegekkel eddig nem sokat dolgozott, kutatómunkát végzett. Új munkahelyén, a mentálisan sérültek osztályán egy különleges betegség áldozataival találja magát szemben. Míg odakint felgyorsulva zajlik az élet, az intézet falain belül 15-20 ember évtizedek óta szinte elvarázsolt világban él. Lehet-e ezt egyáltalán életnek nevezni? Teljesen mozdulatlanok, külső ingerre alig-alig reagálnak. Feltétlen reflexeik azonban megmagyarázhatatlan módon mégis működnek. Dr. Sayer segíteni akar rajtuk. A páciensek kórlapjait tanulmányozva rájön, hogy a húszas években valamennyi beteg a járványként pusztító encephalitis nevű betegségen esett át. Ennek utóhatása, a letargikus állapot a Parkinson-kórral megegyező szimptómákat mutat. Dr. Sayer úgy dönt, megpróbálkozik a Parkinsonkór esetében már alkalmazott L-dopa nevű gyógyszerrel. Saját felelősségére, természetesen. A sikert senki sem garantálhatja. Ő maga sem. Mivel a gyógyszer drága, először csak egy beteget kezelhet vele. Leonard Lowe-ra esik a választása, aki tizenkét éves kora óta, immár harminc éve éli látszatéletét. Egyedüli hozzátartozója édesanyja, aki beleegyezik a bizonytalan eredményű kísérletbe. És megtörténik a csoda. A gyógyszer hatására egy éjszaka Leonard „felébred", és visszatér az életbe, ha csak ideiglenesen is. Mert az emberi tudás sajnos még mindig véges. Penny Marshall amerikai rendezőnő munkája ismét alátámasztja azt a sokat hangoztatott igazságot, hogy szuperhősök és csúcstechnika nélkül is lehet izgalmas, lebilincselő mozit csinálni — még Amerikában is. A szenzációt persze ez a történet sem nélkülözi: maga az a tény szolgáltatja, hogy valós eseményről van szó. A forgatókönyv alapjául dr. Oliver Sacks regénye szolgáit, amelyben e különös betegségről szerzett tapasztalatairól, kutatásának eredményeiről és a páciensek gyógyításában elért részleges sikereiről számol be. Két kitűnő sztár — Robin Williams mint dr. Malcolm Sayer és Robert de Niro Leonard Lowe szerepében — viszi a történetet. Mindketten remek szereplehetőséget kaptak — bár tegyük hozzá, Róbert de Nirónak jutott az attraktívabb —, játékuk felejthetetlen élmény. Két különböző személyiség, és mégis hasonlóak. Dr. Sayer magába forduló, zárkózott, szerény, a hétköznapi életben kevéssé járatos. Betegeihez hasonlóan szintén egyfajta zárt világ az övé, amit önszántából választott. De mit számít mindez, ha van egy rendkívül értékes tulajdonsága: segíteni akar az embereken. Nehéz a helyzete, mert egyedül, saját erejére támaszkodva kell leküzdenie az akadályokat: a kollégák rosszallását és tudásának, ismereteinek korlátait. A sors kegyetlen fintora, hogy Leonard, aki minden ízében élvezni tudná az életet, nem teheti, mert teste kényszerű börtönné vált számára. Orvosa segítségével azonban a rövidke idő alatt, amíg a betegség újra el nem hatalmasodik rajta, hatalmas kedvvel, óriási energiával próbálja behozni mindazt, amit nélkülöznie kellett. Ő az, aki rádöbbenti dr. Sayert, hogy a legapróbb dolgoknak is, annak, hogy lélegzünk, mozgunk, vagyunk, örülnünk kell. De vajon tényleg be lehet-e pótolni az elveszett hónapokat, éveket, folytatni lehet-e az életet hosszú kihagyás után? Finom humor ós meghitt emberség jellemzi Penny Marshall filmjét. Jó érzés elhinni, hogy vannak még biztos értékek, nem vagyunk teljesen közömbösek mások szenvedései iránt. Még akkor is, ha függőben marad a kérdés, mi a jobb: elveszíteni vagy soha nem is birtokolni valamit? MISLAY EDIT EGY SZOPRÁN ÉS SZÁZ METRONÓM CSENGERY ADRIENN A POZSONYI KORTÁRS ZENE FESZTIVÁLJÁN